Moldef

Nyolcvannegyedik Moldef Krusztü Bölzachin vagyok az Ejre házitörp-nemzettség harmadik ágából. Fajunk rejtőzködő történelmének fonalát az Építők által Germán Alpok-nak nevezett hegyvonulat csúcsainak egyikén vettem fel, s viszem tovább egy ódon vadászkastélyban. Az Építők furcsa elnevezéseit a Mohtard ezen ormainak vidékére Thardün tanította meg nekem.

Nevelőm, az öreg Thardün, sorrendben az hetvenötödik. A vén Mester! Életem legelső emléke is ő. Mikor először megpillantottam az Üreg külső nyiladékában, s rám mosolygott, már tudtam, hogy ő a Nevelő, akihez küldtek. Korán megszerettem őt. Mióta csak ismertem, meglehetősen filozofikus alaptermészet volt. Már eleinte is sokat beszélgettünk az érkezésemet megelőző időkről… s hogy miért nem emlékszem… s hogy ő miért nem emlékszik a saját érkezése előtti évekre. Sokat faggatott emiatt. Hiába kérdezgette, nem tudom honnan jöttem, megelőző emlékeim sajnos nincsenek. Találkozásunkkor egyszerűen én ott álltam a nyílásnál a vörös sipkámban. S ott, Thardün előtt, mikor a szép, ráncos, mosolygó szemeibe néztem, akkor tisztult ki minden, mint mikor a hajnali nyirkos és sűrű erdei párát elfújja a hegyről lezúgó szél erős áramlata. S ébredező tudatom mélyéről egy ködös érzés szivárgott csak elő, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, a Tanítómnál.

Ahogy én sem, Mesterem sem tudta korát, leélt éveinek számát meghatározni, sem azt, keletkeztünk-e egyáltalán, mint baglyok a tojásaikból, vagy mint a mókusok, egyik a másikból kibújva. Vagy az Alkotó Eredet öröktől való halhatatlan lényei vagyunk? Thardün szerint ezt feltételezni felettébb bizakodó és gőgös gondolat, látva a Világ összes lényeinek múlékony mivoltát, tünékeny életük halállal végződő beteljesedését. Sokat vitatkoztunk ezen. Én nem tudom. Törpöt még senki sem látott természetes halállal meghalni. Thardün nevelője a vénséges hatvanhatodik Nerhalf Krusztü Bölzachin is egyszer csak fogta a batyuját és elment. Csak annyit mondott Thardünnek, hogy úgy érzi mennie kell, hívja az Alkotó Eredet, s tudja, jön majd egy törpe, akit Moldefnek kell nevezni. S jöttem én. De honnan? Hosszú téli estéken, mikor a Sötétség Fejedelme hamar átveszi az uralmat a Napcsászártól, volt idő ezen sokat studírozni. Aztán megegyeztünk, hogy ez is egy olyan dolog a sok között, amit az Alkotó Eredet tudhat csak. Akitől vagyunk. Akitől van minden.

A kezdeti időkben gyakran az egész naphosszat azzal töltöttük, hogy Thardün ül egy téglán az Üregben, én pedig hallgatom, csak hallgatom az öreget. Meséit és mondáit mindig nagyon beleélve, szinte átszellemülten beszélte el, annyira, hogy sokszor saját magát kellett reguláznia és csitítania, nehogy meghallják a hangos beszédét a falakból.

Legelőször a legfontosabb dolgokat tanultam meg, például azt, hogy a sötét a barátunk, de éjjel is csendben kell lenni.

– Az Építők nem szeretik a zajokat éjszaka, olyankor fekszenek és nem mozdulnak. Egészen napfelkeltéig. – mondta Thardün – Először azt hittem, meghaltak. Aztán felriadtak, amikor az egyiknél elkezdtem énekelni az egyik vidám nótánkat, loholhattam vissza a falba, az Üregbe! Minden hegyi zergére és múltlidércre esküszöm, ők a legfurcsább teremtményei az Alkotó Eredetnek! – mondta sokszor.

