Karácsony – Korrektúra

Félve nyomta le a kilincset, bár az agya tudta, hogy félelme alaptalan, inkább pontot tennék ide hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, biztos volt benne, hogy nemrégiben elvitték, úgyhogy semmiképp sem támadhat rá az állat.

Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába erőltette a szemét, így napnyugta előtt kicsivel, a félhomályban, nehezen tudott tájékozódni. Nem csak (A szembeállítást kifejező kötőszói használatban a nemcsak egybeírandó, ha a hanem-mel vagy a de-vel együtt szerepel.) a sötétedés okozta a rossz látási viszonyokat, hanem az udvar egyre zsúfoltabb mivolta is, melyet megfigyelései alapján már megtapasztalt. Ritkán múlt el úgy nap, hogy ne változzon meg valami a korábbi állapothoz képest. Néha ugyan eltűnt egy-egy tárgy – vagy átalakult, többnyire a kutyának köszönhetően – csak azért, hogy aztán újabb és újabb (Fölösleges.) kerüljön a helyébe, olykor csak átmenetileg időzve, gyakrabban viszont egész hosszú ideig (Ideig helyett időre. Ha hosszú ideig rendezkedsz be, az azt jelenti, hogy sokáig pakolászol. Ha azt szeretnéd mondani, hogy hosszas tartózkodásra készülsz, akkor hosszú időre rendezkedsz be.) berendezkedve.

Az állandó szereplő egy kiszuperált sárga transporter volt, melyen látszódott, hogy évekkel ezelőtt jobb sorsa lehetett, talán kirándulóbuszként használták. Mára már csak az eső elől nyújtott védelmet a hintaágy párnáinak vagy a férfi horgászkellékeinek, avagy értékesebb szerszámoknak. Méltatlan sors ez a vidám kiruccanásokhoz szokott járműnek, de hát az évek senkit sem kímélnek.

M. sóhajtott egyet, és ez a sóhaj már saját életkorának szólt, (Itt inkább kezdjünk új mondatot.) bal kezével önkéntelenül is a derekához kapott, ahova rendszeresen bele nyilamlani szokott nyilallni a fájdalom, főleg a hideg beálltakor.

Márpedig – december közepe lévén, – (vessző helyett gondolatjel) globális felmelegedés ide vagy oda, ha későn is, de beköszöntött a fagyos idő, és félő volt, hogy ha később jön, tovább is marad. M. a rövid télre sem volt felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták, ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset. Az is volt. Olyan értéket képviselt, mint régebben az arany.

Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, mert fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugvás érzetét keltette (inkább megnyugtató érzést keltett) a szemlélődőben,. Azt sugallta, hogy van még természet, hogy talán a Föld még megmenthető.

***
.

Mivel nem hallott trappolást a kert végéből, megnyugodott, és immár minden kockázat (inkább aggodalom) nélkül belépett a kissé saras talajra. Sejtette, hogy nem zárták be a kaput, napközben szinte sosem szokták, főleg, ha valaki volt itthon, ráadásul a német juhászkutyában is bíztak a gazdái, hogy nem enged be bárkit. M. viszont abban bízott, hogy – mint minden pénteken – a család legkisebb tagja kutyaiskolába vitte az ebet, és így még akár több órája is lehet, hogy tervét megvalósítsa.

Egyébként aranyos kutya volt, sokszor nézte, amikor játszottak vele, hogy milyen viccesen bolondozik, de azért tartott is tőle. Hol kedvesen csóválta a farkát, mikor arra járt, hol őrjöngve rohangált a kerítés mentén, nem igazán lehetett kiszámítani, mikor milyen a kedve. M. nem merte volna megreszkírozni, hogy akkor jöjjön, mikor itthon van. Nagyon félelmetesen tudott ugatni, és többször látta azt is, ahogy a gazdája támadni tanítja, ide nem kell vessző a kutyaiskolában tanultak alapján.

