Previous Story
Karácsony
Szerző: Caffé
Félve nyomta le a kilincset, bár az agya tudta, hogy félelme alaptalan, hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, biztos volt benne, hogy nemrégiben elvitték, úgyhogy semmiképp sem támadhat rá az állat.
Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába erőltette a szemét, így napnyugta előtt kicsivel, a félhomályban, nehezen tudott tájékozódni. Nem csak a sötétedés okozta a rossz látási viszonyokat, hanem az udvar egyre zsúfoltabb mivolta is, melyet megfigyelései alapján már megtapasztalt. Ritkán múlt el úgy nap, hogy ne változzon meg valami a korábbi állapothoz képest. Néha ugyan eltűnt egy-egy tárgy – vagy átalakult, többnyire a kutyának köszönhetően – csak azért, hogy aztán újabb és újabb kerüljön a helyébe, olykor csak átmenetileg időzve, gyakrabban viszont egész hosszú ideig berendezkedve.
Az állandó szereplő egy kiszuperált sárga transporter volt, melyen látszódott, hogy évekkel ezelőtt jobb sorsa lehetett, talán kirándulóbuszként használták. Mára már csak az eső elől nyújtott védelmet a hintaágy párnáinak vagy a férfi horgászkellékeinek, avagy értékesebb szerszámoknak. Méltatlan sors ez a vidám kiruccanásokhoz szokott járműnek, de hát az évek senkit sem kímélnek.
M. sóhajtott egyet és ez a sóhaj már saját életkorának szólt, bal kezével önkéntelenül is a derekához kapott, ahova rendszeresen nyilamlani szokott a fájdalom, főleg a hideg beálltakor.
Márpedig december közepe lévén, globális felmelegedés ide vagy oda, ha későn is, de beköszönt a fagyos idő, és félő volt, hogy ha később jön, tovább is marad. M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset. Az is volt. Olyan értéket képviselt, mint régebben az arany.
Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, mert fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugvás érzetét keltette a szemlélődőben, hogy van még természet, hogy talán a Föld még megmenthető.
.
.
***
.
.
Mivel nem hallott trappolást a kert végéből, megnyugodott és immár minden kockázat nélkül belépett a kissé saras talajra. Sejtette, hogy nem zárták be a kaput, napközben szinte sosem szokták, főleg, ha valaki volt itthon, ráadásul a német juhászkutyában is bíztak a gazdái, hogy nem enged be bárkit. M. viszont abban bízott, hogy mint minden pénteken a család legkisebb tagja kutyaiskolába vitte az ebet és így még akár több órája is lehet, hogy tervét megvalósítsa.
Egyébként aranyos kutya volt, sokszor nézte, amikor játszottak vele, hogy milyen viccesen bolondozik, de azért tartott is tőle. Hol kedvesen csóválta a farkát, mikor arra járt, hol őrjöngve rohangált a kerítés mentén, nem igazán lehetett kiszámítani, mikor milyen a kedve. M. nem merte volna megreszkírozni, hogy akkor jöjjön, mikor itthon van. Nagyon félelmetesen tudott ugatni és többször látta azt is, ahogy a gazdája támadni tanítja, a kutyaiskolában tanultak alapján.
Lassan óvakodott a ház felé, mely kb. 50 méterre volt a kerítéstől. Arról megfeledkezett, hogy minap a férfi átmenetileg téglákat pakolt le egymás mellé a teraszig, mintegy járdaként, mígnem az igazi elkészül.
Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.
A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön. Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható legyen. Előbb kavicsot kell leteríteni a már szegéllyel ellátott, megmélyített földsávra, majd homokkal vegyíteni, aztán jól belenyomkodni a téglákat, vagy inkább térköveket, hogy szorosan és egyenesen feküdjenek egymás mellett és a már előre kialakított szélek között, utána a hézagokat ismét beszórni homokkal és már kész is. Bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte, hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája. Biztos volt benne, hogy fából szerették volna ezt is megoldani, de már régóta nem ad ki engedélyt az önkormányzat, hogy bármit is ebből a természetes anyagból készítsenek.
M.-nek is voltak anno tervei, hogyan építi majd fel a házát. Nagyon aprólékosan kigondolta, megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy ideiglenes betongarázst helyeztetett el a kertben, átmenetileg. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme és egy kislánya is. De ez már régen volt.
.
.
***
.
.
Feltápászkodott a földről, leporolta magáról azt a réteget, amit még nem szívott be az egyébként sem frissen mosott nadrágja, káromkodott egy jóízűt, de csak halkan, nehogy felhívja magára a figyelmet, majd óvatos léptekkel felment a teraszra, kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.
Ilyen közelről még nem is látta a házat. Most először járt a kapun belül. A nagyon impozáns bejárati ajtó szintén fenyőből volt, középen barátságosan futó üvegcsíkkal. Még az illata is érződött, mikor mélyet szippantott a levegőbe.
Csak a nő volt otthon a rengeteg macskával. Jó, már nem volt annyira sok cica, talán csak 2, de M. szerint ez is több a kelleténél. Nem tudta eldönteni, hogy mit esznek rajtuk? Valami fajcicák voltak, de hát nyivákoló vacak mindegyik. Egyszer M. el is lopta az egyiket. Nem szándékosan, csak úgy alakult.
.
.
***
.
.