Megtanultam hát, hogy nappal is és éjszaka is úgy kell tevékenykednünk, hogy a lehető legkisebb zajt csapjuk. Egy idő után hozzászoktam a csendes, vigyázó mozdulatokhoz, amikor a kastélyban voltunk. Az erdőben viszont elengedhettem magam. Olyankor kurjongattunk, ordibáltunk, trappolva meneteltünk Thardünnel, s minden olyat megcsináltunk, amit az épületben nem lehetett. Sokat daloltunk, nótáztunk. Érces énekhangunkat visszhangozva verte vissza a sok, mohás kőszirt és jégdarás hegyorom. A fenyvesek rejtekében naphosszat bóklásztunk, gombákat és gyógynövényeket gyűjtöttünk, vagy csak céltalanul, filozofálgatva kódorogtunk. Sokszor sötétedésre tértünk csak haza, amikor a kastélyban már minden Építő mozzanatlan feküdt. Olyankor belopództunk a szobájukba, megszemléltünk minden különös tárgyat, amit ők használtak furcsa szokásaikhoz, vizsgálgattuk érdekes, nyújtott arcvonásaikat. Lehunyt szemeik, furcsa, picike orruk és kerek, nem is hegyes fülük meglehetősen eltért attól, amit Thardünön láttam, s amit ő látott rajtam. Sokszor néztük egymást Thardünnel is, olyankor mindig egymásra mosolyogtunk, én az öregre, a vén mester pedig énrám, a fiatal tanítványára. Tetszett nekem a hasonlatosság, ami Thardün kedves vonásait idézte, mikor ábrázatának mását láttam magamon az udvari itató remegő, tükrös vizébe pillantva, ha egyik állat sem látott. Az állatok ugyanis nem szeretik, ha egy törpe a vizükhöz megy. Nem tudom, miért. Herr Witzemann, az egyik Építő öreg kandúrmacskája szerint azért, mert azt hiszik, megmérgezzük őket. A macska szerint ezt azért gondolhatják, mert hallani néha olyan pletykákat a többi állattól lent a faluban, hogy gonosz koboldok mérgezik a kutakat, mindenféle betegséget és átkot, sátáni varázslatot terjesztve ezzel. Hiába mondtam nekik, a kastély összes állati teremtményének az egértől a lovakig, hogy mi Thardünnel nem vagyunk koboldok, házitörpök vagyunk, s mint ilyenek jóságosak, távol áll tőlünk minden sötét, gonosz mágia, vagy szándék.

De hol is tartottam? Igen… Thardün… egyszóval Thardünnel nagyon hasonlóak voltunk. Kapcsolatunk időről időre egyre bensőségesebbé, egyre meghittebbé vált. Ez talán természetes is, hiszen éjjel-nappal sülve-főve együtt voltunk. Ha csak az Üregben ültünk és vártuk, hogy az Építők elmenjenek a kastélyból, vagy lefeküdjenek, akkor is hangtalanul, a néma csendben néztük egymást. Szerettem szép, göndör vörös haját, hosszú szakállát, folyton nevető szemeit és telt ajkát. Hosszú, mohazöld sipkája igen jól állt neki, s vigyázott, az mindig makulátlanul, csúcsosan álljon, ahogy az egy tisztességes törphöz illik, ne hajoljon le.

Apropó sipka! Nálunk az a szokás, hogy mikor egy Tanítvány elér egy bizonyos tapasztalati szintet a törp-dolgokban, tehát sokat látott ifjúvá válik, akkor Tanítója ünnepélyes keretek között átnyújtja neki a saját készítésű mohazöld sipkát, melyet csak az érett törpök viselhetnek. Mikor az én vörös sipkám ment az emlékes-ládikómba, s megkaptam Thardüntől a gyönyörű élénkzöld alkotást… azt hiszem akkor voltam a legboldogabb ez idáig a létezésemben. Abban a pillanatban, ott, a hajnali erdőszélen, abban a ködös, nyirkos időben és szemerkélő esőben, ott és akkor világosult meg bennem, mennyire törődik velem a vén Thardün. Visszagondoltam akkor az elmúlt napokra, s rájöttem, Mesterem miért volt annyira titokzatos, többször miért nem találtam sokáig a kastélyban, hogy aztán egy távoli résből bújjon elő, s miért adott kitérő válaszokat, amikor megkérdeztem:

