Previous Story
Tudat alatt
Részletek a kisregényből
Szerző: Buzder Bernadett
Sötétség! Egy szűk résen beszűrődő fény melengeti nyughatatlan lelkem, mely szememben a remény sugarát ébreszti fel. Ha egy tükör lenne előttem, egy, a boltokban a felső polcot éppen elérő, idő–tépte barna hajú, a sírástól megfáradt, beesett szemű húsz éves nőt látnék. Az a régi cserfes lány, aki voltam eltűnt a félhomályban. Minden két évvel ezelőtt kezdődött, amikor megjelentek a jelei a Végső Csapásnak. Hogy ki és miért adta ezt a nevet már nem is tudni. Erről senki nem beszél. Talán a végső pillanatokban megbúvó valódi arca ihlette, amikor már minden próbálkozásunk hiábavaló küzdelemnek látszik. Azonban az Arkaszban, éjt nappallá téve dolgoztak a megoldáson. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, hogyan tudtam meg az igazat az Elveszettek Birodalmáról. Én jártam ott, ami azért létezik, mert Mi, emberek sohasem tudjuk, hol a határ… – Ez visszarepített egy gondtalannak tűnő napra, és búcsút inthettem addigi életemnek, amit akkor még nem is sejtettem.
.
.
***
.
.
Egy vasárnapi szép nyári reggelen, családommal éppen a kedvenc helyemen, a rózsakert és a kerti tó között reggelizünk vidám beszélgetés közben, melynek fő témája a nemsoká esedékes utolsó négyesben töltött családi nyaralásunk. A nővérem Emma, egy hónap múlva oltár elé lép, én pedig elkezdem az orvosi egyetemet.
– Én szívesen mennék Bora Borára. – Gondolatban már ott is jártam.
– Tamara, én is elutaznék Fidzsire, de talán előbb kérdezzük meg a pénztárcát, melyiket bírja – válaszolt nevetve Emma, miközben anyánkra vetette pillantását. Ő mindig ilyen volt, ami a szívén az a száján. Ezen már meg sem lepődtem. Haját már csak isten tudja hány színben pompáztatta, de a legújabb aranyszőke árnyalat, mit cége egyik részlege fejlesztett és ő önként vállalt tesztalanyként, telitalálat. A napsütésben szinte elvakít a középhosszú hullámain megtörő fény. Tökéletes alakját a térd fölé érő virágmintás harangruhája modellé varázsolja. Zöld szeme sötétjében elvész a tekintet, melyet lenyűgöző göndör pillái ellenállhatatlanná változtatnak.
– Lányok… – közbevágott anya –, már pontosan tudjátok, hogy is megy ez. Mindenki elő a papirusszal és kérem a kosárkába.
Összenéztünk Emmával, szavak nélkül is tudtuk, mit gondol a másik: – Ez lesz a legjobb! – Már fejben felkészültem mi vár rám szeptembertől, halomnyi könyvek, kialvatlan éjszakák, temérdeknyi tanulás. Emma is ezt csinálta, és be kell valljam, elég jó vegyész lett belőle, de ezt azért nem hangoztatom, ha ő is jelen van. Apa is becsatlakozik a diskurzusba, aki az elengedhetetlen rituális kávéját hozza az asztalra.
– Az utolsó nyaralás, ahova közösen megyünk csak négyen, ezt is megéltem – mélázott el hangosan gondolataiban.
– Nyugi Márk édes, még nem vagy öreg, csak öregszel, de én így is szeretlek – tette hozzá anya, és adott neki egy csókot. Valójában nem is az öregedéstől félt, inkább attól, hogy nemsokára Emma esküvője után talán nagypapának szólíthatjuk.
.
.
***
.
.
Feje búbján kopaszodó haja deresedett, mégis a kor sármosabbá tette, ráadásul miután konditermet csinált az egyik dolgozó szobából a kék ingeiben is látszott az eredmény. Zöld szemi úgy csillogtak a reggeli napsütésben, mint a tenger hullámai a napfelkeltében. Egy szó, mint száz, szemrevaló apám volt. Egyébként anya mellett sem lehetett csak úgy elmenni. Szürkészöld pillantása, az első találkozásukkor levette apát a lábáról. Persze nem kellet félteni, tudta, hogyan rebegtesse pilláit, aminek egy férfi sem tudott ellenállni. Ezt tovább fokozta gyönyörű szőke göndör hajkoronája. Istenem, ha nekem annyi hajam lehetne. Fiatalon szépségkirálynő volt, és két gyerek után is megtartotta alakját. A város divatikonjaként híresült el. Tűzpiros spagetti pántos ruhája úgy adta ki idomait, mintha egy címlapból lépett volna ki. És nem, nem plasztikai műtétekkel érte el ezt a bomba eredményt, hanem egészséges életmóddal és persze apa is rendszeresen edzésben tartotta, de nem mennék bele a részletekbe, hiszen gyerekek is vannak köztetek. De hol is tartottam?