Tulajdonképpen nem is lopta, mert magától ment hozzá az a fekete végtagokkal és fejjel rendelkező, kék szemű szőrmók, csak utána döntött úgy, hogy nem engedi továbbmenni. Végre nem érezte magát annyira egyedül! Nagyon aranyosan dorombolt, a nyávogását is jól bírta, bár azért egyre elviselhetetlenebb hangot engedett meg magának, de mikor látta, hogy a gazdái égre-földre keresik, mindenfelé kiplakátolják, biciklivel járják a környéket és a nevén szólongatják, akkor azért csak átvitte hozzájuk, mint a jutalomra érdemes megtaláló. Kapott is érte egy doboz sört, ami tulajdonképpen egész jó üzletnek bizonyult a nyári hőségben. Gondolta is, hogy talán rendszeresíteni kéne a macska eltűnését és előkerülését, de még egyszer nem bírta megfogni a dögöt.
Már jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyával iskolában, a férfi horgászik, a nő pedig itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit azért túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükséget érezte, hogy tennie kell valamit, mert ha nem, hamarosan meg fog fagyni.
Állt az ajtó előtt, tudta, hogy a nő nem lát ki az üvegen, mert odabent már világosabb volt, mint kint és tetszett neki, amit lát. A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, miközben a kismacskákat pofozgatta a partvissal jobbra, balra. Közben a nő mosolygott. M. ugyan nem hallotta, de látta, ahogy nevetve szidja őket. Nagyon jót szórakozott a látványon. El is mosolyodott, de gyorsan összerendezte arcizmait, nem engedhette meg magának a gyengeséget, hiszen sokkal komolyabb feladat várt rá.
Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik. Nem volt ő kukkoló, bár amióta nincs munkája, többször rajtafelejtette a szemét a szomszédos fehérnépeken. Rengeteg a felesleges ideje, hiába megy el néha papírokat és egyebeket gyűjteni, csakhogy kitöltse valamivel, és hogy kiegészítse a napi betevőjét. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem dobálnak a kukákba! Szégyen, nem szégyen, de ő már evett is onnan teljesen épen maradt kilós kenyeret, aminek még a szavatossága sem járt le, bár azért kissé száraz volt.
Kérni sosem kért szívesen, és kitől is kérhetett volna? Felesége elhagyta, 10 évvel ezelőtt látogatták meg utoljára a lányával. Sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a pontra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás és ezzel az egész élete. Az a pofon… az nem kellett volna! Aztán a többi sem. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem annyira. Azt hitte, elég hogy jóképű, sportos és jól keres, minden évben valamelyik tengerparton nyaralnak és hamarosan kacsalábon forgó palotát épít a családjának, csak befejezi azt a nagy megrendelést, amit éppen elvállalt. Milliókat kereshetett volna, ha nem megy csődbe a cég. De csődbe ment és hiába perelt, hiába fenyegetőzött, egy fityinget sem kapott vissza abból a hatalmas összegből, amit már belefektetett.
Milyen irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű, koromfekete hajú, karcsú feleségével és az ő arcvonásait örökölt kislányával, aki hamvas bőrével akár Hófehérke is lehetett volna. A nők is elismerően pillantottak a férfi elegáns vonásaira, aranybarnára sült bőrére, dús, szőkésbarna hajára és azokra a mélyen ülő szinte már fekete, élénk szemekre. Sosem jutott eszébe, hogy megcsalja a feleségét, miért is tette volna, hiszen imádta minden porcikáját: tenyérbe simuló derekát, aprócska, gömbölyű melleit, hatalmas kék szemét, és a porcelán fogait a mosolya mögött!
Utoljára úgy 4 éve látta. Véletlenül. Az utcán. A nő nem vette észre, mert elbújt egy oszlop mögé. Onnan figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, rózsaszín szoknyája alig éri utol, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik, akivel aztán kéz a kézben elandalog. M. olyan keserű arckifejezést vágott, mintha citromba harapott volna és tán még érezte is azt a savanyúan keserű ízt a szájában. Köpött egyet, hogy megszabaduljon az emlékétől is, majd elindult az ellenkező irányba. Már nincs ehhez a nőhöz semmi köze, és jobb is így. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát, amilyen szánalmasan nézett ki. A nyári hőségben bársonynadrágban és egy koszos, hosszú ujjú ingben. Háta már meggörbült, mint egy vénembernek, kezét kiszárította az elmúlt évek hideg évszakai, cserzett arca már-már olyan fekete volt a naptól és a mocsoktól, mintha néger lett volna, csak a rengeteg ránc, ami kicsit világosabb színben csíkozta arcát, jelezte, hogy nem volt mindig ilyen sötét. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény és talán még az értelem is. „Szánalmas, átkozott vénember” – mondta magában és igyekezett elfelejteni mindent, amit már elveszített és sohasem lesz újra az övé.
De a pofont nem tudta kiverni a fejéből, hisz mindennek az volt a kezdete, onnantól változott meg minden. Legalább a lányát sosem bántotta. Miért is tette volna? Tündéri kislány volt, bár amikor megromlott az anyjával a kapcsolata, ő is elkezdett félni tőle, pedig egyszer sem emelt rá kezet. Mondjuk szépen sem beszélt vele nagyon, sőt sehogy.
Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki mindig a ház előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott, mintha több is lenne köztük. Csoda, hogy féltékenykedett? Persze nem kellett volna megütnie, persze, de mikor gúnyosan a fejéhez vágta, hogy legközelebb le sem száll a buszról, hanem tovább megy vele a remízbe, mit kellett volna tennie? Most már tudta, volt ideje, hogy rájöjjön… Tűrnie kellett volna. Vagy úgy viselkedni, hogy ne legyen igény arra, hogy más szórakoztassa az ő kedvesét. De hát nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk… És egyébként is, minden nő egyforma! Ez is – bökött az ajtó felé keserűn – biztos többször megbántotta már a férjét, ne legyenek illúzióink.
