Egy zheeks-haardi fogadóban

Beléptem a szélesre tárt ajtón, és szétnéztem a helyiségben. Majd az italkiméréshez gyalogoltam, és rávetettem legcsábosabb mosolyaim egyikét a pult mögött ácsorgó, unott és értetlen tekintetű humán felszolgálólányra.

Nem viszonozta.

A pultra pöcköltem három kerek tallért, ő eközben gyakorlott mozdulatokkal teletöltötte a kupát fehéren habzó serrel. Megragadtam az italomat, aztán helyet foglaltam a fogadó legárnyasabb szegletében, az egyetlen üres asztalnál.

A velem átellenben található asztal társasága orkokból állt. Két kifejlett hím könyökölt bambán félig elfogyasztott sere fölött, nőstényeik vihorásztak és perlekedtek. Öltözékükről lesírt, hogy nem tartoznak a tehetősebb orkok közé, ám egy fokkal különbek az utcákon kolduló aljanépnél, mert legalább arra van elég tallérjuk, hogy betérjenek a fogadóba, és felhörpintsenek néhány kupa sert. Az üres, zsírfoltos tányér a megtermettebb nőstény előtt pedig arra engedett következtetni, hogy némi étket is vettek magukhoz az italozgatás során.

Az orkok melletti asztalnál egy tagbaszakadt alak ücsörgött. Első pillantásra fogalmam sem volt, melyik fajhoz tartozik, aztán amikor felemelte a kezét, és intett a felszolgálólánynak, hogy újabb kört szeretne rendelni, fény derült városi troll mivoltára. Felszegte a fejét, miközben dörmögött valamit a jellegtelen teremtésnek, így tisztán láthattam mélyen ülő szemeit, méretes krumpliorrát, valamint a kesze-kusza ráncokat, amelyek vastag arcbőrét lepték. A felszolgálólány térült-fordult, és kisvártatva egy kancsó vörösbort helyezett a troll elé az asztalra, meg még egy kisebb serleget, amelyben csalhatatlan szimatom szerint valamiféle manópálinka lötyögött.

A söntésnél egy elmerengő tekintetű elf nő ácsorgott – legalábbis karcsú termete, hosszú, éjsötét haja és testhez simuló öltözéke elf származásra engedtek következtetni. Törékeny ujjaival egy teli palackot szorongatott. Időnként az ajkához emelte, és kortyolt belőle egyet. Az elf nőt szemlátomást nem foglalkoztatta, mi zajlik a környezetében, pillantása közömbösen siklott végig az asztalok között.

Ekkor egy törpe lépett be a fogadóba. Csámpázó léptekkel a söntéshez gyalogolt, és harsány kacajra fakadt, amikor tekintete összeakadt a felszolgálólányéval. Amaz egy fagyos mosolynál többet nem préselt ki magából, ám kérdezés nélkül előkotorta azt az italféleséget, amelyet a törpe magába kívánt dönteni. Számtalan alkalommal eljátszhatták már ezt egymással, a jelekből ítélve a törpe a fogadó törzsvendégének számított.

A kupám tartalma a végét járta, így én is újbóli csapolásra serkentettem a kelletlen modorú nőszemélyt. Hosszas tépelődés után elvetettem azt az ötletet, miszerint én is rendelek egy keveset a manópálinkából. A reám váró küldetés tiszta fejet igényelt.

A földmágia ősi otthona… erre a misztikus helyre tartottam, miközben szomjam oltása céljából útba ejtettem a fogadót.

Az orkok asztalánál hirtelen éktelen visítozás támadt. A nőstények kimeresztett körmökkel estek egymás ábrázatának. Pergő orknyelven elhadart átkok, káromlások repkedtek a levegőben, az asztal kinézete pillanatok alatt átrendeződött. A hímek teremtettek rendet, még mielőtt a többi vendég vagy akár a felszolgálólány beavatkozhatott volna. Nyaklevesek csattantak, hitvesi dörgedelmek késztették jobb belátásra a civakodó feleket. Alig egy perc elteltével az ork nőstények egymás vállát lapogatták, cuppanós csókokat helyeztek a másik megtépázott pofázmányára, az asztalhoz pedig újabb sereskupák érkeztek.

Ekkor egy fura szerzet jelent meg a fogadó bejáratában. Nem tudtam eldönteni, koboldot vagy goblint tisztelhetek-e benne, esetleg egy felettébb szánalmas kinézetű gennymanót. Személye nem lehetett ismeretlen a fogadó vendégei számára, ugyanis a söntésnél iszogató törpe felhorkant, és valami ordenárét mormogott a szakállába, a karcsú elf nő pedig vágott egy utálkozó grimaszt. Még a városi troll is elhúzta a száját. Egyedül az orkokat nem foglalkoztatta a visszataszító kinézetű teremtmény betoppanása, mivel immáron békés egyetértésben vedelték italaikat.

A felszolgálólány érdes hangon rárivallt a koboldra – goblin, gennymanó? –, ám az a felszólítás ellenére nem hagyta el a fogadót, hanem látványosan dülöngélve az asztalomhoz cammogott, és kérdezés nélkül lehuppant a velem szemközti üres lócára.

Nem számít, gondoltam magamban, tudniillik eljött a távozásom ideje. Már várnak rám a földmágia ősi otthonában.

Felhörpintettem maradék seremet, utána felálltam, és a fogadó ajtajához gyalogoltam. Búcsúzóul még utoljára szétnéztem a helyiségben.

A magamra kényszerített illúziót ekkorra már elhessegettem.

Elhagyott asztalomnál a pultoscsaj próbálta jobb belátásra téríteni a szakadt, bűzölgő hajléktalant, de az nem volt hajlandó megérteni, mit akarnak tőle. A romák halkan duruzsoltak, a dagadék mezőgazdasági munkás a fröccsét iszogatta. A pultnál kólát kortyolgató anorexiás ribanc beszélgetésbe elegyedett az alacsony növésű, szakállas öreggel, a nyerőgépet nyomkodó fiatal srác pedig újabb bankjegyet próbált betuszkolni az automata nyílásába. Az ő jelenléte idáig fel sem tűnt nekem.

Szerettem ezt a kiskocsmát. Akármikor erre jártam, mindig beugrottam egy-két korsó sörre. Ez a hely valahogy mindig megihletett.

De most már ideje mennem a dolgomra, határoztam el magam.

Illedelmesen köszöntem, aztán kiléptem az ajtón, és elindultam úticélom, a szekszárdi földhivatal felé.