Previous Story
Tiltott határátkelés
Szerző: Steven Rinyai
1. fejezet
.
.
Joe és Mary reménytvesztettek voltak, mikor megtudták, hogy nem kaphatnak útlevet, hogy Magyarországról elmehessenek. Ez volt az egyik megszorítása a kommunista diktatúrának. Tudták, hogy van valami kiút Magyarországról, mivel hallották, hogy soknak sikerült átszökni a határon Jugoszlávia és Olaszország között Triestnél, de nem tudták hogyan. Volt egy útikönyvük Jugoszláviáról, amely az egyetlen forrásuk volt, hogy ezt kitalálják. Szerencsések voltak, mert Triestnél található apróbetűs szövegben megtalálták az útirányt tervükhöz.
.
.
Az egész kaland a budapesti Déli pályaudvaron kezdődött. Joe és Mary nagyon idegesek voltak, mert vonatuk indulása egy nemzetközi vonatcsatlakozás miatt késett. Rengeteg idejük volt üldögélni, és várakozni saját hálófülkéjükben, ezért kártyázni és beszélgetni kezdtek.
Végül is egy órás késéssel vonatuk elindult, és midketten megkönnyebbültek. Éjfél felé lehetett. Nemsokára átmentek a magyar határon, és megérkeztek Horvátország fővárosába Zágrábba. Kora reggel volt. Ez volt az első célpontjuk, ahol át kellett szállniuk egy másik vonatra, amely Rijekába vitte őket, ami nincs messze a szlovéniai Kopertől. Koper egy kisváros nagyon közel az olasz határhoz. A határ másik oldalán az olaszországi Trieszt, ahová igyekeztek.
Sajnálatosan a zágrábi állomáson felfedezték, hogy a következő gyorsvonatra, ami Rijekába megy, egy órat kell várniuk. Nem akartak időtpazarolni, ezért úgy határoztak, hogy személyvonattal mennek tovább, amely minden állomáson megáll. Ez hosszabb ideig fog tartani, de mit csinálhatnak Zágrábban egy óra alatt? Nagyon hosszú és fárasztó volt az útjuk Rijekába.
Nemsokára vonatuk felmászott a hegyre, és mikor a tetejére értek ismét lefelé idultak. Egyszercsak a hegy lábánál megpillantották a tengert. Vihar után lehetett. Az ég tele volt sötét felhőkkel, és a lemenő Nap vörösesre változtatta az eget. Lélegzetelállító látvány volt. Életükben most láttak először tengert. Nem sokára megérkeztek Rijeka vasútállomásra, mely ezzel a vonattal a céljuk volt. A hosszú utazás után kimerültek voltak, de a szemük előtti látvány felejthetetlen volt, és ez elfeledtette fáradtságukat.
Rijeka egy nagyon szép üdülőközpont az Adriai tenger partjan. Sietniük kellett megtalálni azt a buszállomást, ahonnan még közelebb tudtak menni az olasz határhoz. Nem volt vesztegetni való idejük, mert a busz nem fog rájuk várni. Felszálltak a buszra, amely Koperbe ment, ahol meg akartak szállni egy pár napra, amíg meg nem találják útjukat Triestbe az erdőn keresztül átszökve a határon, úgy ahogy az az útikönyvben le volt írva.
Még fáradtabbak voltak, mikor Koperba érkeztek. Ez egy festői kisváros, amely az Adriai tenger partvidék egyik gyöngyszeme. A városközpontba érkeztek, ahol egy utazási irodát találtak, akik segítettek szállodát találni nekik. Szállodai szobájuk erkélyéről lélegzetelállító látvány tárult eléjük.
.
.
Másnap reggel fissen ébredtek, és elhatározták, hogy reggeli után megnézik a határt. Nem vittek semmit sem magukkal, mert ezt csak egy tájékozódó útnak szánták. Amint azt az útikönyvben olvasták, buszra szálltak, ami Kozina fele ment. A buszon megkérték a sofőrt, hogy szóljon nekik, amikor a Socerbhez vezető úthoz érnek. Ott leszálltak a buszról, és gyalogolni kezdtek egy földúton, ami egy kisvároshoz, Socerbrehez vezetett, ahol egy régi vár állott a dombtetőn, ahonnan már jól láthatták Trieszt panorámáját, úgy ahogy, ezt az útikönyvben olvasták. Mikor a dombról lejöttek, tudták, hogy melyik út vezet Triesztbe, de az út egy erdőnél végetért, és a földút jobbra-balra ágazott az erdőszélen haladva. Most már tudták, hogy a helyes irány, csak az erdőn keresztül vezethet.