Most viszont eljött az idő, mikor tennie kell valamit! Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. A terasz dugig volt mindenféle elektromos és kézi szerkentyűvel. Leginkább egy baltára lenne szüksége vagy fűrészre, az a lényeg, hogy jól vágjon és így nem tart sokáig.
A nő közben abbahagyta a söprögetést és visszaült a fotelbe a számítógép elé. Legeltette még egy kicsit a szemét a sortból előbukkanó combokon, nem volt rossz bőr, mi tagadás, és csiklandozó nevetése van, de ezt valószínűleg most nem fogja hallani…
.
.
***
.
.
Óvatosan megmozdult és igyekezett észrevenni a szükséges eszközöket anélkül, hogy meg kelljen mozdítania bármit is, amivel zajt csaphatna. Persze nem látott semmi alkalmas vágóeszközt, csak egy metszőollót, de azt nem igazán tartotta megfelelőnek, így tovább kutakodott.
Egy kosár csak kutyafelszereléssel volt teli, számos póráz, nyakörv és még isten tudja miféle láncok. A pici szekrénykében – melyet a nő csiszolt le az egyik nyáron nagyon alaposan és lelkiismeretesen, de lefesteni már nem maradt ideje, így látszik is, hogy hamarosan tönkre fog menni az időjárási tényezők miatt – biciklialkatrészekkel volt teli, úgyhogy az sem jöhetett számításba.
M. kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Mi lesz, ha nem talál megfelelő szerszámot? Kudarcba fullad a terve? Nem lehet, hisz nem szokta félbe hagyni, amit elkezd és már egy fityingje sincs. Kap ugyan némi segélyt, de abból ételre is alig futja és éjszakára már kemény mínuszokat mondanak, hamarosan megfagy, ha nem szerez némi tüzelőt. Nem, nem adhatja fel!
Bentről mozgást hallott, úgyhogy hirtelen leguggolt a lóca mögé és nem mozdult. Csend volt, csak a szíve egyre erősödő dobbanását hallotta. Ok nélkül ijedezett, mert a nő nem jött ki a teraszra, csak felkapcsolta a villanyt. Ezzel azt is jelezte, hogy lassan érkezik a családja, tehát M.-nek igyekeznie kell, és azt is, hogy még óvatosabban kell mozognia, mert most már a nő is észreveheti bentről, bár csak az ajtó üvegén keresztül, mert az ablakokon már be volt sötétítve.
Így viszont nagyon megkönnyítette M. dolgát, a világosban sokkal egyszerűbb volt a keresés és néhány perc alatt talált is egy fűrészt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hiszen nem olyan vastag dolgot akart vágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…
.
.
***
.
.
Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. Visszafelé menet igyekezett a téglákra lépni, mert félő volt, hogy a nehéz súlytól még inkább elsüllyedne a sárban, arról nem is beszélve, hogy így is volt már egy réteg a cipője talpára ragadva, ami megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.
Mikor kiért, a kapuból még visszanézett a házra, ahol melegen világított a lámpa, a kéményből dőlt a fehér füst. M. is vágyott a melegségre… az otthon melegére.
.
.
***
.
.
Odakint teljesen besötétedett, csak a villanyoszlopról áradt némi fény az úttestre. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a még némileg hideg kályhában. Kicsit megborzongott, ahogy élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait. Parányit sajnálta, hogy egy fiatal egyedet kellett kivágnia azért, hogy most ő kicsit jobban érezze magát, de ennek kivitelezése is elég fejtörést okozott a számára és elégedettséggel töltötte el, hogy nem bukott le, bár a kutya biztos meg fogja érezni az idegen szagokat, de ez már nem érdekelte, beazonosítani úgysem tudja.
Mielőtt tűzre vetette volna, még volt annyi lélekjelenléte, hogy letörjön egy nagyobb ágat, amire rátette azt a két gömböt, melyet a minap az egyik kuka mellett talált. Igaz, hogy el volt törve, de tudta úgy fordítani, hogy az senkinek se szúrjon szemet. Ugyan kinek szúrna? Egyedül van, mint a szedett fa…
Becsukta szemét, a kályhából előtörő sárga fény megvilágította arcát, melyen egy parányi mosoly szaladt végig.
Talán észre sem veszik, hogy kivágta ezt a fát, hisz ők is folyamatosan ritkítják így karácsony tájékán, persze nekik jogosítványuk van hozzá, egy évben egyszer árusíthatják, és nem valószínű, hogy mindet megszámozták… – gondolta és korgó gyomorral álomba szenderült.
.
Kedves Joe!
Igen, az írás, illetve annak befogadása valóban szubjektív, de azért vannak objektív mércék is, melyek kiállják az idők próbáját. Csontváryt az ő korában sokan dilettánsnak tartották, napjainkban pedig leginkább zseniális művésznek.
Nyilván minden időkben voltak gyenge – akár dilettáns – művek is, amelyek megítélése később sem változott lényegesen, vagy akár még lejjebb értékelődött, mihelyt kiment a divatból.
Szerintem legtöbbször érezni lehet, ha egy műben van „spiritusz” – még akkor is, ha nem találkozik valaki ízlésével, karakterével.
Minél tárgyilagosabb behangoltságú valaki, annál több esélye lehet, hogy felismerje a műalkotásban rejlő értékeket, még ha nem is tetszenek neki. És természetesen a hibákat is.