.
.
***
.
.
– És mi legyen a desszerttel? – Mindenki Emmára figyelt, mert ő már a nagy nap közelében járt, de mi még csak egy kérdést hallottunk.
– Milyen desszert? Készítenél valamit? – kíváncsiskodott anya, ugyanis tudta, hogy bár Emma istenien főz, a sütés nem az ő kenyere.
– Tessék? Szóltál? – kapta fel fejét Emma, aki nem is vette észre, hogy hangos gondolkodásba kezdett bele.
– Nem én csinálok desszertet – fojtotta anyába a szót –, hanem majd a cukrász, akit még fel kell hívnom végső egyeztetésre, mert nem döntöttük el, hogy trüffel ízű vagy citromszelet legyen felszolgálva a torta után.
– Legyen mindkettő, ha már lúd legyen kövér! – viccelődtem, látván a kétségbeesettséget az arcán.
Igazából 1 hete ilyen banyara. Jó, ez lehet erős kifejezés még tőlem is, de banya is, meg ara is viselkedésében. Apa már rég elvesztette a fonalat milyen sütemény és milyen torta. Annyi kóstolót hoztak neki, hogy ő már a diétát fontolgatja, ugyanis másképp nem fog beleférni a múlt héten elkészült öltönyébe. Mégis mindezek ellenére mindig hidegvérrel kezeli a rázós helyzeteket. Nyugodt hangon csak ennyit mondott.
– Ha engem kérdezel, én egy harmadikat is felvennék a menübe, jó részét úgyis én állom. – Ekkor mindenki hangos nevetésbe tört ki. – Lányom, és Tomit azért még látjuk az esküvő előtt, vagy ő már úgy gondolja szerencsétlenség látni az arát a nagy nap előtt? – kérdezte kicsit szemrehányóan.
.
.
***
.
Tomi Emma vőlegénye volt, akit áthelyeztek az Arkaszba. Hozzám képest óriás, kreol bőrű égimeszelő. Fekete haja folyton a szemébe lógva nőtt le, és csak ki–kikukucskált mögüle. Ha nem lett volna szemüvege, minek tetejére helyezte rakoncátlan tincseit, simán összetévesztettem volna bármelyik magas huszonévessel. Ekkor csak annyit tudtam az Arkaszról, mint mindenki más. Egy intézmény, ahol a Végső Csapás ellen küzdenek.
.
.
(…)
.
.
Mindent az elejéről kezdett.
– Valószínűleg nem hallottál még Társadalom Tükréről – kezdte meg a beszélgetést.
– Valóban nem. Mi az a Társadalom Tükre? – kérdeztem eléggé feszületen, mert nem hittem, hogy ennek bármi is köze lehet hozzám.
– Egy kisebb városban éltek, az átutazók vagy vendégek nem is tudtak semmit a város sötét oldaláról. Lakói abban hittek, hogy egy tökéletes társadalom alapja az elsőszülötteken alapszik. Ennek pedig feltétele, az elsőszülött fiúgyermek. – Sok a duma – gondoltam, de nem szakítottam meg Tomit.
– Senki nem értette elméletüket, ők viszont már vallási piedesztálra emelték. A lány első szülötteket még az anyák is megvetették, eltitkolták a létezését. Azonban a fiúgyermekeknek sem volt áloméletük. A szülők megfigyelők voltak, a nevelésük része a megfélemlítésen alapult. Később az elsőszülöttek lánytestvéreik életéről.
– Ennek semmi köze az itt leírtakhoz!
– Csak kérlek hallgass végig. Ha több fiúgyermek is volt egy családban, őket olyan házba vitték, ahol vagy még nem volt fiúgyermek, vagy már kiröpült a családi fészekből. A gyerekek nem is tudtak róla, ha van testvérük egészen 18 éves korukig. Az érdekes az, hogy ritkák voltak azok az esetek, amikor több mint 2 gyermek volt egy családban. Ez volt a külcsín. A sötét titkok a házak falai közt rejtőztek.