Lassan óvakodott a ház felé, mely kb. 50 szövegben inkább írjuk ki: körülbelül ötven méterre volt a kerítéstől. Arról megfeledkezett, hogy a minap a férfi átmenetileg téglákat pakolt le egymás mellé a teraszig, mintegy járdaként, mígnem az igazi elkészül. míg az igazi el nem készül

Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.

A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön. Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható legyen. Előbb kavicsot kell leteríteni a már szegéllyel ellátott, megmélyített inkább kimélyített földsávra, majd homokkal vegyíteni, aztán jól belenyomkodni a téglákat, vagy inkább térköveket, hogy szorosan és egyenesen feküdjenek egymás mellett és a már előre kialakított szélek között, utána a hézagokat ismét beszórni homokkal, és már kész is. Bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte, hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája. Biztos volt benne, hogy fából szerették volna ezt is megoldani, de már régóta nem ad ki engedélyt az önkormányzat, hogy bármit is ebből a természetes anyagból készítsenek.

M.-nek is voltak anno tervei, hogyan építi majd fel a házát. Nagyon aprólékosan kigondolta, megtervezte, de csak odáig jutott, hogy egy ideiglenes betongarázst helyeztetett el a kertben, átmenetileg. Ennek már 15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt családja, szerelme, és egy kislánya is. De ez már régen volt. Szósimétlés! Javaslat a volt helyett: „Ez azonban már elmúlt.”
.

***
.

Feltápászkodott a földről, leporolta magáról azt a réteget, amit még nem szívott be az egyébként sem frissen mosott nadrágja, káromkodott egy jóízűt, de csak halkan, nehogy felhívja magára a figyelmet, majd óvatos léptekkel felment a teraszra, itt inkább új mondatot kezdenék kezét jólesően végigsimította a gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton, és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem mozdult.

Ilyen közelről még nem is látta a házat. Most először járt a kapun belül. A nagyon impozáns bejárati ajtó szintén fenyőből volt, középen barátságosan futó üvegcsíkkal. Még az illata is érződött, mikor mélyet szippantott a levegőbe.

Csak a nő volt otthon a rengeteg macskával. Jó, már nem volt (megint szóismétlés, lehetne helyette: már nem tartott annyira sok cicát) annyira sok cica, talán csak 2 írjuk ki betűvel, de M. szerint ez is több a kelleténél. Nem tudta eldönteni, hogy mit esznek rajtuk? Valami fajcicák voltak, de hát nyivákoló vacak mindegyik. Egyszer M. el is lopta az egyiket. Nem szándékosan, csak úgy alakult.
.

***
.

Tulajdonképpen nem is lopta, mert magától ment hozzá az a fekete végtagokkal és fejjel rendelkező, kék szemű szőrmók, csak utána döntött úgy, hogy nem engedi továbbmenni. Végre nem érezte magát annyira egyedül! Nagyon aranyosan dorombolt, a nyávogását is jól bírta, bár azért egyre elviselhetetlenebb hangot engedett meg magának, itt új mondatot kezdenék de mikor látta, hogy a gazdái égre-földre keresik, mindenfelé kiplakátolják, biciklivel járják a környéket, és a nevén szólongatják, akkor azért csak átvitte hozzájuk, (A mint elé csak akkor kell vessző, ha hasonlítást jelöl. Ha állapothatározó szerepét tölti be, nem kell vessző elé.) mint a jutalomra érdemes megtaláló. Kapott is érte egy doboz sört, ami tulajdonképpen egész jó üzletnek bizonyult a nyári hőségben. Gondolta is, hogy talán rendszeresíteni kéne a macska eltűnését és előkerülését, de még egyszer nem bírta megfogni a dögöt.

Már jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a kutyával iskolában, a férfi horgászik, a nő pedig itthon dolgozik. A legjobb időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit azért túl részletesen ki sem gondolt, csak a szükséget érezte, hogy tennie kell valamit, mert ha nem, hamarosan meg fog fagyni.