Még egy szempontot emelnék ki: minél nagyobb művész valaki, annál inkább képes felismerni más műalkotások értékét – vagy hibáit. Akár a tőle egészen más műfajban, stílusban alkotók műveiben is.
(Picassóról mesélik, hogy 1948-ban, Csontváry párizsi kiállításán, a látogatási időn túl egy órára bezárkózott a magyar festő képei közé, majd a teremből kilépve azt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.”)
Úgyhogy valamelyest működik ez, a mi szintünkön is.
Kedves Fer-Kai!
Úgy tűnik, valóban túl negatívan ítéltelek meg a korábbi kommentjeid alapján. Pláne meg kell kövesselek, elolvasva A Város védője című írásodat. Egészen jónak találtam. Üdítőnek, mint a friss forrásvizet a nyári melegben. Köszönöm, hogy megosztottad velünk, mert jó volt olvasni. Azért nem remekmű, de erről itt nem írnék többet. Talán ott.
De, – visszatérve a Karácsony című sztorira – az a véleményem, hogy az írás eléggé szubjektív dolog. A mű egy részét meg lehet ítélni szigorú szabályok alapján, egy részét pedig nem. Én azokat az írásműveket szeretem, amik valami megmagyarázhatatlan okból magukkal ragadnak, és szinte nem is a betűket olvasom, hanem látom magam előtt, ami történik. Ha a szöveg nyelvezete, fogalmazásmódja az én gondolkodásmódomtól nagyon különbözik, akkor nem jöhet ez létre, és nem érzem azt jó írásnak. Attól még másoknak tökéletesen klappolhat.
Mint már írtam erről, Tandori Dezsőt képtelen voltam végigolvasni. Attól még lehet nagy művész, csak én nem értem, a művészete nem nekem szól. De – persze más aspektusból – említhetném Vavyan Fable-t is. Képtelen vagyok két oldalnál többet elolvasni a műveiből.
Caffé írása magával tudott ragadni, minden apró hibája ellenére is. Nem akadtam fent a mondatokon, mert nem a szavakat láttam, hanem amit általuk mutatni szeretett volna. És még érzelmi mélységekkel is bír a történet.
Neked ez ezek szerint nem jött át, de ezzel úgy vélem, semmi gond nincs.
Mivel itt érzésekről van szó, nem fogok tudni, de nem is nagyon akarok konkrétumokkal példálózni. Nem állnék be azok sorába, akik ízeire szedve magyarázzák, miért is remekmű a Mona Lisa. Egyszerűen csodálatos ránézni. És nekem ennyi elég.
Caffé, és Fer-Kai! További jó alkotó munkát kívánok mindkettőtöknek, sőt, minden még csak most csírájába szökkenő írónak, abban a reményben, hogy sok olvasónknak fogunk örömet okozni, megajándékozni őket szórakoztató, felemelő, vagy éppen megemésztendő gondolatokkal!
Kedves Joe!
Azzal a mondatommal, hogy „Ha meddő az eszmecsere vagy a vita, akkor persze nem érdemes sokáig folytatni – úgy tűnik, elértünk ehhez” tényleg úgy gondoltam, hogy nem írok ide többet. Egyáltalán nem érzem pont én magam a Fekete Lovagnak, bár azzal, hogy mégis reagálok, látszólag a Te kedvesen vicces állításodat – ugyanakkor ítéletedet – erősítem meg.
Vállalom ezt is, hogy elgondolkoztassalak egy kicsit.
Ha visszaolvasod a bejegyzéseket, láthatod, hogy a kritikus észrevételeimet példákkal támasztottam alá. Méghozzá olyanokkal, amelyeket nem kellett nagyítóval keresnem; számtalan hasonlót idézhettem volna. De például Márk is idézett az írásból, amikor rámutatott a „téglalerakási útmutató” furcsaságára a szövegben. Vendég is konkrét dolgokra hivatkozott. Tehát tényekkel támasztottuk alá a bírálatunkat, amelyet lehetett volna cáfolni az azzal egyet nem értőknek – ha tudják és akarják.
Ehhez képest a novellát dicsérők semmilyen állításukat nem támasztották alá példákkal.
Érdekelt volna, hogy például Tarja bármilyen résszel vagy néhány kiragadott mondattal tudná-e illusztrálni a szöveg erős mivoltát – hiszen ezt állította. Miközben a bírálók idézetei többek között ez ellen szóltak.
Vagy Te tudnál-e olyan mondatokat idézni az írásból, amelyek hihetővé tennék ezt az állításodat:
„Olvasás közben együtt lopakodtam a “főhőssel”, és az ő szemével láttam a világot. Megjelent előttem a ködös, félhomályos udvar, és átéltem a tilosban járás minden izgalmát. És szinte sajgott a kezem, amikor elesett.”
Mert én például pont ezt a részt idéztem, amikor a hős elesik:
“Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.”
Ez a feleslegesen leltározó és agyonmagyarázó rész Téged tényleg azonosuláshoz, átéléshez segít?
Szeretettel: a Színtelen Lovag
😀 Fer-Kai viselkedéséről a Gyalog galopp Fekete Lovagja jut eszembe. Persze, ő valószínűleg nem fogja soha megérteni, hogy miért.
De tiszteletre méltó, igazi küzdőszellem!
Gyerekek, beszéljünk az írásról!
Én személy szerint:
(és most jöhetnek a lózungok, hogy bocsi, de lehet, hogy más másképp gondolja, bennem a hiba, stb… – ÉS EZEK IS IGAZAK, TERMÉSZETESEN, …. de: )
szóval én szubjektíve szomorú lennék, ha ezt az írást olvasnám nyomtatásban, pénzért véve.
