Previous Story
Mielőtt bekopogtatsz a kiadó ajtaján
Posted On 2019 febr 05
Szerző: Rigel Éva
Amikor úgy érzed, hogy a műved megérett a kiadásra, valószínűleg könyvkiadót kezdesz keresni. Információt gyűjtesz, ismerősöknél puhatolózol (esetleg protekciót próbálsz szerezni), az időd legnagyobb részét arra fecsérled, hogy elküldöd a művet a létező összes kiadónak (amelyiknek a profilja egybevág a művedével, de olyannak is, amelyiknek nem, hátha megtörténik a csoda), majd elkezdesz várni, és teszed ezt stresszesen és türelmetlenül, mert mindenáron szeretnéd már nyomtatásban látni a műved. Közben igazából semmi mást nem teszel, nem írsz újabb művet (jobb esetben írni kezded a trilógiád következő részét), esetleg belekukkantasz pár írói műhely fórumába, „bétáztatod” a művet, és előlegképpen próbálsz begyűjteni néhány morzsát az elismerés és siker tortájából.
Rosszabb esetben teszed mindezt úgy, hogy még el sem készült a műved. Már a félkész részeket is a nagyérdemű elé tárod, felfeded a terved, kérdésekkel bombázod az írótársakat, majd amikor neked nem tetsző véleményeket és javaslatokat kapsz, megsértődsz, esetleg elveszíted a lelkesedést, és egy újabb befejezetlen mű kerül a fiókodba/mappádba, szemetesedbe.
Mielőtt bekopogtatsz a könyvkiadó ajtaján (természetesen nem biztos, hogy a fizikai valóságban), nem árt, ha annyira véglegesre írod a műved, amennyire csak lehet. Amiben te már nem akarsz semmit sem javítani, mert úgy érzed, egyetlen betűt sem lehet hozzátenni, vagy elvenni belőle. A legnagyobb csapda, amibe belesétálhatsz, miután befejezted a műved, hogy azt hiszed, tökéletes. Minden a helyén van benne, a karakterek élnek, a dialógusok ütnek, a cselekmény izgalmas, a végkifejlet egyedi és zseniális. Szerinted.
Most akkor dühítselek fel, törjelek le, vagy csak egy kicsit bizonytalanítsalak el, amikor azt mondom, felejtsd el azt a művet, amit beküldtél a kiadóhoz? Ha fel is figyelnek rá (kész csoda), a hosszas szervizúton, amíg a szerkesztő első rápillantásától, a lektoron, korrektoron, tördelőn és még mindenféle egyéb kiadói munkatárson át eljut a nyomdáig és még azon is túl, olyan mérvű változáson megy keresztül, hogy a végén alig ismersz rá.
Tudom, hogy most mire gondolsz.
Te ezt ugyan meg nem engeded senkinek! A te művedet, senki sem írhatja át, nem gyomlálgathatja, nem vehet el belőle, és nem tehet hozzá, akkor inkább ne is adják ki! Hiszen ez a te ötleted, a te gondolataid, a te munkád, időd és energiád, reményed és sóvárgásod.
Gondolod, hogy ez érdekli az olvasót?
Tudom, hogy megdöbbensz és talán mérges leszel, amikor ezt elolvasod, de ha eddig nem tudtad volna, hadd világosítsalak fel! Csak hogy értsd, miért nem kell/kellett a műved egy kiadónak sem.
.
.
Még nincs neved
A könyvkiadás valójában egy üzleti vállalkozás, amiben a tulajdonosok nyereségesek szeretnének lenni, és eszük ágában sincs kockáztatni a profitot (nincs ezzel semmi baj). Ezért a legtöbbször olyan szerzők műveit adják ki, akiknek a nevét már ismerik az olvasók (nem biztos, hogy az ő műveik jobbak a tieidnél). Ritkán egy icipicit azért kockáztatnak, hátha az eddigieknél nagyobb profitot sikerül termelniük egy-egy új szerzővel, ezért elvétve sikerül bejutnia a pixisbe a kezdő írónak is, de ahhoz vagy zseniális művet kell alkotnia, vagy felettébb rámenősnek kell lennie, vagy protekciót kell szereznie. Esetleg mindhárom.