Közbe akartam megint szólni, mégis úgy döntöttem végighallgatom, hova is jut el ez a mese. Kiderült, hogy én is egy ilyen család gyermeke vagyok.
– Senki fejében nem fordult meg, hogy amit tesznek, az helytelen. Ez volt a normális az életükben.
Engem is eltitkoltak, egy sötét hangszigetelt pinceszobában tartottak. Fényt csak abban az esetben láthattam, ha a valaki bejött. Ahogy meséltem, beleborzongtam. Nem értettem, hogy lehet még az ember saját édesanyja is olyan kegyetlen gyermekével szemben.
– Gondoskodtak róla, hogy a házban lakó fiúgyermek is hallgassanak a lányok létezéséről. Egyetlen menekvése egy elsőszülött lánynak az lehetett, ha nem sokkal később született még egy gyermek és felcserélték a sorrendet. A te esetedben csak egy év múlva született testvéred. – Itt felkaptam a fejem. Tomi látta rajtam, hogy nagyon elgondolkoztam szavain.
– Talán máskor folytassam? – kérdezte.
– Nem! Ha már belekezdtél, fejezd is be!
– Rendben. Feltűnt a hatóságoknak, hogy minden első gyermek fiú, aztán vagy lány, vagy fiú. Az adatok gyűjtése során vették észre, hogy ez a múltra is visszavezethető, ezért megfigyelték a helyet. Átutazóknak, munkát keresőknek álcázva kerestek bizonyítékot.
– Mégis kik? – kérdeztem, de erre választ nem kaptam.
– A beépültek hallottak pletykákat meghalt babákról, de a temetőkben csekély számú csecsemőnek volt sírhelye. Megpróbáltak közelebb férkőzni egy családhoz, de lehetetlennek tűnt külsősként.
Ez valami vicc? – gondoltam közben. – Mint egy „zs” kategóriás film…
– Egy árva fiatal fiút küldtek oda, akinek az volt a feladata, hogy az utcákat rója, hátha felfigyelnek rá. Így is lett és egy család befogadta. Sosem látta az elzárt lányt, de sikításokat hallott, azonban ezek, ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Egyre közelebb került a családhoz és sikerült kilesnie, hol is van a rejtett szoba.
– Most jön az izgi elfogós rész? – kérdeztem, bár nem volt éppen odaillő beszólás.
– Igen, ezek után már volt elég bizonyíték. Átkutattak minden házat és több tucatnyi lányt találtak bezárva.
– Még mindig várok a tanulságra. – Kezemet keresztezve karba tettem, tekintélyt parancsolóan kihúztam magam.
– A lányokat egy intézetbe vitték, hírből lehet csak tudni, hogy szörnyű állapotban érkeztek. – Kezdtem magamban összerakni a képet, pici emlékképek villantak fel szemem előtt. A sikolyok, amik az álmomban megjelennek, akkoriak. – Ennek fényében szó esett a lelki és testi fenyítésről. Jó néhányuk nemi erőszak áldozatává is vált, köztük te is. – Ekkor megállt a lélegzetem.
– Hogy mondtad? Nemi erőszak egy két évesnél? – hitetlenül kérdeztem.
– Igen, sajnos – válaszolta megrendülten, hiszen nem csak én voltam iszonyatos állapotban a hallottak alapján, hanem őt is megviselte, hogy ezt neki kell elmondania nekem. Érezte, hogy egyre nehezebb feldolgoznom mindezt, ezért gyengéden a kezemet megfogta.
.
.
***
.
.
De a történetnek ezzel még nem volt vége. Tovább folytatva omlott össze bennem minden.
(…)
.
Kedves Bernadett!
Korrektúra elérhető: http://triviumnet.hu/tudat-alatt-korrektura/
Köszönöm Fer-Kai. Észrevettem, hogy elég sok jelzőt használok, biztosan azért, hogy még jobban éreztessem a hangulatot, de a több néha kevesebb, a későbbiekben észben tartom. 🙂
Keresem a stílusom, szeretnék fejlődni, ezért is küldtem be ezt a kis részletet, mert kíváncsi vagyok mit gondolnak írásomról nálam tapasztaltabbak. Az észrevételekből pedig tanulhatok. Remélem a jövőben egyre jobb leszek, elég kitartó vagyok ezen a téren.