Imádom, a kortárs, nyomtatásban megjelenő magyarokat. Idősebbeket, fiatalabbakat. Nem véletlenül. Főleg SF, de más is jöhet. Rengeteg jó figura van. Nem véletlenül ismertek azok a nevek. A pályázatokon sem véletlenül nyer a nyerő.
Ez az írás szerintem nem jó.
Előző hozzászólásomban írtam, hogy szerintem miért nem. (Nem a nyelvtan miatt.)
(Kommentem PC-nyelvezettől történő eltérését sajnálom. Sajnálom, ha bántó, de őszinte.)
Caffé, remélhetőleg lesz lehetőség visszaadni a törődést, ha gondolod.
Talán nem sokára – vagy ki tudja mikor, nagy a várólista – megjelenik itt egy novim, ami nem lett eredményes a „Két világ határán” novipályázaton. Természetesen az sem véletlenül nem került be.
De mint te is, ugyanúgy én is tanácstalan vagyok, mit kellett volna másképp csinálnom. Vagy maga az ötlet volt pocsék? Nagyon könnyen lehet! Vagy Nem volt benne a szívem-lelkem? Ez meg aztán abszolút lehet! Majd eldöntöd, te hogy látod.
A személyeskedést hagyjuk, az rangon aluli és pont az volt Fer-Kai-nak szegezve, hogy: „nem is ismersz”. Persze, hogy nem, ezért lehet adni a kritikája jogosságára. Fogadjunk assetuggya fiú vagy, vagy lány! Énse!
Nem tisztem senkit védeni, mégis azt mondom, hogy azt gondolom: Fer-Kai kritikája legitim, mert valószínű őszinte.
NEM AZT MONDOM, HOGY A TÖBBSÉG KRITIKÁJA AZ ÖVÉ, DE MINDENKÉPPEN EGY JOGOS, SZUBJEKTÍV, ŐSZINTE KRITIKA.
Ha elkezdesz úgy gondolkodni, hogy nem azért írsz, hogy sütkérezz a fényben, hanem azért, hogy másoknak örömet szerezz, jó hangulatokat, ízt, stb…, akkor rájössz, hogy: TÖK MINDEGY, ki írta meg azt a művet, te, vagy valaki más! A lényeg, hogy meg van írva és a másik ember örömét leli benne. Mert hiszem, hogy minden író, minden képzőművész, minden zenész az ihletett állapotban ugyanarra a központi egységre csatlakozik rá, amit Istennek hívunk. Na itt kezdődik az „írással való adni akarás.” Nem a reflektorfény magányos csendjében. Én most itt tartok az ezekről a dolgokról történő gondolkodásokban. 🙂
Szerintem ez így van, de fenntartom magamnak azt a luxust, hogy – mint minden másban – úgy gondoljak a saját véleményemre, mint egy állapotra. Vesd össze: a Föld lapos – a Föld a világ közepe és gömbölyű – a Nap a világ közepe – Az Ősrobbanás a világ közepe.
Eddig bármit írtam semmi sem nyerte el a tetszésedet, én pedig nem fogok magyarázkodni, nem akarlak meggyőzni, nem igazán látom értelmét, úgyhogy csak annyit reagálnék az eszmefuttatásodra, hogy pukk… Szerintem ezzel mindent elmondtam.
Úgy kezdtem a kritikát, hogy „bevallom, alig bírtam elolvasni”. Ezzel azért azt is sejttettem, hogy szubjektív a véleményem, de nem szívesen írnék le olyan axiómákat, miszerint „lehet, hogy tévedek”, „lehet, hogy bennem van a hiba”, „remélem, nem bántottalak meg” stb.
Ez itt „a” KÜZDŐTÉR. Aki ide beküldi az írását, az készüljön fel sok mindenre:
„Kedves Szerzők!
Szívesen látjuk rövid prózai írásaitokat vagy írásaitok részleteit a KÜZDŐTÉREN. Ha véleményekre vágytok, ha jól bírjátok a kritikát, és szeretnétek fejlődni az írásban, ne tétovázzatok, küldjétek be hozzánk a műveiteket!”
Igen, jól kell bírni a kritikát, és jóhiszeműnek lenni a kritikusokkal is – ha a szerző szeretne fejlődni az írásban.
Aki rosszhiszemű a művét (és nem őt) bírálóval, az legyen rosszhiszemű a dicsérőkkel is.
Persze én magamból indulok ki, és tapasztalatból tudom, hogy a legnyersebb kritikán sincs miért megbántódni.
Ha nyilvánvalóan igazságtalan, nem fájhat, mert nem érint se engem, se a művemet. Fájni csak az tud, amiben igazság van (akár csak részigazság), és nem esik jól beismerni. Pedig ha igaz, nem kéne, hogy fájdalmat okozzon, inkább hálát. Ha mégis fáj, akkor úgy tekintem, mint egy testi fájdalmat, ami felhívja a figyelmet valamilyen bajra, ami eddig rejtve volt előttem. És akkor jöhet az orvoslás.
„de az már kissé felháborító, hogy még Tarja véleményét is bírálod, és mindenkiét, aki pozitívan reagált az írásomra.”
Számomra mindegy, hogy kinek a véleménye, ha másként látom, és nem győzött meg, persze, hogy reagálok rá – hiszen ez a Küzdőtér. Ha valaki meggyőz jóról vagy rosszról, amit én nem vettem tudomásul vagy rosszul láttam, szívesen elismerem, és hálás vagyok neki, hogy segített tisztábban látni.