.
.
A műved nem passzol a kiadó profiljába
Minden kiadónak van stratégiája, kiadási politikája, rövid és hosszú távú terve. Ha a te műved nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, ha kedvesen is, de eltanácsolnak, és/vagy javasolják, hogy keress olyan kiadót, ahol megfelel. Ez színtiszta üzlet, semmi személyes, mindeni csinálja a dolgát.
.
.
A kiadónak nincs elég munkatársa a beküldött kéziratok kezelésére
Elképzelni sem tudod, milyen sok ember ír, vagy próbál írni jelenleg Magyarországon. Mindenki (vagy majdnem mindenki) azt szeretné, ha a művét kiadnák, esetleg befutott író válhatna belőle, de legalább kaphatna pár dicsérő szót. Ezért a művét biztos, ami biztos alapon elküldi az összes létező kiadónak, és azt hiszi, napokon belül (horribile dictu, öt perc múlva) kap választ. Képzeld el, hogy ugyanezt teszi több ezer írópalánta. Vajon hány kézirat porosodik a kiadók sarokszobáiban, és hány lapul a számítógépeken törlésre ítélt mappákban úgy, hogy soha senki nem néz beléjük?
Felelősségteljes olvasószerkesztők és megbízott szerkesztő munkatársak időnként kapnak olyan feladatot (a pályázatokra küldött műveknél is előfordul), hogy keressenek a halmazokban egyedi hangokat, fedezzenek fel ismeretlen zseniket. Mivel azonban tízezres nagyságrendű kéziratot képtelenség végigolvasni, elolvassák az első oldalt, majd belelapoznak itt-ott, és ha nem fogta meg őket a szöveg, félredobják.
Te pedig reménykedve vársz, és közben elképzeled, ahogy épp átveszed az irodalmi Nobel-díjad.
.
.
Rosszul írsz
Ezt közölhettem volna finomabban is, hogy nem írsz elég jól, vagy nem írsz annyira jól, hogy felfigyeljenek rád, senki sem ért meg téged, de ez nem lenne igaz. Rosszul írsz, és nem vagy hajlandó belátni. Nem fogadod el a segítséget, nehezen tanulsz és fejlődsz, makacs vagy, esetleg túl nagy az egód.
Pedig lehet, hogy csak egy picurka változás kellene, csak egy apró, igaz lépés, és megállíthatatlan lehetnél.
Meggyőződésem, hogy minden ember valamilyen céllal született erre a világra, mindenkiben van valami jó és hasznos, és mindenki fejleszthető valamilyen szinten.
Ha hajlandó vagy feladni magadból egy kis darabot, a helyén elférhetne mindaz, amire vágysz.
Mielőtt bekopogtatsz a könyvkiadó ajtaján, gondold végig, hogy valóban ezt akarod-e!
.
Naraku, remélem, hogy az e-mailes értelmezhetetlen áradat után nem itt folytatja a zaklatást!
Má elnézést de a kedves heroin potlót, és a kedves tvlightot azért nem perelik plágium miatt mert korábbi verzióikat is ugyanazon SZTÁR gárdával alkották meg. Szóval századszori nekifutásra sikerült bestsellert gyártani belőlük és a poénok kb. fele ezekre a művekre azaz a közreműködök cv-jre utal.
Goldanlanet imádom, kedvencem volt a papírtigris, eltelt vagy fél évtized mire rájöttem , hogy van ezzel a névvel egy étterem a városban ahol élek (ekkora már vágtak pofán és ismertem a szponzor kifejezést).
Ez a mind a 3 kell aranyos és érdekes, én rövidetekkel, részletekkel próbálkozom, hogy egyáltalán érdekes lehet e, ugyanakkor erre az szokott a kontignens? nem is tudom hirtelen válasz lenni, hogy konkrét sorozatot, több kötet és miegymást kér, ugyanakkor egy e-bookos kiadás költségeit figyelembe véve rémesen undokon tudnak viselkedni a kiadók is.