– Ez az út, ami a határon keresztül vezet – modta Joe és mutatóujjával a sűrű erdő felé mutatott. – És most menjünk vissza a szállodába, és próbáljunk meg holnap átszökni.
– De nem ám – modta Mary – Ha már itt vagyunk, most azonnal megyünk.
– De nincs nálunk semmi sem – felelte Joe. – Midenünket a szállodában hagytunk.
– Ez legyen a legkisebb baj – modta Mary. – Ugysem tudnánk a sűrű erdőn csomagjainkkal áthatolni.
– De legalább a kézitáskáinkat hoznánk el a szállodából, amiben a legszükségesebb dolgaink vannak.
– Menjünk! – kiáltotta Mary, és gyorsan elindult az erdő belseje fele. Joe követte őt, és már nem szólt egy szót sem többé.
.
.
Az erdő nagyon sűrűnek mutatkozott, és a bokrok tele voltak tövisekkel. Úgy látszott, hogy még a természet is védte ezt a határt. A talaj nagyon lejtős volt, tele éles kövekkel, ami még nehezebbé tette a gyaloglást. Egyenesen lefelé mentek a hegyről, de az erdőben senki sem tudja, hogy merre van a helyes irány. Felnéztek az égre, de a fák koronái elvették a kilátást előlük. Nem tudták, hogy merre mennek, csak mentek a hetedik érzékükre hallgatva. A legnagyobb probléma a tövisek voltak, amelyek össze-vissza karcolták kezeiket és lábaikat. Ez fajdalmas volt, de nem törödtek vele, mert tudták, hogy a végén egy út fog következni, ami a szabagságba viszi őket, amire már nagyon régen vágytak. Mikor a sűrű erdőben előre igyekeztek, elveszett tárgyakat láttak a bokrokon és a földön elhagyva. Gondolták, hogy azok az emberek hagyták el, akik már erre jártak előttük. Ez egy biztató jel volt számukra, hogy a helyes irányba haladnak. Csak ez volt az egyetlen iránytűjük.
Egy megfigyelőtoronyhoz érkeztek, amely a határőröknek, azért készült, hogy megfigyelhessék az illegális hatarátkelőket.
– Óvatosan, hogy ne csináljunk zajt a levelekkel – suttogta Joe Marynek, aki lelassította lépteit áttörve a sűrű bozótot. – Nem tudni, hogy van-e ott valaki, aki megláthat kukkerével. Ha meglát bennünket lehet, hogy lő is ránk – folytatta Joe. Óvatosan mentek tovább, mert nem voltak biztosak, hogy figyeli-e őket valaki.
– Kdo premakne naprej? – hangzott egy hangos kiáltás fentről, de egyikük sem értett egy szót sem belőle, mert bizonyára szlovénül volt.
– Hajmeresztő volt! – kiáltotta elfolytott hangon Mary, és nagyot sohajtott a feszültség után. – Szerencsénk van, mert nem láttak meg, különben nagy baj lehetett volna.
Nem tudták, hogy mennyi ideig mentek már az erdőben, de úgy tűnt, mintha már nagyon hosszú ideje. Fáradtak és szomjasak voltak, mert meleg napos idő volt. Nagy szerencséjük volt, mert mikor Budapestet elhagyták, esett és már nagyon hűvös volt ott, de most sokkal délebre vannak, és közel a Földközi tengerhez, ami miatt itt még meleg volt.
Kis kőoszlpokat fedeztek fel a földben, de nem voltak biztosak benne, hogy ezek hatarkövek-e.
– Láttad azokat az oszlopkat? – kerdezte Mary. – Mit gondolsz már a határon vagyunk?
– Nem tudom. Még sohasem szöktem a határon életemben. Hogyan tudjam, hogy ezek határkövek vagy sem. – felelte Joe Mary furcsa kérdésére. Remélem, hogy már ilyen hosszú gyaloglás után a határon vagyunk.
Egyszer csak Mary elvesztette egyensúlyát és elesett, egy éles kőnek ütve térdét, ami a földön hevert.