„de akkor te is toleráld a hozzád intézett válaszokat, vagy nem válaszokat, hisz a kevesebb néha több.”
Elfogadom a hozzám intézett válaszokat, de vitathatom mindaddig, amíg nem meggyőzőek számomra.
Ha meddő az eszmecsere vagy a vita, akkor persze nem érdemes sokáig folytatni – úgy tűnik, elértünk ehhez.
Nem igen volt kedvem reagálni erre a hozzászólásra, de mégsem hagyhatom szó nélkül. Fer-Kai köszönöm a kritikádat. Bármilyen meglepő, de felfogtam és megértettem, még ha nem is értek vele egyet. Viszont a hozzászólásod stílusa egyáltalán nem tetszik, úgyhogy ezt nem fogom megköszönni.
Mástól is kaptam hideget, meleget, nem csak dicsértek, de tették mindezt úgy, hogy közben nem dobáltak meg pattogatott kukoricával, mert a hangsúlyozás teljesen elfogadható módon jelent meg.
Igen, a szavaknak ereje van, ezért nem kezdek úgy egy kritikát, hogy alig bírtam végigolvasni. (Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért tetted?)
Szerencsére nem vagy szerkesztője a szövegemnek – egyébként novella -, de az már kissé felháborító, hogy még Tarja véleményét is bírálod, és mindenkiét, aki pozitívan reagált az írásomra. Ismersz talán, hogy ennyire utálsz? 🙂 És ez egy vicc volt, mint ahogy az előző hozzászólásomban is volt, mert véleményem szerint a humor nagyon fontos, persze csak ha értik.
Nekem, ha nem tetszik valami, akkor is próbálom úgy tálalni, hogy ne hazudjak, de ne is bántsam meg a másikat, mert szerintem mindenben lehet találni valami jót, ha kellően odafigyelünk. Persze szó nélkül is hagyhatjuk, ha túl rossz érzetet kelt az olvasása (én sem írtam az írásaidhoz semmit). Természetesen neked nem kell így viselkednek, de akkor te is toleráld a hozzád intézett válaszokat, vagy nem válaszokat, hisz a kevesebb néha több.
Kedves Caffé,
úgy tűnik nekem, hogy a kritika értékét nemigen látod és ismered el, ellentétben a dicséretekkel.
Tarja Kauppinen korrektúrája szerintem túlzottan szolid volt, az értékelése pedig (számomra) meghökkentő. De nem baj, nem kell mindenkinek mindenben egyetértenie – viszont mindenkinek érdemes mindent megfontolni, mérlegre tenni.
A kritika legalább úgy épít, mint az elismerés, sokat lehet tanulni belőle.
Ha már az építésnél tartunk: egy sokszorosan átépített, „toldozott-foldozott” épület szebb, értékesebb lesz, ha megszabadítjuk a felesleges, aránytalan toldalékaitól, és kiegészítjük, ahol hiányt szenved.
Ha én szerkesztője lennék a szövegednek, például az első két bekezdésedből ennyi gondolnék megőrizendőnek:
Félve nyomta le a kilincset, bár tudta, hogy a félelme alaptalan. Hiába hallatszott korábban ugatás az udvarból, biztos volt benne, hogy a kutyát nemrég elvitték, úgyhogy az semmiképp se támadhat rá.
Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába erőltette a szemét, az esti félhomályban, a zsúfolt udvaron nehezen tudott tájékozódni.
Semmiképp sem írnék például olyat, hogy „az agya tudta” (ugyan, mi mással tudhatta volna?), egyszerűen: tudta (és kész).
Az írás nem szócséplés. Minden kimondott, leírt szóért felelősek vagyunk; a szószátyárkodás szemetelés.
Ismert a mondás: a kevesebb sokszor több.
Az írók és a szerkesztők rengeteget húznak a szövegükből, mire az jó lesz.
Mitől lesz jó? A feszességétől – visszafogott erőtől, dinamikától -, a mélységétől, hitelességétől.
A túlírt szöveg viszont fárasztó, bágyasztó; többet elvesz, mint amennyit ad.
(A tűrőképesség persze egyéni, szubjektív dolog. Én például jól bírom a hosszú, meditatív zenét is, ha van benne rend, belső erő, szépség és hitelesség, amellyel „egy húron tudok pendülni”.)
Kedves Tarja! Nagyon köszönöm a javításokat és az összefoglaló értékelést, melyet olvasva úgy érezhettem, hogy tényleg érdemes volt beküldenem az írásomat. Köszönöm szépen!
Kedves Caffé!
A korrektúra elérhető a jobb oldalsávban: http://triviumnet.hu/karacsony-korrektura/?fbclid=IwAR1K_xevnkZu2Df17honGPGlkeBWTj5it3jY5eGTdFmcKueZXiD0wqsW-aM
Egyszer már idéztem a Küzdőtér valamelyik írása kapcsán Goethe szavait, amelyek az igaz íróvá válás – letisztulás – lépcsőfokait taglalják:
1. Először egyszerűen írunk, és rosszul,
2. aztán bonyolultan és rosszul,
3. majd bonyolultan és jól,
4. végül pedig egyszerűen és jól.
(szabadon idézve)
E négy stáció ismeretében mindenki elhelyezheti magát, hol tart ebben a folyamatban, és mi lehet a soron következő feladata, hogy meghaladhassa önmagát.