Termékmegjelenítés kapcsán sajnos az egzisztencializmus a fáma – szabad sajtó vélemény kapcsán meg lásd fen véleményem szerint a hazudozás megy leginkább, egyembe, félelem és pánikkeltő módon. (Magyarán ha ezt meg egymást tom, dugom és tetszik neki, akko lehet egy posztom? – hmmm milyen nagylelkű). Meg ezek a nagy kussok. Gyakorlatilag a nagy pénz övezte semmiről.
Köszönöm, ez remek hír! Érdeklődéssel várom!
Kedves Joe!
A Trivium Könyvklub elindítása technikai okok miatt csúszik, de jelenleg is dolgozunk rajta. Az eredeti projekt különböző okok miatt nem valósulhatott meg, ezért új formát kellett keresnünk. Nem szeretek ígérgetni, de ha minden jól megy, még az idei év első félévében el tudunk indulni vele. Hamarosan elkezdjük a promót is.
Kedves Eve!
Köszönöm a megnyugtató választ!
Viszont a honlap böngészése közben egy 2017-es kommentben találtam az alábbiakat:
„Kidolgozás alatt áll az egyesület könyvkiadási programja, ahol a szerzők különböző kiadási csomagok közül választhatnak.
Pl.:
Korrektúra, szerkesztés = X Ft
Korrektúra, szerkesztés, borítótervezés = Y Ft
Korrektúra, szerkesztés, borítótervezés, nyomdai előkészítés = Z Ft
stb.
Bárki beléphet majd a programba, és választhat a számára megfelelő lehetőségek közül.”
Jelenleg ennek nem találtam egyéb nyomát az oldalon. Érdeklődnék, hogy hol tart ez a projekt?
Szerintem, ha kedvezőbb pénzügyi konstrukciót tudna az egyesület kidolgozni, mint a többi önfinanszírozós kiadó, vélhetően sokunkat érdekelne a dolog.
Köszönettel: Joe
Szerintünk nem. 🙂
De nem mi döntünk.
Eve: Azt mondtátok, nem volt az elején semmi olyan hiba, ami miatt félre kellett volna dobni.
Köszönöm a posztot, jó ezt így összefoglalva, profitól olvasni. Ráadásul boldog vagyok, mert ezekre már, vagy magamtól vagy más segítségével rájöttem és így most a lényegre tudok koncetntrálni. 🙂
Tamás, írtam: „első oldal”, „beleolvasás itt-ott”, aztán „félredobás”. 🙂
Egyelőre reménykedek Aranymosásban (miután twistertől semmi válasz…). Aztán ha nem jön be, majd meglátom, más kiadóknál próbálkozzak e, vagy milyen kurzusokra menjek.
Szervusztok!
Számos gondolat fogalmazódott meg benne az írással kapcsolatban – sokuk eléggé szubjektív és kicsit érzelmekkel túlfűtött – de nem tudok elmenni amellett, hogy kicsit súlytalan marad a kiadók felelőssége az egészben. Ez egy általános, az egész eddigi tapasztalataimat összefoglaló gondolat -nem egyénre szabott.
Gyakran elhangzik, hogy a kiadó elfoglalt szervezet, s nincs erre-meg arra ideje, melyet készséggel elfogadunk, mi próbálkozók, de valahogy mindig ugyanaz az az emlék mereng fel bennünk, mikor gyerekként legjobb tudásunk szerint megoldottuk a matematikai példát – úgy ahogy szerintünk kell – majd visszadobják mondván rossz, oldd meg újra. De mégis miként? Támpontok és új módszerek nélkül?
Mikor a kiadók – mert túlterheltek válasz nélkül hagyják a ” kéziratokat”
Mikor pályázatokról/versenyekről kapunk sovány vagy semekkora értékelést – oh, azok a híres, négysoros, egy-egy mondatos kritikák 🙂 Ezt nehéz elfogadnom.
Mikor olyan hiányosságokat rónak fel, melyekhez khm kellett volna egy kiadó: szerkesztő, korrektor stb – valid elhangzott kritika – akkor ehhez mi, kiknek ez nem adatott meg hogyan viszonyuljunk?
