TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Magányos Szenteste

Szerző: Ripp Gábor

A tél kiteljesedése a Karácsony, ezt rengetegen vallották. Fordulópont, amely megszépíti az emberek számára a fagyos reggeleket és a hóvacogta napokat, valamint előrevetíti a megújulás lehetőségét. Kéznyújtásnyi közelségbe varázsolja egy új esztendő ígéretét, egy számláló megpördítésével jelzi, hogy ami eddig volt, az mostantól másképp lesz, főleg ha hajlandók is vagyunk tenni ennek érdekében. A fogadalmak gyakorta már Karácsony tájékán megtétetnek, ezen a békés, szeretetteljes ünnepen, a leghidegebb évszak fordulópontján.
Arra viszont annál kevesebben gondolnak, hogy a tél voltaképpen csak a Karácsony eljövetelekor kezdődik…
Louis számára egy ideje nem volt különösebb jelentősége, milyen dátumot írnak, és milyen időjárás uralkodik odakint. Noha azok közé a kevesek közé tartozott, akik tisztában voltak vele, hogy a csillagászati tél ebben az évben december huszonharmadikától egészen március huszadikáig tart, ő már hónapok óta fagyosnak érezte maga körül a nagyvilágot.
Július közepe óta… egy örökkévalóság óta.
A kánikulai napok elmúltával enyhe, langymeleg ősz köszöntött a városra, Louis mégis borzongva rótta lépteit esténként a kihalt utcákon, és gondolatban a közelgő, hosszúnak ígérkező zimankóra készült. Azon belül is a Karácsonyra. Az első magányos, üres, semmitmondó Karácsonyra. A fájó emlékeket idéző, könyörtelen, rettenetes Karácsonyra.
Louis valósággal belebetegedett abba, hogy a szent ünnep minden valószínűség szerint idén sem marad el. Jézus születését és az emberek együvé tartozását ugyanúgy megünnepli majd a földkerekség, mint máskor. Megünnepli, aztán újabb esztendőre sutba hajítja, ráborítja a feledés fátylát. A szeretet fogalma apránként elenyészik, a fenyőfák lehullatják díszeiket, a Mikulás szánja valahol a Sarkkör tájékán megfeneklik. A kidobott adventi koszorú elhervad, a fagyöngyök összetöppednek, hóba hullanak.
Louis ebben az évben semmivel sem készült a Karácsonyra, hacsak a folyamatos szomorúság érzését nem lehet egyfajta készültségnek tekinteni. Árnyék borult a valaha vidám lélekre, kioltotta a tüzet és a lelkesedést, mint ahogy a csillagszórók szikráit is elfújta jeges leheletével.
Több, mint öt hónap telt el Patricia távozása óta, de Louis még mindig nem tudott belenyugodni abba, hogy a dolgok azóta gyökeresen megváltoztak. Valami ellobbant, végérvényesen a múlt részévé vált. A Föld ugyanolyan szorgalmasan pörgött a tengelye körül, a nap ugyanúgy keleten kélt és nyugaton bukott a látóhatár alá, ám a kettő között eltelt órák – örökkévalóságok – július közepe óta más értelmet nyertek. Akadtak persze jobb periódusok is, és akadtak sokkal rosszabbak. Louis egy ideje már a napokat sem számlálta, csak belenyugodott abba a megmásíthatatlan ténybe, hogy az idő múlik. Nem éppen rohamléptekkel, de mégiscsak távolodik annak az átkozott délutánnak az emléke. Feltehetően azért, hogy átadja a helyét újabb, a kínzónál is kínzóbb emlékeknek, amelyek majd Karácsony elteltével vernek gyökeret az elméjében.
És amelyek egy életre meghatározzák számára ennek az ünnepnek – ennek az immár örökre magányos ünnepnek – a hangulatát.
A szakítás óta mindössze két alkalommal váltott néhány közömbös, kelletlen szót Patriciával. Ezek a beszélgetések mindennél jobban felkavarták, mert elsősorban azt tudatosították benne, hogy akármennyire szeretné is, kettőjük számára már nincs remény. Louis hónapok óta mélyen magába fojtotta érzéseit, nem osztotta meg őket senkivel az égvilágon. Nem törekedett új kapcsolatokra, régi barátait és ismerőseit is apránként leépítette. Kilépett a munkahelyéről, mert nem tudta elviselni a nyüzsgést, ami pedig egészen addig a balsikerű napig lételeme volt. Segélyből tengődött, de az igényeit is jóval alább adta. Magára zárta a nagykaput, képletesen és a szó szoros értelmében véve is.