Nem gondoltam, hogy ilyen nagy port kavar ez a pár sor, amit írtam, de mindenkinek köszönöm a hozzászólását. Nem szeretnék túl hosszú megjegyzést fűzni, mert félek, hogy már most unja, aki olvassa.
Joe-nak köszönöm, hogy vette a fáradságot és a sorok mögé nézett, Márknak, hogy a nevemen szólított, Andinak, hogy izgalmasnak vélte, Tamásnak… mit is? Fer-Kainak pedig, hogy…
Igyekszem megfogadni a jótanácsokat, érdekes próbatétel volt.
Úgy tűnik, ez az írás felkavarta a kedélyeket. Engem is megosztott: egyszerre voltam rá mérges, és imádtam.
Csapongó, mint a gőz a forró kávé felett, kócos, mint az írója.
Szerintem az az olvasó nagy hibát követ el, aki gyorsan, egy szuszra túl akar lenni a novella elolvasásán, csak hogy „jóllakjon”!
Igen, ez popcorn, és azt sem azért fogyasztjuk, hogy jóllakjunk vele. Ennek az történetnek hangulata van, amely talán egy jó nagy bögre reggeli kávé iszogatása közben tud megfelelően kiteljesedni. Mivel – gondolom, szándékosan – különböző űrök vannak a sztoriban, olvasás közben önkéntelenül is gondolkodásra késztetett. Mikor ilyen részekhez érünk, szürcsöljünk bele a kávénkba, és merengjünk el kicsit. Így nem lesznek annyira szembeötlőek, zavaróak a hibák, döcögők.
Mert valóban nem hibátlan írás, de érződik rajta, hogy szívből jön. Némi csiszolgatással nyilván gördülékenyebbé lehetett volna tenni, és kiiktatni az ellentmondásokat. De szerintem itt nem a cselekmény a lényeg.
Vigyázat! Spoiler-veszély!
Olvasás közben együtt lopakodtam a „főhőssel”, és az ő szemével láttam a világot. Megjelent előttem a ködös, félhomályos udvar, és átéltem a tilosban járás minden izgalmát. És szinte sajgott a kezem, amikor elesett.
Amiért mérges vagyok, hogy végig orromnál fogva vezet a novella. Az agyam folyton próbálta az információkban lévő űröket kitölteni. Ki ez az illető? És mik is a szándékai? És miért pont M.-nek hívják karácsonykor? Aztán a felénél úgy tűnik, mindjárt átcsap horrorba. Majd egy fricskával jön a befejezés.
Nem tartom kizártnak, hogy hosszabb idő alatt megtörtént valós események vannak egy estébe összezsúfolva, melyeket ki akart adni magából a szerző. Valóban, több novellányi szufla van belegyömöszölve egy rövid történetbe, és ez nyomasztóan hat.
Mégis, szívesen olvasnék a szerzőtől egy jól kidolgozott thrillert vagy krimit. Remek érzéke van a hangulatfestéshez, ködösítéshez, figyelemeltereléshez.
Szia Caffé,
a végét úgy olvastam, mintha a nő fejét vágta volna le és azzal melegítene! Próbáld meg úgy olvasni, na az ütne, rendesen! 🙂
Így snassz.
Az írással kapcsolatban kettős érzésem van:
egyrészt picit túlmagyarázottnak érzem, mintha egy egész sorsot próbálnál egy szituációba sűríteni, ezért tűnhet soknak, csapongónak, sűrűnek, körülményesnek.
Aztán mégis (ez ellentmondás lesz!): a lényeges mondatok nincsenek megmagyarázva, mintha két mondat közül hiányozna még egy.
Szóval: szerintem vagy sok az információ ekkora terjedelemhez, vagy kicsi a terjedelem (és egyetlen darab szituáció) ennyi információhoz.
Fer-Kai második mondatával, miszerint: „Olyan, mint a pattogatott kukorica: nagyra nőtt, de alig van benne ennivaló.” azért nem értek egyet, mert ez részekre igaz, más részeken pedig olyan tömény és mélységileg ábrázolatlan a történet (pl. amikor a testi erőszakról beszél), mint mikor a pattogatott kukoricát túl sokáig hagyjuk a mikróban és a közepe összeég, egy darab szenes gombóc lesz benne. Nem lesz meg (a kívánt) íze. Mint az írás azon drámai részének sincs íze, ami a lényeg lenne, mert nem arra fókuszál, hanem összevissza, mindenre, az önkormányzattól a kismacskákon keresztül a sárga furgonig, mindenre. Talán nincs jól súlyozva a szöveg. Igen, talán ez a jó kifejezés, hogy „kiegyensúlyozatlan.” A térkő lerakása több figyelmet kap, mint az asszonyverés.
…
Ilyenekre figyelj pl, hogy nincs göcsörtös tégla. Bár ez is véleményes, mert az igazi művészek nagyon jól tudnak az össze nem illő szavakkal operálni.
Ez meg igazán nem kéne bele:
„A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön. Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható legyen. Előbb kavicsot kell leteríteni a már szegéllyel ellátott, megmélyített földsávra, majd homokkal vegyíteni, aztán jól belenyomkodni a téglákat, vagy inkább térköveket, hogy szorosan és egyenesen feküdjenek egymás mellett és a már előre kialakított szélek között, utána a hézagokat ismét beszórni homokkal és már kész is. Bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte, hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája.”
Engedelmeddel ezt a részt lopom az egyik járdaépítéses műszaki leírásomba! 😀 Csak vicceltem.