Mikor a kapott kritika konkrétan haszontalan – tudom ez szubjektív dolog, hiszen ki miből tud profitálni, de mégis elég gyakori és tovább lépésre teljesen alkalmatlan. Tetszik vagy sem nem csupán az olvasónak, de a kiadónak is próbálnánk írni, hogy elnyerjük tetszését, mely sokszor látva ki nyert a pályázaton lehetetlennek tűnik (ezt nagyon nehéz volt leírnom, mert amennyire ízlés kérdése, annyira elkeserítő olykor)
Tudom, hogy mindaz mit leírtam szubjektív és talán szűk látókörű kissé – de egyetlen emberként egyetlen módon tudom látni a dolgokat – és a sokadik sikertelen, eredménytelen hovatovább értelmetlen próba után a népszerű közhely mely szerint próbáld újra és újra, már nem képes ismét lelkesedést önteni belém. Mert a valóság az, hogy amit huszadjára érünk le nem lesz hússzor értékesebb. Még ha így is szeretnénk.
Köszönöm, hogy kiírhattam ezt magamból.
Szerző kommentjéből:
„Megértem, hogy rád tört a kétség, de tudnod kell, hogy a mi pályázatunkra benyújtott művek és egy kiadóhoz „kéretlenül” elköldött művek között az (is) a különbség, hogy nálunk a zsűritagok végigolvassák a pályaműveket. Az értékeléshez, pontozáshoz hogy is tehetnének másképp?
Azt nem tudom garantálni, hogy nyersz, de hogy elolvassuk, az biztos. ?”
EZ AZ, ami szerintem világbajnok dolog és itt van a (bármilyen) kezdő író számára az a pont, amikor megnyugodhat.
Talán nem is tudja a külső szemlélő, hogy a magam-fajtáknak ez mennyire fontos. A Hozzáértő általi egyetlen-egyszer történő odafigyelő elolvasás a lelki nyugalom kulcsa. Nem feltétlenül a helyezés. Persze az is fontos, de valakinél az már másodrangú tud lenni, hiszen gondolkodhat valaki úgy is: csak legyen meg az esély (egyszeri végigolvasás), s ha nem kerül be, legalább a silányságával nem rontja ott a levegőt. (Én legalábbis így vagyok vele.) Csak akkor van esélyem arra, hogy egy Író végigolvassa, ha pályázat keretein belül olvassa.
Ez már nekem elég, mert ha nem jó az írás, akkor úgysem jó, ha „csengettyűt akasztok a f.kamra.” 🙂
Akkor én már beletörődök és örülök, hogy van egy nívó, ami alatt nem megy ki cucc a jónéphez,
így én is, mint olvasó, elégedett lehetek, hogy: Na! Ez egy könyv és nem a kétszépszeméért jelent meg! 🙂
Tudjátok Ti is, hogy az Író a saját művét egészen kivételes esetben tudja csak felmérni. Nekem még sosem sikerült, persze én nem is vagyok Író. S még az is lehet, hogy van olyan mű, aminek eleje szar, a vége meg rohadt jó. Ezért jó, ha végigolvassák.
Vagy a Próbálkozó megy(ek 🙂 ) majd a szemináriumra a legközelebbi alkalomkor, immár teljes és kristálytiszta „jogosság”- tudattal, mert egy Igazi Író (!) elolvasta és úgy nem jó az iromány. Legalább arra jó lesz, hogy megállapítsa a zsűri, hol tartok, és hogy ha (feltételesen! 🙂 ) pályáztam/pályázok, akkor a „mű” jó lehet-e a szemináriumra.
Eve fenti kommentje miatt – ami a végigolvasásról szól – asszem már tudok nyugodtan aludni a pályázatok alatt.
Köszönöm…
🙂
Kedves Joe!
„A fenti összefoglalót olvasva erősen rám tört a kétség, hogy érdemes-e a regényemet az aktuális pályázatra egyáltalán benyújtanom.”
Megértem, hogy rád tört a kétség, de tudnod kell, hogy a mi pályázatunkra benyújtott művek és egy kiadóhoz „kéretlenül” elköldött művek között az (is) a különbség, hogy nálunk a zsűritagok végigolvassák a pályaműveket. Az értékeléshez, pontozáshoz hogy is tehetnének másképp?
