Previous Story
A furcsa lány
Szerző: Tarnóczky Zsóka
Állítólag furcsa ember vagyok.
Sokszor kizárom magam a közösségekből, amelyekbe eleve nem tartozok bele. Roppant érdekesnek találom, hogy pont ők tartanak engem zárkózottnak, holott valójában ők azok, akik egyáltalán nem tudnak nyitni az olyan dolgok, vagy emberek felé, amik (illetve akik) kicsit mások, mint a megszokott.
Egy napon, mikor a szokásosnál is jobban magamba voltam fordulva emiatt, és több megjegyzést is kaptam az egyébként nem is létező depresszív jellememre, mint egy hirtelen jött, ám mégsem teljesen ismeretlen gondolat hasított belém, akár egy felismerés: ameddig csak úgy írok, hogy csupán én tudom a miértjét, és azt, hogy nekem bizony ez lesz az utam akkor is, ha akadályok keresztezik majd, addig nem sokat érnek a sorok, amiket, habár a tulajdon kezemmel írok, mégis, mintha szóról-szóra világéletemben bele lett volna vésve a fejembe és a szívembe egyaránt.
De hát, hogyan tudnék kitörni? Milyen módon tehetném meg azt, hogy ezt a hamis jelmezt leszaggatom magamról? Csak egyszerűen rántsam le, vagy inkább fokozatosan haladjak? Persze, a lelkem mélyén igenis sejtem, hogy mi jelentené a megoldást. Ha erőt vennék magamon, és sikerülne kiadatnom a már korábban megírt könyvemet, amelyről jogosan vélekedhetnél úgy, hogy bizonyosan furcsa lehet a története, akárcsak a szerzője.
Talán ez is vagyok én. A furcsa lány.
Természetesen a könyvkiadáshoz temérdek szerencse is szükséges, amiben mostanában nem bővelkedem. Eszembe jutott tehát, hogy mi lenne, ha pályázatokkal próbálkoznék.
Minek? – teszem fel azonnal a kérdést magamban. Jobb lesz tőle az életem? Nem. Előbb ki fogják adni a regényemet? Persze, hogy nem. Boldogabb leszek attól, ha akár csak egy rövid és elmúló pillanatra, de mosolyt csalhatok az írásommal egy ember arcára? Igen. És azt hiszem, hogy ez a legfontosabb elv egy írónak, és bárki másnak is, aki valamit szeret csinálni. Mégpedig az, hogy az én esetemben például maga az írás nem minden esetben boldogít, és nem is attól érzem jobban magam a bőrömben, ha be is fejezem, amit elkezdtem írni, hanem a tudat, hogy lesz majd olyan, aki elismeri azt, amit szeretek és csinálok, és feldobhatom akár egyetlen napját is az olyan embereknek, akik csupán az írásaim alapján tudhatnak engem megítélni.
A másoktól felém irányuló impulzusokról pedig csak annyit, hogy sosem tudtam igazán mit kezdeni ezzel a hirtelen jött „népszerűséggel”. Ezt ritka jól fogalmaztam meg. Ennek most egy kicsit örülök is, pláne, ha szánalomból tetszik is neked, amit írok. És, hogy miért írok? Mert szeretek írni, a szokásos duma, meg minden. Komolyra fordítva a szót, azért írok, hogy ezt a furcsa lányt valaki végre-valahára megértse. Azért szeretek írni, mert közben abban bízok, hogy majd a körülöttem lévő emberek meg fognak érteni egyszer, és most, ebben a percben is folyamatosan írok, hogy választ kapjak arra, hogy lesz –e olyan, aki meg fog érteni engem a közeljövőben.
Hogy mit várok még? Hogy kapjak pár pozitív szót arra, amit csinálok. Nem kell sok belőle, elég egy-kettő, ami majd úgyis messze elillan, hiába tekintgetek utána még másnap is.