Hm. … Édes Thardünöm. A gyönyörű sipkámat készítetted… Te Vén Belzebuca, Te…

Thardün… a mozdulatai belém égtek. Szerettem például, ahogy pipázik, pöfékeli a kékes füstöt, imádtam az illatot, amit az általunk gyűjtött, majd ropogósra szárított moha és zuzmó parázslása nyújtott. Thardün nagyon el tudta találni, milyen arányú keveréket kell használni és milyen fűszereket kell ahhoz adni, hogy az egyveleg végül finom, zamatos és telt illatot adjon.

Mindenre megtanított, ami egy házitörpnek szükséges a boldoguláshoz. Sokszor mondta, hogy nem szabad kizárólag az Építőkre támaszkodnunk az elemózsia terén sem, mert ha azok a furcsa óriások elköltöznek, s magukkal viszik az éléskamra finomságait, a törpnek akkor is ennie kell. Persze a pondrók és kukacok is nagyon táplálóak és finomak, na de hát egy törpnek is van kedve máshoz, nem ehet folyton ugyanazt. Megtanított hát horgászni. Mogyoróvessző horgászbotunk végére fénylő póklidérc-hajszálat kötöttünk, arra egy parafadugót, aztán egy elcsent horgocskát csalival. A kristálytiszta hegyi patakból sok finom halacskát fogtunk, néha csak akkorácskákat, amiket egyben le tudtunk nyelni, de nekünk elég volt. A másik módszerre is megtanított, az a kisebb lazacok kifogásához volt jó, azok idényében. Lazacvonuláskor a medvéktől tisztes távolságban egy lapos köre kiültünk a patakpartra, belelógattuk térdig a lábainkat a hömpölygő vízbe, s már csak várni kellett. Amikor egy kisebb halacska a lábunk elé úszott lassan, mi egy hirtelen mozdulattal kinyújtottuk bocskoros végtagjainkat, s hátrabucskázva kitessékeltük a csúszós finomságot a vízből. Repült a sok finom halacska! Nagyságos Alkotó Eredet! De boldog voltam akkor!

Szeretem Thardünt. Ezt egyszer el is mondtam neki. Csak annyit válaszolt, hogy tudja. Ő is mindig kedveseket mondott nekem. Hogy én igen jó és tanulékony tanítvány vagyok, mert mindent megértek, amit mond nekem, és ha mindent be is tartok, amit tanított, akkor sosem lesz semmi baj, megleszek az Építőkkel, túlélem a kóbor kutyákat és a farkasokat, sok jó macska barátságát elnyerhetem, és elkerülhetem az összes múltlidércet, amiből errefelé éjszakánként azért akad egy pár. Mindent megtanított, mindent elmondott, amit ő tud. Csak azt nem értem, azt miért nem mondta soha, hogy szeret…

Persze óvott, féltett mindentől. Nagyon is! Emlékszem, egy nyári éjen a hátsó kert végében, – ott, ahol szép pufók, ízletes lárvákat és kövér pondrókat lehet találni a korhadt fákban – ott történt egyszer, hogy arrafelé akadt dolgunk, Thardün farkasokat meghazudtoló bátorságról tett tanúbizonyságot.

A telihold szokatlanul fényes volt, bevilágított még a rejtettebb zugokba is. Talán emiatt látott meg… egy… – most is beleborzongok, mikor kimondom – kórlidérc. Egy amolyan betegségszagú múltlidérc.