– Jaaaj…! – kiáltotta fájdalmában Mary hangosan. Joe nagyon megijedt, hogy ezt a határőrök meghallhatták.
– Megsebesültél? – kérdezte Joe Maryt és kezével felsegítette , de ez nem volt olyan egyszerű Marynek ,mert a térde nagyon sajgott.
– Ülljünk le, és ellátom vérző sebedet – modta Joe.
Leültek mindketten. Joe kiszívta a piszkot vérző sebéből, és bekötötte zsebkendőjével. Mary remegett a fájdalomtól, és nagyon félt, hogy meghallották hangos kiáltását. Szerencsére nem történt semmi sem. Szerencsére nem tört el a csontja sem, miután Joe megvizsgálta. A határőrök sem hallották kiáltását. Bizonyára elég messze voltak már tőlük. Mary ridikülében talált fájdalomcsillapítót, és azt azonnal bevette.
– Gyújtsunk rá egy cigarettára, és maradjuk egy darabig csöndben. Hallgassuk meg, hogy a határőrök meghallották-e kiáltásodat – indítványozta Joe és rágyújtottak.
Egy ideig még vártak. Mikor már elszívták cigarettáikat, és látták, hogy semmi különösebb sem történt, elhatározták, hogy tovább mennek. Mary sántított, mert nagyon fájt a térde. Joe a hátára vette és úgy vitte őt tovább. Szerencsére az erdőnek egyszer vége lett, és egy aszfaltozott útra érkeztek, amin már sokkal könnyebb volt menni. Mary fájdalma is csillapodott, és már képes volt lábán menni úgy, hogy karját Joe vállára helyezte. Csak az volt a baj, hogy nem tudták hol vannak.
.
.
– Mit gondolsz? Már Olaszországban vagyunk, vagy még mindig Szlovéniában? – kerdezte Joe.
– Gondolod, hogy a helyes irányba megyünk, amelyik Triesztbe vezet? –kérdezte Mary.
Elszórt, elszórt újságdarabokból megpróbálták kitalálni, hogy milyen nyelven írodtak. Olasznak látszottak, de azért nem voltak biztosak abban, hogy ez már Olaszország. Egyszercsak egy kis házikót pillantottak meg. Két katona állt előtte. Nem voltak biztosak benne, hogy milyen egyenruhát viselnek. Nem volt más választásuk odamentek, és angolul megkérdezték őket.
– Melyik iranyba van Trieszt? – kerdezte Joe – Onnan jöttünk, de eltévedtünk az erdőben.
A két katona mosolygott, és azt modta – Nem erre – és a hátuk mögé mutattak. – Az Jugoszlávia. Maguknak meg az ellenkező irányba kell menniük – és maguk elé mutattak.
– Nagyon köszönjük – mondta Mary kissé remegő hanggal. A két katona, akik olasz határőrök voltak, elbúcsúztak tőlük, és kezükkel utánuk integettek. Biztos már sok ilyen hasonló helyzetet láttak.
– Veszélyes volt – mondta Mary remegő hanggal. – Mi történt volna, ha a másik oldalon lévő határőrökkel találkozunk?
– Nem tudom, – válaszolt Joe – de hála Istennek, mi már ezen az oldalon vagyunk.
Szerencséjük volt, mert kesőbb másoktól a menekülttáborban hallották, hogy elfogták őket, és börtönbe zárták, majd egy pár nap múlva kiengedték őket azzal, hogy irány vissza Magyarországra.
.
.
Az erdőkerülő nagy kaland után kimerültek voltak. Most már az országúton gyalogoltak, de senki sem jött arra. Még egy autó sem. Mary lába ismét fájni kezdett, és Joe megint a hátára vette, és úgy vitte tovább. Egyszer csak egy kis autó tűnt fel messze az úton. Az autó egyre közelebb és közelebb került. Egy kis Fiat volt.
Ez nagy megkönnyebbülés volt számukra. Mintha Isten küldte volna ide ezt az embert, hogy segítsen rajtuk. Bemásztak a hátsó ülésekre, és az idegen elvitte őket egy trieszti buszvégállomásra.
– Nagyon köszönjük szívességét – mondták midketten megmentőjüknek, aki kisegítette őket a szükségben.