Azt nem tudom garantálni, hogy nyersz, de hogy elolvassuk, az biztos. 🙂
„Nekem személy szerint az a véleményem, hogy egy minimális alsó minőségi színvonalat meglépve már léteznek azok az olvasói rétegek, melyeknek a szerzők könyvei szólhatnak, csupán meg kellene találniuk egymást.”
Igen, nagy dolog, ha az író és a közönsége egymásra talál, de ehhez sokat kell kísérletezni. Hacsak nincs konkrét elképzelésed erről az olvasói rétegről. Ne felejtsük el, hogy a ma befutottnak számító íróknak sem lett azonnal ezres (tízezres) rajongótáboruk!
„Az is fontos kérdés, amit szintén feszeget is a fenti írás: hogyan lehet elérni, hogy a mű kitűnjön a felkínálkozók tömegéből? Remek példának tartom J. Goldenlane esetét. Az Isteni balhé című sikerkönyvének megjelenéséhez egy áramszünet vezetett, mikor is a számítógépet újraindító kiadóvezető unalmában elkezdte olvasni a kéziratát, és nem bírta letenni.”
Ez a szerencsefaktor, amiről szándékosan nem írtam a cikkemben, mert ritkább, mint bárki gondolná. A kiadókhoz beérkezett művek halmazából a zseniálist nehezebb megtalálni, mint a tűt a tűkazalban.
„Ismerve pár igazi nagy világsiker első megjelentetésének nehézségeit, felmerül a kiadók felelőssége a hozzájuk bejelentkező írócskák felé.„
Így van, de azért ne szedjük le a keresztvizet a kiadókról, mert nincsenek könnyű helyzetben a több tízezres kézirathalmazokkal. A pályázatainkon kívül mi is naponta kapunk műveket, néha többet, néha kevesebbet, és nem sokat tudunk kezdeni velük.
„Friss magyar példa Borsa Brown esete, aki végül saját finanszírozásában adja ki a műveit. Túl az igen jelentős eladási számokon, övé lett az Év Könyve-fődíj az olvasók szavazata alapján Az Arab című kötettel (2015).”
Nem ismerem a nevezett művet, így véleményt nem mondhatok róla, de általánosságban az a véleményem, hogy a magánkiadásban megjelentetett művek hemzsegnek a hibáktól (tisztelet a ritka kivételnek), szerkesztetlenek, korrektúrázatlanok.
A kezdő írók nehézségeiről hamarosan kitesszük a cikksorozatom következő részét.
Kedves Joe!
Csöppet se bánd, ha a stílusod nem a szépirodalminak nevezett irányvonalba tartozik, hanem inkább Nemere Istvánéhoz és Lőrincz L. Lászlóhoz áll közel. Jó dolog lehet közéjük tartozni és számomra megtiszteltetés lenne, ha egyszer olyan olvasótáborom lenne, mint nekik és hozzájuk hasonlítanának közkedveltségben.
Mindig érdemes pályázni! Küld el a regényed a pályázatra! Egyszer hátha sikerül egy írásodat megjelentetni. Ha nem próbálkozik az ember, nem is lehet szerencséje. Mert ahogy írod, szerencsére is szükség van ahhoz, hogy felfedezzék az embert, kiválasszák az ő írását. Ha most nem sikerül, hátha később, máshol sikerülni fog.
Mindig kudarc és rosszul esik, ha az embert nem választják be. Az én sci-fi írásomat tavaly teljesen ismeretlenül küldtem el és beválasztották. Most meg a fantasymat nem választották be a novellás válogatásba, ami nagyon rosszul esett (mert természetesen nagyon jónak tartom), de próbálkozni fogok vele máshol, ha lesz rá lehetőség.
Mi lett volna J. K. Rolinggal, ha feladja és nem küldözgeti kiadóknak újra és újra a „Harry Potter”-t?
Ne vedd el magadtól az esélyt, hogy egyszer sikerülhet!