Thardün kiáltására, hogy vonuljunk fedezékbe, valamiért későn reagáltam. A lidérc áttetsző, fekete füsthöz hasonlító árnya lebegve közelített a semmiből, elbújni már nem volt időm. Csak álltam a füvön földbegyökerezett lábakkal, a jelenség teljesen megbabonázott. Nem tudtam mozdulni, halálra várva figyeltem, ahogy a kísértet füst-palástjában pörögve-forogva közelít, mint egy kisebb forgószél, s minden, amihez útja során hozzáér, az beteg lesz. A fák ágain a levelek villámgyorsan töpörödni, fonnyadni kezdtek, majd elszáradtak, a fák törzsén rég nem látott betegségek, fekélyek jelentek meg. A múlt betegségei, nyavalyái újra testet öltöttek a múltlidérc nyomában.

Már csak pár törpelépésre volt tőlem a démon, mikor Thardün felugrott egy korhadt tuskóra és kiabálni kezdett. Tudvalevő, hogy az ilyen félig élő, félig átkokból álló teremtmények figyelmét a pillanatnyilag éppen legnagyobb hatás köti le, így csalogatni sem nehéz őket.

Tanítóm hadicsele sikeresnek bizonyult. Sajnos. Bár én kaptam volna azokat a múltbeli betegségeket! Szívből kívánom, bárcsak én álltam volna ott, az én fiatalabb szervezetem jobban viselte volna!

Na ilyeneket csinált Thardün! Önfeláldozásához semmi kétség sem férhet.

Mire Thardünön átvágtatott a lidérc, szegény öreg állapota elég súlyosnak tetszett. Orrából folyt a vér, szemei be voltak dagadva, jobb karján egy csúnya és mély, elfertőződött seb éktelenkedett, amit még jó száz évvel ezelőtt egy csaholó kutyaszáj okozott neki, mikor Mesterem elővigyázatlan volt. A seb gyorsan, szemmel látható ütemben gennyesedett, azonnal cselekednem kellett. Betámogattam Thardünt az Üregbe, gyorsan lefektettem és minden otthon található növénnyel bekenegettem a karját, amit csak találtan és azt gondoltam használ, vagy legalább is nem árthat. Minden tudományomat összeszedtem. Tizenkét napig ápoltam, minden nap friss forrásvízből főztem főzetet, Herr Witzemann pedig sokszor megtisztította a sebet érdes nyelvével. A fertőzést így persze ő is elkapta, a múlt betegsége nála egy makacs rühességben mutatkozott meg.

Thardün nem kérte Herr Witzemannt, hogy tisztogassa a sebet, a kandúr tudta, hogy Tanítóm sosem kérne ilyet, inkább belehalna. Nos, ezért ajánlotta fel önszántából a macskák széles e földön híres, gyógyító hatású nyalogatását a jóbarát.

Kedvelem Herr Witzemannt, meg amúgy a macskákat, mert úgy beszélhetek velük, hogy nem kell felfelé nézni, a felnőtt macskák arca a mienkkel pont egy magasan van. Na meg ők becsületesek! Nem mint a patkányok! Azokkal vigyázni kell! Nem tartják a szavuk. Thardün mindig is óva intett a velük való üzleteléstől. Néha azért megtörtént, hogy elfogadtuk az ajánlatukat, csentünk ezt-azt az Építők kamrájából, amihez a patkányok nem férnek hozzá, – lekvárt, s egyéb zárt edényben lévő étket – s a rút népség cserébe megengedte nekünk, hogy egy termetesebb anyaállat csecséből igyunk. Az nagyon tápláló és ellenállóvá tesz mindenféle nyavalya ellen. De mindig szem előtt tartottuk az aranyszabályt: azokkal a teremtményekkel, akik más elhalt élőlények teteméből fogyasztanak, nem szabad megbízni. A halál nekik nem tabu. Nekünk, törpéknek az. Mi kívül esünk a halál mezsgyéjén, azt hiszem. Azon szoktam gondolkodni, hogy azok a furcsa Építők, talán azok is halhatatlanok, kibabráltak a halállal. Nem tudom. Mindenesetre az, hogy egy fél napot nem mozdulnak, csakugyan elég különleges. Vagy talán nappali létük után valóban meghalnak, hogy aztán reggel újraéledhessenek? De sokszor megmozdulnak akkor is, amikor fekszenek. Szóval különösek.