Ám valahol mélyen legbelül sejtette, hogy egyszer majd nagyot robban, és akkor kő kövön nem marad… tartott ettől a pillanattól, legalább ugyanannyira, mint a karácsonyi csengettyűszótól.
Egyelőre a csengettyűszó került riasztó közelségbe, illetve annak hiánya, a néma csend, ami belengi majd a szobát, és Louis számára az egész álmatag, lusta várost. Még egy éjszaka, és szerte a világban felcsendülnek a carol songok, mosolygós gyermekek kórusa énekli harsányan, hogy ezen a napon mindenki boldog.
Mert boldognak illik lennie. Ha ettől eltérően cselekszik, számkivetett.
Az alkohol már régóta nem segített, sőt az esetek többségében csak rontott a helyzeten. Louis meg is fogadta, hogy ha teheti, nem nyúl a whiskys-pohárhoz. Tudta jól, hogy a fogadalmak ideje még odébb van – egészen pontosan nyolc nappal és kilenc éjszakával –, ő mégis a téli napfordulót tekintette irányadó dátumnak ebben a témakörben. December huszonharmadikát.
Ezt a mai egyhangú, eseménytelen napot. Ezt a feszült, lélekőrlő estét.
Egymást kergették fejében a gondolatok, fékevesztetten, zabolátlanul csapongtak ide-oda, mint egy üvegkalitkába zárt fürkészdarázs. Semmit nem várt ettől az estétől, és gyanította, hogy az álom is messzire el fogja kerülni. Vibrálni, sercegni vélte a levegőt, és ő maga is hasonlóképpen fel volt töltődve, mint egy hasas zivatarfelhő.
Louis mindennél jobban szeretett volna legalább négy nappal öregebb lenni, de kettővel mindenképp.
Unottan bekapcsolta a televíziót, és a megszokott mozdulattal rögtön le is vette a hangot. Nincs szüksége arra, hogy bugyuta reklámszlogenekkel gyilkolja az agysejtjeit, és a tragikomikus, szappanhabos élethelyzetekre sem kíváncsi. Más egyebet még nemigen sikerült kifognia, hacsak nem sportközvetítéseket, amiket viszont világéletében utált. Louis a tévét csak afféle csökkentett fényforrásnak tekintette, amelynek egyedüli haszna, hogy nem konfrontálódik a szekrény sarkával, ha átgyalogol a szobán.
Ez alkalommal meglehetősen visszataszító műsort vetítettek: valamiféle szirupos vetélkedőt, amelynek műsorvezetői mikuláspiros posztóba öltözve vergődtek egy emelvényen. Minden valószínűség szerint kiáradó jókedvüket és a versenyzőkkel való szolidaritásukat kívánták kifejezésre juttatni, de Louis számára mindez csak elnémított üzemmódú, suta vonaglásnak tűnt. Már éppen arra készült, hogy csatornát váltson a távirányítón, amikor váratlanul felzümmögött a mobilja.
Első gondolata a hitetlenkedés volt. Ki a fene keresheti őt ezen a késő esti órán?
Ki a fene keresheti egyáltalán?
A kijelzőre pillantva egy röpke másodpercre elakadt a lélegzete.
Az egész olyan életszerűtlennek tűnt. Patricia számát csak azért nem törölte ki eddig, mert… maga sem tudta, miért nem. Talán egy ehhez hasonló hívásra várt a lánytól. Talán…
A távirányítót leejtette maga mellé a díványra, aztán remegő kézzel megnyomta a zöld gombot a mobiltelefonon.
– Igen… szia… nem, dehogy zavarsz… hogy vagy? Mi újság?
Bátortalan, közhelyszerű szavak voltak, de ebben a váratlan helyzetben teljesen megfeleltek.
.
* * *
.
Éjfélre járt, mire Louis végzett a zuhanyozással, és halkan fütyörészve szárazra törölte a tagjait. Úgy döntött, aznap este nem bajlódik a fogmosással. Annál inkább sem, mert hirtelen felindulásból megbontott egy zacskó sajtos chipset, tányérra öntötte, és magával vitte az ágyba, hogy elropogtassa, miközben végigböngészi a csatornákat, miféle izgalmakat kínálnak az emberfiának aznap estére. Louisnak határozottan kedve szottyant tévézni egyet elalvás előtt.
Csaknem másfél óra hosszat beszélgettek Patriciával. A kezdeti félszeg, ideges hangulat pár perc elteltével átváltott kellemes feloldódásba, a végére pedig mindketten úgy érezték, mintha egy lakóháznyi méretű kőtömböt takarítottak volna el a mellkasukról. Louis mindenesetre így érezte. Ám biztos volt benne, hogy a lány is hasonlóképpen élte meg a szituációt.