Ahol megálltak, a buszmegálló mögött egy kis vendéglő volt. Nagyon szomjasak voltak, mert azóta nem ittak semmit sem mióta a koperi szállodából eljöttek. Bementek és a bentlévő emberek furcsán néztek rájuk, de nem tudták hogy miért. Mikor a mosdókba bementek, hogy felfrissítsék magukat, és belenéztek a tükörbe, jöttek rá arra, hogy miért nézték őket olyan kutató tekintettel, mert arcaik és ruháik tele voltak karcolásokkal. A tüskés bokrok tették ezt velük. Megmosták arcukat, és úgy ahogy rendbetették ruháikat. Most már sokkal jobban néztek ki, mint amikor bejöttek. Odamentek a pulthoz és megkérdezték a pincért.
– Kaphatnánk két üveg kólát?
De csak jugoszláv pénzük volt, de a pincér nem törődött ezzel, és a viszajáró pénzt már lírában adta nekik. Ez nagyon jól jött, mert most már olasz lírájuk is volt, amivel a buszon már fizethettek.
.
.
Felszálltak a buszra, és bementek vele Trieszt belvárosába. Végre elérték azt, amit otthon Budapesten kiterveltek. A tiltott határ már mögöttük volt, és beléptek egy új világba, ahol végre szabadság van, amiről már régóta álmodoztak. Olyan érzéssük volt, mint amikor valaki nagy terheket hordazva a vállán megszabadul tőle. Valami olyan érzés, amit még sohasem éreztek életükben. Mikor kinéztek buszuk ablakán miden másnak tűnt, mint otthon Budapesten. De lehet, hogy csak ez illúzió volt, de így érezték.
Buszuk a belvárosba érkezett, és leszálltak róla. Nem tudták, hogy merre menjenek, de már nem is törődtek semmivel sem. Mident nagyon élveztek maguk körül. Azzal sem törődtek, hogy hol fognak éjszakára megszállni, vagy mi fog velük történni.
– Hová menjünk? – kerdezte Joe.
– Jó lenne egy rendőrségi állomást keresni – válaszolt Joe. – Kérdezzünk meg egy járókelőt.
Nemsokára az emberektől útirányt kaptak a legközelebbi rendőrséghez. Bementek és elmesélték egy ottlévő rendőrnek, hogy honnan jönnek, és hogy szeretnének politkai menedékjogot kérni. A rendőr nagyon udvarias volt velük, ami nagyon meglepő volt számukra magyarországi rossz élményeik után. A rendőr megkérte őket, hogy foglaljanak helyet, és várjanak addig, amíg több menekült is összegyűlik, akikkel együtt majd elviszik őket egy minibusszal a közeli menekülttáborba.
(…)
.
Nekem onnan kezdve egy zűrzavar az egész, hogy Joe és Mary akar Magyarországról megszökni…
Át akarnak szökni határon, erre ott beszélgetnek és cigiznek, hogy minél feltűnőbbek legyenek. Úgy általában nem éreztem a nagy feszültséget.
Szia István / Steven!
Hagyjuk most a konkrétumokat!
A lényeg: szerintem te szeretsz írni, ha már sikerült fenti karakterszámot beküldened.
Az, hogy az írás valóban katasztrofális majd’ minden szempontból az most TELJESEN LÉNYEGTELEN.
Mindenki indul valahonnan.
Ha szeretsz írni, az többet ér mindannál (a hibáknál), amit most mondanék Neked.
Sokat kell fejlődnöd, de fogsz, mert aki ilyen hibákkal összehoz egy szöveget, az kezdő, de AKAR írni.
Ez többet ér mindennemű ál- és valódi szenteskedő tudománynál, retorikánál, nyelvtannál,. Amúgy meg mindenféle „tannál”.
Minden az égvilágon jó, ami az ember legbelsőjéből, lelkéből fakad, mert az a tiszta Szeretet, az Isten maga.
Mert „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” 🙂
(Elnézést a szentimentalizmusért, fáradt vagyok. 🙂 )
Ha érzelemből írsz és megtanulod a szabályokat, akkor minden oké lesz.
Mondja ezt egy kívülálló / kontár / nem bizonyított / ugyanolyan, mint Te.
Szóval: fenti írás egy sz@r, de ha szeretsz írni, SOSE hagyd abba, mert meg lesz a gyümölcse!