Érdekes kisregénynek ígérkezik, ha az első próbálkozásod, akkor különösen biztató!
Márk írástechnikai észrevételeihez csatlakoznék. Mindjárt a szöveg elején, már-már kezdőmondat ez:
„Egy szűk résen beszűrődő fény melengeti nyughatatlan lelkem, mely szememben a remény sugarát ébreszti fel.”
A két tagmondatot „mely” kötőszóval illesztetted össze, és ez kicsit elbizonytalaníthatja az olvasót: a „beszűrődő fény” vagy a „nyughatatlan lelkem” ébreszti fel szememben a remény sugarát? Nyilván a fény, de a kötőszó előtt a „lelkem” szerepel, és ez kicsit nehezebbé teszi a mondat értelmezését.
Ha így írtad volna, ez a „nehezítés” elmaradt volna:
„Egy szűk résen beszűrődő fény melengeti nyughatatlan lelkem, és szememben a remény sugarát ébreszti fel.”
Csupán egy kötőszó megváltoztatásával egyértelműbb, gördülékenyebb lesz a mondat.
Amúgy lehetne egyszerűbben fogalmazni is:
„Egy szűk résen beszűrődő fény melengeti lelkem, és a remény sugarát ébreszti fel bennem.”
Ha melengeti a lelkét, akkor nyilván „fázik” a lelke (a sötétben), nem szükséges a „nyughatatlan” jelző. A túl sok jelző fárasztó, túlmagyarázó. A „szűk” jelző sem feltétlenül szükséges, hiszen egy rés bizonyára szűk is, de felfogható fokozásként is, mely alátámasztja, kiemeli a hely sötét mivoltát. Tehát inkább ezt hagynám, a „nyughatatlan” jelzőt mellőzném.
Szubjektív dolog ez, egyfajta „gazdálkodj okosan”. Jobb takarékosan bánni a jelzőkkel, különösen ott, ahol abszolút felesleges kitenni. Előfordul, hogy főleg a hangzása miatt szerepeltetjük, mert szebb vele a mondat ritmusa, dallama. Például itt: „Egy szűk résen beszűrődő fény…”
Sok szempontot érdemes figyelembe vennünk. Arról se feledkezzünk meg, hogy az egyszerű, letisztult fogalmazás szinte mindig emeli a történet értékét – legalábbis olvashatóbbá teszi.
Köszi Eve! 🙂
Márk, hadd javítsalak ki, csak hogy ne rögzüljön a helytelen! 🙂
„A “központozás” nehéz téma. Engem is meglepett, amikor belemélyedtem, hogy
“– Én szívesen mennék Bora Borára. – Gondolatban már ott is jártam.” A “Borára” után nincs pont! (Jól mondom?)”
Nem mondod jól. Ebben a esetben a pont megfelelő, mert a gondolatjel utáni komment valójában már egy teljesen új mondat.
„Apróság:
“– Lányok… – közbevágott anya –, ”
vágott közbe anya –„
Ebben az esetben a „vágott közbe anya” jó alternatíva, de nem szükséges. Úgy is megoldható a komment, hogy
– Lányok… – Anya közbevágott. –
Szia Kereder Márk!
Örülök, hogy összességében pozitív a véleményed, mert nekem ez a első próbálkozásom. Október óta próbálok elmélyülni az írástechnikában. Az észrevételekben valóban igazad van, a helyesírásra is próbálok figyelni. A központozást még tanulom, mikor hogyan kell használni. Részletesen akarom leírni, azt amit magam előtt látok, ezért lettek nyakatekert mondatok benne (mások is felhívták rá a figyelmem), ezen dolgozom. Az első és a kilencedik fejezetből küldtem be részletet. Ez egy Young Adult kategóriába tartozó történet. Egy 20 éves lány meséli életének történetét, hogy mindenki megtudja az igazat az Arkaszról (más nevén az Elveszettek Birodalmáról). 18 éves korában fenekesül felfordul körülötte minden, olyan titkokat tud meg a múltjáról, amik örökre megváltoztatják, és szembe kell néznie a valósággal, hazugsággal. Lehet klisés alapötlet, viszont a párhuzamos világ beleszövésével, (amiről a főszereplő mit sem sejt hogy belecsöppen 18 évesen), egy igazán izgalmas fordulatokkal teli kisregényt szeretnék megírni.