Medvékkel vetekedő magasságuk, egyes Építők törékenynek látszó vékonyka teste, meglepő reakcióik a mai napig meglehetősen kívülállónak hatnak nekem. Ugyanis idegen, ritkahangzású nyelvük hallva, érdekes szokásaikat látva többször az az érzésem támad, hogy nem illenek ide. Miért teremtett az Alkotó Eredet ilyen furcsa lényeket? Még az állatokkal sem tudnak beszélni! Ha erről esett szó, Thardün mindig megjegyezte, hogy az Építők nélkül viszont nem lenne otthonunk, ezért tisztelni kell őket. Ez igaz. Tanítása szerint – amit a legmesszemenőbbekig magamévá tettem – nem kell bosszantani őket, kerülni a legcélszerűbb az összes kapcsolatot velünk. Igen, célszerű. De ami célszerű, az nem érdekes.

Bennem már az emlékezetem kezdeti éveiben megfogalmazódott az Építők iránt valami különös, furcsa érzés. Érdekelt a másságuk, hosszan lesve őket két fajtát különböztettem meg: kisebb, vékonyabb, szoknyás egyedeket és nagyobb, erősebb, néha szakállas vérvonalat. A törpöknél nincs ilyen különbség, mi mindannyian hasonlóak vagyunk, hála az Alkotó Eredetnek! Aztán a magasságuk! Az is folyamatosan változik! Van köztük alig háromszor magasabb, mint mi Thardünnel, de van egyenesen égig érő is! Mondom, hogy különösek… Nem lehet megmondani, mekkora egy Építő, sem azt, hogy milyen ruhát hordanak! Mindig és mindegyik másfélét! Bele lehet bolondulni!

Hallottam a kandúrtól, hogy vannak állatok az erdőben, akik az Építőkkel ijesztgetik a kicsinyüket, ha nem akarnak elaludni:

„– Aludj Kincsem, mert jönnek az Építők és elvisznek!” – gondolom efféleképpen.

Thardün azt mondta, biztos forrásból tudja, hogy egyes Építők még az Alkotó Eredet létezését is tagadják! Erre én azt válaszoltam, hogy ennél nagyobb gonoszságot nem tudok elképzelni széles e Világon, mire Thardün azzal csitította háborgó kedélyeimet, hogy nem mindegyik Építő gonosz, aki tagadja az Eredetet, hanem az szerinte egyszerűen csak tájékozatlanság, vagy talán az nem is érzi magában a saját eredetét. Nem tudom, nekem ez nagyon hihetetlen. Mindenesetre érdekesek nekem, azt leszögezhetem!

Egyikkel például beszélni is próbáltam, hiába tiltotta a jó Thardün. Szégyellem is magam miatta, bár a múlton már nem lehet változtatni.

A következőképp esett a dolog: emlékszem, egyik éven késő tavasszal, – mikor már majd’ teljes zöld-koronába csavarodnak a tölgyek és a juharfák, s már éjszaka sem fázik a törp a szabadban – egyik nap lovas kocsi jelent meg a külső kapunál mindenféle szerszámokkal. Az Építők által pedig bebocsátást nyertek. Aztán még egy lovas kocsi érkezett, tele Építővel. Aztán még egy, Építőkkel és hatalmas zsákokkal, melyekben szürke és fehér homok, vagy valami por volt. Aztán egy nagy batár tégla érkezett. Majd óriási kövek, hosszú szőrű gyötört lovak keservesen húzta, roskatag kocsikon. Mikor elkezdték, már pontosan tudtam, mit akarnak csinálni. Az ódon kastélyhoz építenek még egy szárnyat. Precízen kimérték a helyét. Persze, hisz ők az Építők!

Aztán ásni kezdtek. Mikor elkezdték a munkát, mi már tisztes távolságban álltunk és figyeltünk. S mikor rájöttünk, mire készülnek a régi résszel, – hogy azt is toldozgatni-foldozgatni szándékoznak – összenéztünk Thardünnel, s futottunk az Üreg nyiladékaihoz. A külsőt még el tudtuk annyira torlaszolni, hogy azt nem vették észre, de amikor a belsőhöz mentünk…

Mire odaértünk a falon belül, csak azt vettük észre, hogy egy Építő guggol a nyiladéknál, ami a szobájába vezet és vizslat befelé… hozzánk befelé.