Egy égbenyúló fal omlott le ezen az estén, extravastag jégrétegen futott végig mérföldes rianás. Az elfojtott érzések felszínre törtek, a gondolatok felszabadultak, az elme jótékony, cirógató sugarakban sütkérezett. A hamis illúziók szerteoszlottak, helyüket átvette a békés megnyugvás. Egy érzés, ami hosszú-hosszú ideje száműzve volt, és amit már-már úgy lehetne hívni: boldogság.
Louis előtt most már egy percig sem volt kétséges, hogy derű jön a hosszantartó borúra. A beszélgetésből kiderült ugyan, hogy ő és Patricia valószínűleg már sohasem fognak közös háztartásban élni és közös jövőről álmodozni, valami mégis azt súgta neki, hogy innentől minden úgy történik, ahogy történnie kell. Életjelet kapott a lánytól, egyben segítséget, együttérzést, ki nem mondott bátorítást. Mindezt úgy, hogy legalább ugyanolyan mértékben ő is viszonozta, amit lehetett.
Patnek van valakije; na és? Ez eddig sem volt titok, legalábbis nem hétpecsétes. Közös barátok, ismerősök – egyre csökkenő létszámban – duruzsoltak ezt-azt, így a strucc nem fúrhatta fejét a sivatag homokjába. Louisnak kimondhatatlanul sokat jelentett, hogy noha csak érintőlegesen, mégis hajdani barátnője szájából hallotta ezeket a szavakat. A megosztott információk bizalmat jelentettek, egy hosszúra nyúlt hidegháború befejezését. Örömet, izgalmat, reményt a folytatásra, eufóriát… boldogságot.
Ám mindenekelőtt a régóta várt lelki nyugalmat. Hihetetlen erők és energiák felszabadulását.
Louis már nem is emlékezett rá, mikor hajtotta utoljára ilyen gondtalanul álomra a fejét. A televízió húsz perc elteltével magától kikapcsolt, és sötétség borult a szobára, de ez egészen másfajta sötétség volt, mint amit az utóbbi öt és fél hónap csaknem valamennyi éjszakáján tapasztalt.
.
* * *
.
A Szenteste egyedien, újszerűen telt el Louis számára. Mivel a lakás felcicomázásával ebben az évben nem foglalkozott, és fenyőfa díszítésével sem kellett bajmolódnia, az egész napját azzal tölthette, amivel akarta. Hosszú idő után most először érezte úgy, hogy a percek és az órák múlása nem csupán a lassú öregedést jelenti, s hogy akár még valami hasznos és értelmes tevékenységet is végezhet.
Régi fényképek rendszerezése és digitális feliratozása tűnt számára jelenleg a legértelmesebb tevékenységnek. Közben mindvégig dübörgő gothic-metal muzsikát hallgatott – a falióra ketyegését ritkán harsogta túl zenebona az utóbbi hónapokban. Louis most alkalomadtán maga is besegített az énekes földöntúli hörgésébe, kiürült teáscsészéjével pedig eszelősen verte a taktust a számítógép-asztal lapján.
Késő délutánra csillapodott csak le annyira, hogy futólag eltöprengjen rajta, milyen dátumot is írnak aznap, és hogy jó ideje ez a dátum a hivatalosan kikiáltott mumusa. Furcsamód nem érzett bánatot vagy kilátástalanságot, de még egy csipetnyi elkenődést sem. Már nem feszélyezte, hogy egymagában kell töltenie a szeretet ünnepét, és attól a gondolattól sem akart haladéktalanul a mélybe vetődni egy hídfőről, hogy a kutya sem fogja rányitni az ajtót az elkövetkezendő napokban.
Ő viszont azonmód rányitotta az ajtót a külvilágra, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve magára kapta a nagykabátját, és gyalog nekivágott a városnak.
A kistemplom toronyórája este nyolcat mutatott. Egy teremtett lélek sem járta az utcákat Louison kívül. A buszok és a villamosok már nem közlekedtek, s még személygépkocsi motorzaja sem zavarta meg az áhítatos csendet. A város minden ízében átadta magát a Szentestének.