Szia Bernadett,
jóóóóóóóó! 🙂 Szerintem.
Nem azért, mert a sok, akaratlanul is bántó véleményem után vezekelni akarok, nem is a sármos Márk 🙂 miatt,
hanem azért, mert ez tényleg olyan, mint pár regényrészlet egy igazi könyvből.
És tudom is, hogy miért: életszerű monológok, életszerű párbeszédek (ez alól talán a legutolsó rész bukik ki, majd arról is később).
Tudom, hogy nagyon „éled” a történeted. Szerintem te nem is csinálsz mást, csak nézed a belső filmed és jegyzetelsz. Vagyis inkább: jegyzőkönyvet készítesz, csak leírod pontosan, mi zajlik.
Az írásodra fognak majd negatívumot is írni, de bármit írnak, „éled” a storyt, az biztos!
A küldött rész picike, a történetre még nem nagyon lehet bármit is mondani, az üzenetre meg főleg nem, de az látszik, hogy jó helyen vagy.
És akkor a szerintem negatívumok:
„Ha egy tükör lenne előttem, egy, a boltokban a felső polcot éppen elérő, idő–tépte barna hajú, a sírástól megfáradt, beesett szemű húsz éves nőt látnék.”
Ilyen mondatot én akkor szoktam írni, ha „túlontúl megrágom” a mondatot. Nem lett egyszerű. Sokszor átolvastad, mindig beleraktál egy odaillő szót, s közben nem vetted észre, hogy zsúfolt, nehézkes, nehezen érthető lett. Nagyon „benne lettél” a mondatban, ezért nem tudtad félig-meddig-se kívülállóként megfigyelni, hogy nem szerencsés. Te érted a logikáját, 100%-ig, de aki először olvassa, annak nem áll rá az agya. A tied azért állt rá, mert tudod, mit akarsz írni (az Olvasó nem tudja a fele mondatnál, mi lesz a vége), másrászről pedig annyiszor elolvastad, hogy az első szó után fejből mondod. Pontosan ezért nem lehet objektíve értékelője senki sem a saját művének. Soha. Ezért lehet bétáztatni. Kiváncsi vagyok, ezt jól éreztem-e, vagy igen mellélőttem? Az is lehet. De én így írtam volna:
Tehát ez az eredeti:
„Ha egy tükör lenne előttem, egy, a boltokban a felső polcot éppen elérő, idő–tépte barna hajú, a sírástól megfáradt, beesett szemű húsz éves nőt látnék.”
helyette:
„Ha egy tükör lenne előttem, akkor egy kissé alacsony, fakó-barna hajú, elgyötört, beesett szemű húsz éves nőt látnék.”
De még ez is sok picit.
Előny: egyszerű, olvasható. Nem kavarodunk bele. Nem tűnik fel, hogy baj van vele.
Hátrány: hangulatfestő szavak, kifejezések elmaradnak esetleg: idő-tépte, a boltokban a felső polcot éppen elérő, stb…
Az előny több, mint a hátrány.
Bár fenti dolog nem olyan vészes. Lehet ugyanilyet 3 sorban is elkövetni, én szoktam olyat! 🙂
A „központozás” nehéz téma. Engem is meglepett, amikor belemélyedtem, hogy
„– Én szívesen mennék Bora Borára. – Gondolatban már ott is jártam.” A „Borára” után nincs pont! (Jól mondom?)
Apróság:
„– Lányok… – közbevágott anya –, ”
vágott közbe anya –
Ez annak tűnik, de NEM apróság:
„Zöld szemi úgy…”
Zöld szemEi
Azért nem apróság, mert ha itt van egy faca szöveg, a hiba olyan, mint amikor egy magozott meggybefőttben
találunk egy magot. Idegesítő, kizökkentő, a hibára figyelsz, nem az ízre. Jó hír: könnyen orvosolható, „félálomban” is átfutható a szöveg.
„Tűzpiros spagetti pántos”
Szerintem: Tűzpiros spagettipántos, vagy tűzpiros spagetti-pántos.
Nem a spagetti tűzpiros. Vagy a helyesírás-ellenőrző mit mond? Lehet, hogy tévedek!
Legutolsó rész: nekem picit furcsa az ötlet, de ha jól megmagyarázod a regényben… lelked rajta!
Asszem ennyi.
Jó, hogy belenézhettem a filmedbe! 🙂
Üdv!