Állt az ajtó előtt, tudta, hogy a nő nem lát ki az üvegen, mert odabent már világosabb volt, mint kint, és tetszett neki, amit látott (igeidők egyeztetése). A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, miközben a kismacskákat pofozgatta a partvissal jobbra, balra. Közben a nő mosolygott (szóismétlés). M. ugyan nem hallotta, de látta, ahogy nevetve szidja őket. Nagyon jót szórakozott a látványon. El is mosolyodott, de gyorsan összerendezte arcizmait, nem engedhette meg magának a gyengeséget, hiszen sokkal komolyabb feladat várt rá.

Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik. Nem volt ő kukkoló, bár amióta nincs munkája, többször rajtafelejtette a szemét a szomszédos fehérnépeken. Rengeteg a felesleges ideje, hiába megy el néha papírokat és egyebeket gyűjteni, csakhogy (csakhogy egybeírva határozószó, itt különírjuk: csak [azért,] hogy) kitöltse valamivel, és hogy kiegészítse a napi betevőjét. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem dobálnak a kukákba! Szégyen, nem szégyen, de ő már evett is onnan teljesen épen maradt kilós kenyeret, aminek még a szavatossága sem járt le, bár azért kissé száraz volt. Ebben a bekezdésben összevissza ugrálsz az igeidők között. Válassz egyet, és annál maradj.

Kérni sosem kért szívesen, és kitől is kérhetett volna? Felesége elhagyta, 10 (tíz!) évvel ezelőtt látogatták meg utoljára a lányával. Sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a pontra, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás, és ezzel az egész élete. Az a pofon… az nem kellett volna! Aztán a többi sem. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben előnyére vált, a párkapcsolatában már nem annyira. Azt hitte, elég, hogy jóképű, sportos és jól keres, minden évben valamelyik tengerparton nyaralnak, és hamarosan kacsalábon forgó palotát épít a családjának, csak befejezi azt a nagy megrendelést, amit éppen elvállalt. Milliókat kereshetett volna, ha nem megy csődbe a cég. De csődbe ment, és hiába perelt, hiába fenyegetőzött, egy fityinget sem kapott vissza abból a hatalmas összegből, amit már belefektetett.

Milyen irigykedve néztek rá akkoriban az emberek, mikor megjelent a gyönyörű, koromfekete hajú, karcsú feleségével és az ő arcvonásait örökölt kislányával, aki hamvas bőrével akár Hófehérke is lehetett volna. A nők is elismerően pillantottak a férfi elegáns vonásaira, aranybarnára sült bőrére, dús, szőkésbarna hajára és azokra a mélyen ülő, szinte már fekete, élénk szemekre. Sosem jutott eszébe, hogy megcsalja a feleségét, inkább új mondatot kezdenék miért is tette volna, hiszen imádta minden porcikáját: tenyérbe simuló derekát, aprócska, gömbölyű melleit, hatalmas kék szemét, és a porcelánfehér (nyilván nem porcelánból voltak) fogait a mosolya mögött!