A levegőnek mérhetetlenül nyugodt, amolyan „lecsillapodott” állaga volt, állapította meg magában Louis csodálkozva. Mintha csak a környező nagyvilág is az ő gondolatainak megfelelően viselkedne, az ő lelkiállapotát tekintené kiindulóalapul. Tegnap ilyenkor még valósággal vibrált a tér-idő kontinuum, aztán jött egy telefonhívás, és minden megváltozott. Mára pedig leírhatatlan békesség uralkodik mindenütt, mintha csak maga a Megváltó látogatta volna meg eltévelyedett nyáját, és mennyei aura-palástjával beterítette volna ezt az egész földi dimenziót.
A házak előtt magasodó fenyők és egyéb örökzöldek színpompás karácsonyi égősorba öltöztek, akárcsak az oromzatok és az ereszek. Fáradhatatlan Mikulások araszoltak felfelé a házfalakon, az erkélyeken szélcsengettyűk himbálóztak. Az ablakszemek sárgán pislogtak Louisra, aki fürgén caplatott a csikorgó hóban, és igyekezett feltöltekezni az ünnep varázsával.
Békesség és belenyugvás… elismételheti magában tízezerszer is, gondolhatja és érezheti is, hogy valóban így van, azért egy icipici, elenyésző százalékban mégiscsak bánkódik. Összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint tegnap ilyentájban, de… végtére is Karácsony van. Nosztalgia, szentimentalizmus, múltidézés… zavaros, egymásnak ellentmondó gondolatok, légbőlkapott magyarázatok. Louis megszaporázta a lépteit, és találomra befordult az egyik mellékutcába.
Pár perc múlva eljutott a térre, ahol tinédzserkorában annyit lógott a haverokkal. Fehér hópalást borított mindent, az Ismeretlen Katona szobra bánatosan világított a sötétben. Mintha csak szurokban és tollban hempergették volna meg szerencsétlent… Louis még sohasem szentelt különösebb figyelmet a háborúban elhunyt hősök névsorának, most viszont kedve támadt végigolvasni a listát, amely az emlékoszlopon kapott helyet. Helyenként hógolyó-placsnik takarták el a szeme elől némelyik mártír keresztnevét, helyenként maguk a dombornyomású betűk koptak el és váltak olvashatatlanná. Louis megállapította, hogy a felsorolt családnevek háromnegyed részéről még csak nem is hallott.
Otthagyta az emlékművet, és a pályaudvar felé vette az irányt. Tudta jól, hogy ebben az időpontban a vonatok sem közlekednek, ezért kissé meglepődött, amikor egy háromfős családot pillantott meg a váróterem bejáratában. A férfi utazótáskát szorongatott, a nő egy termetes bevásárlószatyrot, a tízéves forma kislány pedig egy piros puttonnyal a hátán ácsorgott szülei mellett. A legelső hajnali expresszre várnak talán? Louis agyán átfutott a gondolat, hogy megszólítja őket, aztán mégsem tette. Mindenkinek megvan a maga Karácsonya, ez alól ők sem lehetnek kivételek. Csak Isten tudja, miért nem egy feldíszített fenyő körül csoportosulnak, és az ajándékok kibontogatásával foglalkoznak.
Mindenkinek megvan a maga Karácsonya… jövőre neki is meglesz.
Háromnegyed tízkor ért haza, csak a meleg lakásba érve tudatosult benne, hogy mennyire átfagyott. Percekig kucorgott a fűtőtest mellett, aztán készített magának egy forró teát.
Már csak egyetlen tennivalója maradt aznapra.
Louis előkereste azt a méregzöld, pezsgősüveget mintázó díszgyertyát, amelyet még Patricia adott neki ajándékba a születésnapjára. Adventi koszorú híján ez is megteszi, gondolta szomorkásan. Négy lángnyelvecske helyett csak egy fogja hirdetni egy elmúlófélben lévő időszak emlékét – Advent, Karácsony, élettársi kapcsolat, hát nem mindegy? –, de ennek cseppnyi jelentősége sincs. Ez az ő Szentestéje, úgy búcsúzik a múlttól, és úgy köszönti az eljövendőt, ahogy neki tetszik.
A gyertya csonkig égését nem tudta volna végigvárni, de nem is akarta. Kellemesebb fényforrás, mint a televízió, állapította meg magában, és az ágya fölé helyezte, a csetreszpolcra. Ez az emlékgyertya fogja őrizni az álmát, pisla fénye segíti át egy újabb éjszakán… azon az éjszakán, amelyiktől a leginkább tartott, és amelyik végül mégsem okozott neki akkora lélekcsuszamlást.
Mert felcsillant a remény… a lehetőség a megújulásra, a továbblépésre.
A Karácsony angyala beteljesítette küldetését.
.

Facebook hozzászólások

Hozzászólás

*

Solve : *
5 × 13 =