Huszonévesen ismeretlenül úgy kezdtem írni cikkeket újságoknak, hogy felhívtam szerkesztőket azzal, hogy lenne egy írásom, elküldhetem-e, és voltak, akik azt mondták, hogy igen, és voltak, akik miután elolvasták, azt mondták, hogy meg fog jelenni és hozhatok máskor is írásokat.
Próbálkozni kell. Ha hiszel abban, hogy jól írsz, ne add fel!
Az sem baj, ha egyre több írás kerül az „asztalfiókba”. Lehet majd válogatni közülük, ha újabb pályázatokat látsz.
Sikeres pályázást kívánva: T. Takács Zsuzsa (Susan Draper)
A fenti összefoglalót olvasva erősen rám tört a kétség, hogy érdemes-e a regényemet az aktuális pályázatra egyáltalán benyújtanom. Nekem személy szerint az a véleményem, hogy egy minimális alsó minőségi színvonalat meglépve már léteznek azok az olvasói rétegek, melyeknek a szerzők könyvei szólhatnak, csupán meg kellene találniuk egymást. Ezek a rétegek nagyon eltérő ízlésűek lehetnek. Van, akinek romantikus lektűr, vagy épp Nemere István kell, és képtelen megunni, de akad, akinek Esterházy Péter, vagy – ne adj Isten! – Tandori Dezső a kedvence. Jelzem, a hivatalos irodalmi álláspont szerint ez utóbbiak stílusai, önkényes, szófacsaró írásmódjuk képviseli a „valódi” irodalmat. Az én bicskám ebbe a magvas irodalomba beletört, azóta – némi bűntudattal – beérem Stephen King és társai műveinek olvasásával. A Romana és tsai füzetek írói vélhetően elég rosszul írnak, mégis igen nagy hasznot hajtanak a kiadójuknak, hétről hétre.
Az is fontos kérdés, amit szintén feszeget is a fenti írás: hogyan lehet elérni, hogy a mű kitűnjön a felkínálkozók tömegéből? Remek példának tartom J. Goldenlane esetét. Az Isteni balhé című sikerkönyvének megjelenéséhez egy áramszünet vezetett, mikor is a számítógépet újraindító kiadóvezető unalmában elkezdte olvasni a kéziratát, és nem bírta letenni. Ha nincs az az áramszünet, alighanem kézbe sem vették volna a művet.
Ismerve pár igazi nagy világsiker első megjelentetésének nehézségeit, felmerül a kiadók felelőssége a hozzájuk bejelentkező írócskák felé. Például Harry Pottert vagy az Alkonyatot is több tucat kiadó dobta vissza, mire valaki meglátta bennük a fantáziát. Tudtommal mindkét művön módosíttattak némileg az írójukkal a kiadók, tehát ez a pont is helytálló. Viszont, vajon a világsikerek után az elutasító szerkesztőket a kiadóik tulajdonosai felelősségre vonták? Hiszen igen komoly anyagi kárt okoztak nekik a hozzáállásukkal. Kissé olyan, mintha a kiadók elefántcsonttornyukba lennének zárkózva, és megpróbálnák onnan, felülnézetből „nevelni”, formálni a közízlést a saját szájuk íze szerint. Biztos jó ez így?
Friss magyar példa Borsa Brown esete, aki végül saját finanszírozásában adja ki a műveit. Túl az igen jelentős eladási számokon, övé lett az Év Könyve-fődíj az olvasók szavazata alapján Az Arab című kötettel (2015).
Persze, igaz, a nincstelen, felfedezésre váró írók más pénzét kockáztatnák, de tudomásul kellene venni, hogy a szerkesztők ízlése nem néha, hanem igen gyakran eltér az olvasóközönségétől. Akkor marad a magánkiadás? Hiszen csak megjelenés után tud valóban egyértelműen eldőlni, van-e közönségigény az adott műre, vagy megy a süllyesztőbe.
Na, kidühöngtem magam, ettől kissé le is higgadtam.
További jó munkát kívánok a Triviumnet csapatának!
Üdvözlettel: Joe
Kemény, de igaz! 🙂
Megszívlelendő gondolatok, a gyakorlati jellegű megállapításokon, jótanácsokon túl különösen az utolsó bekezdés fogott meg.