M. R. Carey: Kiéhezettek – Avagy a gombák világuralma

Nem szeretem a zombikat. Konkrétan rettegek tőlük. Nem mintha bármelyik sarkon rám ugorhatna vagy megkergethetne egy, de mégis. És itt most nem a sírból kimászó, lassan hörgő tetemekre gondolok, hanem a különböző vírusok miatt átalakult rohanó, emberhúsra éhező verzióra. Kerültem is az ilyen tartalmakat: film, játék, még a könyveket is. Véletlenül mégis a kezembe akadt egy, bár akkor még nem sejtettem, hogy zombik lesznek benne. Mire rájöttem, a történet annyira magával ragadott, hogy muszáj volt végigolvasnom. Azóta túl vagyok pár hasonló témájú regényen, de most azt elemezném ki nektek, ami először elrabolta a lelkem.
.

Bevallom, én elsőre nem ezzel a leírással találkoztam, mert a könyvtári könyv hátulján, ami a kezembe keveredett, nem ez szerepelt. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy a kiéhezettek valójában zombik, csak szebb nevet kaptak. Az én kötetem fülszövege csak annyit árult el, hogy van egy Melanie nevű kislány, aki egy cellában él, és még a katonák is félnek tőle, amikor az osztályba viszik. Nekem ez már elég érdekesnek tűnt, hogy elolvassam. Nagyon kíváncsi lettem, hogy mi lehet Melanie-val a baj, hogy egy tolószékhez kötözve szállítják ide-oda.
.

Aki viszont könyves webshopban vagy épp a Moly.hu-n találkozik a könyvvel, a fenti szöveget fogja látni. Lényegében ez lenne az alapfelállás: egy parazitagomba megfertőzte az embereket, és akit nem, az próbál túlélni. A védett városokról (már ha léteznek egyáltalán) és a guberálókról végtelenül keveset tudunk meg, főként a katonai bázis életébe nyerünk betekintést. Az elején kapunk egy átfogó képet a bázisról és az ott élőkről. Leginkább Melanie mesél, de lesz Őrmester, Tanárnő, és Doktor, sőt Kiskatona szemszög is. Aztán beüt a mennykő, és onnantól kezdve menekülés van kihalt tájról kihalt tájra. Ekkor szembesülünk igazán a pusztítással, és hogy mennyire kétségbeejtő a helyzet. Van egy elejtett mondat, hogy talán nincs is hova eljutni, de persze hőseink nagyon bíznak az ellenkezőjében.
.

Öt fő karakterszál fut végig az egész történeten: Melanie, a kiéhezett-kislány, Sparks őrmester, Miss Jastineau tanárnő, Dr. Caldwell kutatóorvos, és Gellegher kiskatona.

Melanie a fő mesélője a történetnek. A maga egyszerű, gyermeki világával és különleges látásmódjával egyszerűen zseniális. Érdekes, ahogy keresi a helyét ebben a lepusztult világban kiéhezettként, és a világa középpontjában a tanárnő áll, akit messzemenőkig tisztel és szeret. Hiteles és a maga módján egyedi karakter.

Miss Jastineau képviseli számomra az emberi érzelmeket. Nem kiéhezettnek látja Melanie-t, hanem gyereknek, és ezt érezni a tettein. Persze a háttérben mélyen meghúzódva van benne egy nagy adag bűntudat is, ami befolyásolja, mit miért csinál.

Sparks őrmester képviseli a józan észt ezen az apokalipszises kiránduláson, és nagy szükség is a van a karakterére. Na meg a józan eszére és a katonai tapasztalatára. Az ő nézőpontjából látjuk a világot reálisan, mert mindenki más a saját kis szemüvegén át szemléli. Ő viszi előre a csapatot, át mindenen.

Caldwell doktornő kőkeményen a tudomány párján áll. Hiszi, hogy amit csinál az hasznos és az emberiség javát szolgálja. Igazi tudós, bár kicsit megalománra sikeredett. Bevallom, nekem a végén, amikor megvilágosodik, kiültek a kérdőjelek a homlokomra, hogy „Ez eddig nem jutott eszedbe?” Ez kicsit azért ront a karakterén.

És van még egy karakter, aki nekem inkább töltelék volt, mint hasznos. A kiskatonát simán ki lehetett volna hagyni, mert ő semmit nem tett hozzá a történethez.
.

A történet vége nagyon meglepett, egyáltalán nem számítottam rá. Bevallom Miss Justineau-val együtt gördült le a könnycsepp a szememből. Szomorú, de valahol mégis reménnyel teli (na nem minden karakternek). Melanie tettei a maga gyermeki módján teljesen logikusak és érthetőek, valahogy úgy, mint a Jurassic World – Bukott birodalom végén a kislányé.
.