Utoljára úgy 4 (négy!) éve látta. Véletlenül. Az utcán. A nő nem vette észre, mert elbújt egy oszlop mögé. Onnan figyelte, ahogy könnyed léptekkel átszalad az úttesten, rózsaszín szoknyája alig éri utol, majd kacagva egy férfi nyakába ugrik, akivel aztán kéz a kézben elandalog. M. olyan keserű arckifejezést arcot vágott, mintha citromba harapott volna, és tán még érezte is azt a savanyúan keserű ízt a szájában. Köpött egyet, hogy megszabaduljon az emlékétől is, majd elindult az ellenkező irányba. Már nincs ehhez a nőhöz semmi köze, és jobb is így. Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát, amilyen szánalmasan nézett ki. A nyári hőségben bársonynadrágban és egy koszos, hosszú ujjú ingben. Háta már meggörbült, mint egy vénembernek, kezét kiszárította kiszárították az elmúlt évek hideg évszakai, cserzett arca már-már olyan fekete volt a naptól és a mocsoktól, mintha néger lett volna, csak a rengeteg ránc, ami kicsit világosabb színben csíkozta arcát, jelezte, hogy nem volt mindig ilyen sötét. Szeme megkeseredett, eltűnt belőle a fény, és talán még az értelem is. „Szánalmas, átkozott vénember” idézőjel helyett inkább dőlt betűvel, vagy gondolatjel után új sorba írnám – mondta magában, és igyekezett elfelejteni mindent, amit már elveszített, és ami sohasem lesz újra az övé. De a pofont nem tudta kiverni a fejéből, hisz mindennek az volt a kezdete, onnantól változott meg minden. Legalább a lányát sosem bántotta. Miért is tette volna? Tündéri kislány volt, bár amikor megromlott az anyjával a kapcsolata, ő is elkezdett félni tőle, pedig egyszer sem emelt rá kezet. Mondjuk szépen sem beszélt vele nagyon, sőt sehogy.

Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt, és elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki mindig a ház előtt tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott, mintha több is lenne köztük. Csoda, hogy féltékenykedett? Persze nem kellett volna megütnie, persze, de mikor gúnyosan a fejéhez vágta, hogy legközelebb le sem száll a buszról, hanem tovább megy továbbmegy (A tovább igekötői arculatát térbeli jelentései adják, különírt határozószói formái az időbeli jelentést fedik.) vele a remízbe, mit kellett volna tennie? Most már tudta, volt ideje, hogy rájöjjön… (Nem feltétlenül indokolt a három pont, hiszen a gondolat nem marad befejezetlenül.) Tűrnie kellett volna. Vagy úgy viselkedni, hogy ne legyen igény arra, hogy más szórakoztassa az ő kedvesét. De hát nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk… És egyébként is, minden nő egyforma! Ez is – bökött az ajtó felé keserűn – biztos többször megbántotta már a férjét, ne legyenek illúzióink.

Most viszont eljött az idő, mikor tennie kell valamit! Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. A terasz dugig volt mindenféle elektromos és kézi szerkentyűvel. Leginkább egy baltára lenne szüksége vagy fűrészre, az a lényeg, hogy jól vágjon és így nem tart sokáig. Megint ugrálsz az igeidők között.

A nő közben abbahagyta a söprögetést, és visszaült a fotelbe a számítógép elé. Legeltette még egy kicsit a szemét a sortból előbukkanó combokon, nem volt rossz bőr, mi tagadás, és csiklandozó nevetése van, de ezt valószínűleg most nem fogja hallani…

***
.

Óvatosan megmozdult, és igyekezett észrevenni a szükséges eszközöket anélkül, hogy meg kelljen mozdítania bármit is, amivel zajt csaphatna. Persze nem látott semmi alkalmas vágóeszközt, csak egy metszőollót, de azt nem igazán tartotta megfelelőnek, így tovább kutakodott.

Egy kosár csak kutyafelszereléssel volt teli, számos póráz, nyakörv, és még isten Isten tudja, miféle láncok. A pici szekrénykében szekrényke – melyet a nő csiszolt le az egyik nyáron nagyon alaposan és lelkiismeretesen, de lefesteni már nem maradt ideje, így látszik is, hogy hamarosan tönkre fog menni az időjárási tényezők miatt – biciklialkatrészekkel volt teli, úgyhogy az sem jöhetett számításba.

M. kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Mi lesz, ha nem talál megfelelő szerszámot? Kudarcba fullad a terve? Nem lehet, hisz nem szokta félbe hagyni félbehagyni, amit elkezd, és már egy fityingje sincs. Kap ugyan némi segélyt, de abból ételre is alig futja, és éjszakára már kemény mínuszokat mondanak, új mondatot kezdenék hamarosan megfagy, ha nem szerez némi tüzelőt. Nem, nem adhatja fel!