De a kritikám: a mondanivalóhoz megfelelő terjedelem kell és ne csapongj annyit! Ha nem írsz le mindent, ami éppen eszedbe jut, amikor „éled” az írásod, jobb lesz. Aztán – legalább is a nagyok azt mondják – egy idő után már nem kell figyelni, mi a lényeges/lényegtelen, érzi azt az ember, miközben „éli” a szövegét.
Szerintem ezek miatt volt pár embernek nehéz olvasnia.
Üdv!
A kutyát kutyaiskolába vitték, azért nem ugatott.
A fát nem el lopta, hanem a fűrésszel vágta ki, bár ha más udvaráról (kétlem, hogy arról ahonnan a fűrész is van) vágta ki, akkor még lehet lopás. Sehol nem írta, hogy csak „kölcsön venné”, de ha írta volna is, kölcsön akkor vesszük, ha el kérjük. Máskülönben lopás.
A visszaemlékezéseknek, leírásoknak pedig semmi köze a történethez, maximum az a rész, ahol leírja, hogy a felesége elhagyta, így legalább megtudtuk, hogy miért él egyedül, miért vetemedhet ilyesmire. A többi rész csak zagyvaság. Enélkül sokkal élvezhetőbb lett volna a történet.
Nekem is elég nehéz volt végigolvasni az összevissza csapongó gondolatokkal.
Arról volt szó, hogy van egy kutya, akkor miért nem ugatott legalább, ha a fószer nem a család jó ismerőse? Ha meg igen, akkor meg miért kell lopakodnia?
Lehet, hogy vannak benne hibák, de szerintem nagyon izgalmas és átérezhető a történet. Nekem nagyon tetszik, hogy ennyire részletes, már-már filmszerű, látom magam előtt a helyszínt, az embert és a gondolatait is. Az olvasása közben nem unalmat éreztem, hanem kíváncsiságot, hogy mi fog történni? Lehet, hogy sok benne az összetett mondat, de egyáltalán nem zavaró, nem kellett kétszer elolvasni, hogy egyszer megértsem. Azt is megértettem, hogy a fűrészt nem lopta el, csak kölcsön vette. A fát lopta el, ami viszont meleget adott, és ez véleményem szerint kellemes érzést keltett. A körülményesség abból adódhat, hogy az író megmagyarázza és egyben elterelje a figyelmet magáról a tettről, amire ugye csak a végén derül fény. Jó volt olvasni.
Azt írtam ugyan, hogy „Ha az érdektelen részleteket kihagynánk, töredékére csökkenne – ami jót is tenne neki”, de Vendégnek igaza van a hozzászólásában: a lényeget illetően is komoly logikai, dramaturgiai bukfencek, aránytalanságok vannak ebben az írásban. Az ügyetlenségből, átgondolatlanságból eredő homály „rossz homály”, ellentétben a balladai homállyal, mely fokozza a feszültséget, drámaiságot.
Volt itt szándék a feszültség növelésére – egy ideig azt hihettük volna, hogy a félresiklott életű férfi a nő nyakát készül elfűrészelni -, de ez is úgy van „odacsinálva” az elefántláb hasonlattal, hogy nem lehet komolyan venni.
A történetet záró karácsonyi utalásban is minden a nélkülözésről szól. Véletlenül sem történhetett valami csöppnyi jó, valami katartikus… Azon, hogy a férfi letört egy fenyőágat és szerzett hozzá két törött karácsonyfadíszt, sem ő, se mi olvasók nem hatódhattunk meg – nehogy már megbontsa valami a teljes nihilt.
Nekem is eléggé nehezemre esett végigolvasni, az első mondatot kétszer kellett elolvasom,, annyira hosszú. Sok semmitmondó rész, visszaemlékezés, aminek semmi köze a történethez.
Amíg ki nem derült, hogy miért ment, végig azt hittem, hogy be akar törni, pénzt lopni, hogy vegyen fát, vagy hasonló. Aztán kiderült: csak egy fűrészre volt szüksége. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de semmi értelmét nem látom annak, hogy egy fűrészt ellopjon valaki, amikor akár kölcsön is kérhetné. Nem ilyenekért szoktak betörni valakihez, bár ki tudja.
Amikor bement, letisztázta magában, hogy több órája is van, amíg a családtagok haza nem érnek, aztán mégis sietnie kellett, mert mindjárt jönnek. Ez sem tiszta számomra, ahogy még sokminden.
A cím sem illik hozzá, nincs karácsony, vagy karácsonyi hangulat, csak tél van.
Nagyon nem figyeltem a helyesírási, nyelvtani hibákat, de a „mikor” szó elég sokszor szerepelt benne, az „amikor” helyett. A „mikor” kérdőszó, nem mindegy, hol, hogyan alkalmazzuk.
Bevallom, alig bírtam végigolvasni. Olyan, mint a pattogatott kukorica: nagyra nőtt, de alig van benne ennivaló.
Ha az érdektelen részleteket kihagynánk, töredékére csökkenne – ami jót is tenne neki.
Egy példa:
„Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.”
Ebben körülbelül ennyi az érdemi információ:
Néhány lépés után megbotlott egy téglában, és hasra esett. Lehorzsolta a tenyerét.
266 karakter (szóközökkel) helyett 82 karakter – kb. az egyharmada.
A többszörösen összetett mondatokra, felesleges magyarázkodásokra semmi szükség, többet ártanak, mint használnak. Úgy hatnak, mintha az író győzködné magát, próbálná beleélni magát a saját történetébe. Ha ez sikerülne, akkor nem veszne el a részletekben – belső képei alapján képes lenne a lényeget átadni.