Ez a Küzdótér pont azért van, hogy megmutassuk magunkat és aki vállalja, hogy egy idegen p..csfej lehúzza, az már egy emeletnyit lépett az Íróvá válás (és az önreflexió) útján, méghozzá felfelé.
Megint 20 percet vártam, míg elküldöm a véleményem. Aztán – mint mindig – , elküldöm. 😉
Aztán csak reménykedek, hogy anyám nem csuklik majd reggel túl sokat.
Üdv!
(és bocsánat az őszinte vulgaritásért…)
Indulok haza én is a munkából, nyugodalmas jóéccakát mindenkinek! 🙂
Történelmi érdeklődésről és földrajzi tájékozottságról árulkodó, ám elkapkodott írás.
Régi, de örök érvényű a mondás, miszerint magyarázás helyett inkább mutassuk, amiről írunk. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy „Mary félt”, leírjuk, hogy „Mary homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, keze remegett, és gombócot érzett a torkában”, amiből az olvasó leszűri, hogy Mary félt. Színesebb, érdekesebb így a szöveg.
A mű gyengeségeit egy szóban össze lehet foglalni: elsietett. Helyesírási hibák tucatjait lehet kiküszöbölni azáltal, hogy visszaolvassuk – lehetőleg többször is – a szöveget. De ne csak nyelvtanilag nyúljunk bele, ha kell: egy írás attól lesz „élő”, hogy színesen, plasztikusan jelenítjük meg a szereplőket, az érzelmeiket, a helyszíneket, a történéseket. (Akárcsak a fenti példámban.) Picit azt érzem, hogy fűtötte az ihlet a szerzőt, mielőbb papírra akarta vetni a gondolatait, ezért már-már kapkodva írt. Ennyi cselekményből egy nagyobb terjedelmű elbeszélés, de talán még egy kisregény is kijönne, ha szépen kibontaná az ígéretes, izgalmas alapötlet részleteit. Rengeteg jobbnál jobb lehetőség rejlik ebben, amelyek azonban mind kiaknázatlanok maradnak akkor, ha egy pár kurta oldalban zavarunk le egy olyan történetet, amely messze többre hivatott ennél.
Fer-Kaihoz csatlakozva bennem is felmerült, hogy vajon miért van a főszereplőknek angol neve? Lévén ez egy regényrészlet, bizonyára a későbbiekben kapunk erre is magyarázatot. Itt azonban felvonja a szemöldökét az olvasó, s joggal.
Stephen, fejtsd ki! Bővítgesd, csiszolgasd, dolgozz rajta! Vedd elő többször is, szentelj oldalakat az egyes epizódoknak! Érzékeltesd az idő múlását! Fesd le a részleteket, a szél susogását az ágak között, a cipőt, amely a hosszas gyaloglástól feltöri a lábukat, hogy bele tudjon az olvasó helyezkedni a szövegbe! Add át azt, amiről írsz: érezzük orrunkban a vonat áporodott szagát, halljuk a határőrök nyers kiáltásait! Ügyelj a logikára! (Például milyen nyelven kommunikáltak Olaszországban?) Figyelj mindvégig az életszerűségre! Gondolj arra, te milyen szavakat használnál az adott esetben. Ha fáj a lábad, azt mondod, „Fáj a lábam”? Aligha, hiszen nem egy színész vagy, aki tudatni akarja a közönséggel, hogy épp mi történik vele. Attól leszünk élők, egyéniségek, hogy mindannyiunknak megvan a maga stílusa, a maga jellegzetes szóhasználata, és ettől lesznek valószerűek, unikálisak a karakterek is.
tendribb = trendibb
(bocsánat…)
„– Ülljünk le, és ellátom vérző sebedet – modta Joe.”
Egy ilyen kiragadott mondat is sokat elárul az egész írásműről a maga helyesírási hibáival, valós párbeszédek során nemigen előforduló, életszerűtlen megfogalmazásával. Rejtély, hogy miért nem János (Jancsi) és Mária (Mari) szökik meg a kommunista Magyarországról, miért pont angol nevű egyedek – talán, hogy tendribb legyen -, de az érdektelen, olykor zagyva részletekkel telezsúfolt történet olvasásakor ez már alig tűnik fel.
Dicsérni azt a teljesítményt lehet, amivel az író szorgalmasan rótta sorait, ami egyszer talán elvezet majd ahhoz, hogy egy életszerű, lényegre törő, érdekes történet szülessen a keze alatt.