Persze, jöhetnek a kritikák is. Én elfogadom. Elfogadom, mint ahogyan azt az elmúlt években is tettem a bántó szavakkal, amelyeket kaptam minden egyes nap.
Szóval várom a véleményedet. Erről az egyébként semmiről sem szóló, mégis egy különös érzelemmel telített tartalommal bíró írásomról.
Ha végiggondolom, miről is szólt? Hát, persze. Rólam… a furcsa lányról.
.
Finomítom szavaim élét, mert lehet hogy tévesen ment át az üzenet:
EZ az írás, ami szörnyű, merthogy ez nem írás, hanem lehet egy blogbejegyzés, egy privát napló eszmefuttatása, ilyesmi. Ezért hörrentem fel első olvasatára… 🙂
Amit a végén írtam, az viszont helytálló: a mondataid a helyükön vannak, a szöveg nem zökkenős, nincsenek helyesírási hibák, a szövegnek van szövegképe. Kérünk egy másik írást, ami már valóban egy novella lesz.
Kedves Tavaszváró!
Annyira szeretem a hozzászólásaidat, mint az írásaidat: Nagyon! 🙂
Emberfelettien őszinték és őszintén: emberfelettiek! :DDD
A Furcsa Lánynak: ezek után KÖTELEZŐ valami történetet küldened ide a Küzdőre!
Én nagyon-nagyon várom! Addig nem megyek sehova, amíg nem küldöd! 😀
😉
Ez az írás szörnyű. Ez nem írás. Ez semmi. Ez borzadalom.
Ez nem furcsa egy furcsa lányról szól. Ez rettenet, Ez téboly.
Furcsa lány: ha írsz, SOHA ne írj arról, hogy írsz!
Mert nem ettől lehetsz furcsa.
Írás, könyvkiadás, néhány bekezdésben megemlített szörnyedelem… eszedbe ne jusson! Miért írtad ezt meg? Miről szól? Mert ez így önmagában igazából SEMMIRŐL, csak az ELRETTENTÉSRŐL
Kedves furcsa lány: ha szeretnéd, ha akarod, írj.
Mert a mondataid rendben vannak. Ez már egy jó indítás… de a tartalmuk…. dolgozz rajtuk nem keveset! 🙂
Ez az írás túlontúl nárcisztikus: én-Én-ÉN!
Sajnos ez csöppet sem ritkaság, ezért a „furcsa lány” szerepébe bújni már-már tetszelgő önigazolás.
Megvan az „érzelemmel telítettség”, de úgy tűnik, rossz az iránya.
Illetve az irányával ki is lehetne békülni, ha lenne mélysége.
És azt hiszem, valójában érzi is ezt a szerző – ezért elégedetlen. Ha a „furcsa lány”, illetve az „én mint író” szerepeken túl, mélyebben bele tudna – bele merne – nézni a szívébe, nagyobb gazdagságot találna ott, mint amit felszínre hozott. Ha Abból merít, jobban megérti önmagát (így másokat is), és akkor mások számára is fontosabb, emlékezetesebb műveket fog írni.
Szia Furcsa Lány!
Őszinte kitárulkozásodra szánt szándékkal keveset mondanék, s azt sem a PC jegyében:
NE MONDD, CSINÁLD! 🙂
Nagyon keményen lesarkítva, elnézést a súlyos megfogalmazásért:
egy kezdő író hitvallása senkit sem érdekel.
Csak amit ír.
Ott tudod majd megmutatni magad.
Fenti írás tök felesleges volt ilyen értelemben.
Írd ki magadból az érzéseidet, de ne úgy, mintha a tükörnek mondanál monológot, vagy mint egy lélekbúvár
faggatózására tennéd.
Tehát: én nagyon várom, milyen történetet (!) ír a Furcsa Lány!
Aki ennyit „agyal” és még érzései is vannak, annak biztos nem lesz rossz írása!
Előre magyarázkodni nem szükséges.
Üdv!