Bentről mozgást hallott, úgyhogy hirtelen leguggolt a lóca mögé, és nem mozdult. Csend volt, csak a szíve egyre erősödő dobbanását dobogását vagy dobbanásait hallotta. Ok nélkül ijedezett, mert a nő nem jött ki a teraszra, csak felkapcsolta a villanyt. Ezzel azt is jelezte, hogy lassan érkezik a családja, tehát M.-nek igyekeznie kell, és azt is, hogy még óvatosabban kell mozognia, mert most már a nő is észreveheti bentről, bár csak az ajtó üvegén keresztül, mert az ablakokon már be volt sötétítve. inkább: az ablakok már be voltak sötétítve

Így viszont nagyon megkönnyítette M. dolgát, a világosban sokkal egyszerűbb volt a keresés, és néhány perc alatt talált is egy fűrészt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hiszen nem olyan vastag dolgot akart vágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…

***
.

Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett. Visszafelé menet igyekezett a téglákra lépni, mert félő volt, hogy a nehéz súlytól még inkább elsüllyedne a sárban, arról nem is beszélve, hogy így is volt már egy réteg a cipője talpára ragadva, ami megnehezítette a mozgását, de az adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.

Mikor kiért, a kapuból még visszanézett a házra, ahol melegen világított a lámpa, a kéményből dőlt a fehér füst. M. is vágyott a melegségre… az otthon melegére.
.

***
.

Odakint teljesen besötétedett, csak a villanyoszlopról áradt némi fény az úttestre. M. elégedetten nézte a tüzet, ahogy ropogott a még némileg hideg kályhában. Kicsit megborzongott, ahogy élvezte a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait. Parányit sajnálta, hogy egy fiatal egyedet kellett kivágnia azért, hogy most ő kicsit jobban érezze magát, de ennek kivitelezése is elég fejtörést okozott a számára új mondat és elégedettséggel töltötte el, hogy nem bukott le, bár a kutya biztos meg fogja érezni az idegen szagokat, de ez már nem érdekelte, beazonosítani úgysem tudja.

Mielőtt tűzre vetette volna, még volt annyi lélekjelenléte, hogy letörjön egy nagyobb ágat, amire rátette azt a két gömböt, melyet a minap az egyik kuka mellett talált. Igaz, hogy el voltak törve, de tudta úgy fordítani, hogy az senkinek se szúrjon szemet. Ugyan kinek szúrna? Egyedül van, mint a szedett fa…

Becsukta szemét, a kályhából előtörő sárga fény megvilágította arcát, melyen egy parányi mosoly szaladt végig.

Talán észre sem veszik, hogy kivágta ezt a fát, hisz ők is folyamatosan ritkítják az erdőt így karácsony tájékán, persze nekik jogosítványuk inkább engedélyük van hozzá, új mondat egy évben egyszer árusíthatják, és nem valószínű, hogy mindet megszámozták… – gondolta, és korgó gyomorral álomba szenderült. A gondolatot írd dőlt betűvel.

Szép, kerek írás, nagyszerű csattanóval; nyelvtanilag csak egy kis finomhangolásra volt szükség. A hosszú hangulatfestés megadja az alaphangot a történetnek, a feszültség folyamatosan nő. Sikerült megfelelően belehelyezkedni a főszereplő fejébe, ugyanakkor az olvasók alighanem mind voltak már otthon egyedül, így a nővel is együtt tudunk érezni. A női nyakas hasonlatot remekül helyezted el, fel is vontam a szemöldököm, hogy most vagy valami olyan vége lesz, amire nagyon nem számítottam, vagy…? Nos, olyan vége lett, amire nagyon nem számítottam, de csakis pozitív értelemben.  A történet íve szép folyamatos, egyenletes. Erős szöveg, átgondolt, jó írás.