Olyan kisebb-fajta, szoknyás Építő volt, alig magasabb, mint egy jól megtermett kutya, s furcsa haját két copfba kötötte feje két oldalára. Thardün vissza akart tartani a sötét odúban, de én mondtam, hogy mindegy, ha már megtalálták az Üreget úgyis költöznünk kell, teszek egy próbát és beszélek az Építővel, hátha jobb belátásra bírom. Nem fogadtam tehát szót Tanítómnak. Ezúttal viszont megkönyörült rajtunk a sors.

Az történt ugyanis, hogy amikor félve és óvatosan kidugtam a résből sipkás kobakom, a kis Építő furcsa, földöntúli visító hangot hallatott.

Ez volt az a pillanat, amikor ha máshogy döntök, a történet is máshogy zajlik le, s talán még nagyon kellemetlen is lehetett volna a végkifejlet, de hála a jóságos Alkotó Eredetnek, vérmérsékletem annyira kordában tudtam tartani, hogy nem ijedtem meg, nem futottam el.

Merthogy a furcsa, kicsi Építő – sikítását befejezvén – szintén helyén maradt, s ő is csak figyelt engem. Azt hiszem vagy száz lélegzetvételnyi ideig nem mozdultunk, egyikünk jobban bámulta a másikat.

Aztán megszólalt, de valami nagyon különös módon, gyors szavait szorosan egymásba öltve és hangosan. Természetesen nem értettem. Nem tudtam, ilyen helyzetben mitévő lehetnék. Thardün meg hátulról húzta a ruhám, vissza a sötétbe, de én ellenálltam.

Gondoltam, felveszem a kapcsolatot, s egy hirtelen ötlettől vezérelve fütyörészni kezdtem. A kis Építő erre meg nevetni kezdett. Legalább ez az egy önkifejezési formája hasonlít a mienkhez. Mondott még valamit érthetetlen halandzsa-nyelvén, aztán tovább figyeltük egymást. Sok lélegzetvételnyi ideig néztünk farkasszemet, s csak mosolyogtunk és mosolyogtunk egymásra. Azt hiszem tetszettem neki. Szó, mi szó, nekem is ő. Mikor aztán egyszer csak… gyors lépteket hallottunk a helyiség csukott ajtaja mögül a folyosóról.

A kis Építő megrezzent, majd sietve visszatessékelt engem a nyiladék bejáratából, vissza az Üregbe, s a nyiladék elé tolt gyorsan egy ládikó-féleséget, amiben mindenféle szőrméből készült, állatokat és Építőket mímelő kisebb tárgyak voltak, – már ez is több, mint különös – s a ládika pont eltakarta a résünket a falban.

Ezután már csak egy mélyebb hangú Építő beszédét hallottuk, ahogy hosszasan mondja furcsa szavait a kis Építő-barátomnak, majd mindketten elmentek.

A következő hetek-hónapok keservesen teltek, hiszen a munkálatok végeztéig nem volt merszünk kimozdulni az Üregből, csak öleltük, szorítottuk egymást Thardünnel a sötétben, mikor a fejünk felett, s mindenhonnan a falakból kopácsolások, kalapálások erős zaja borzolta kedélyeinket. Félelmetes volt. Herr Witzemann naponta hozott nekünk néhány kukacot, rigótojást, vagy bogyót, amit félve és sietve vettünk át az Üreg külső nyiladékánál, így nem vesztünk éhen.

Na de egyszer csak ennek is vége szakadt. Időközben Tanítómmal megdiskuráltuk, hogy – jóllehet a kalandom a kis Építővel az Eredetnek hála végül is jól zárult – nem szabad keresni a továbbiakban újdonsült barátocskám társaságát, az ősi szabályt kell követni, amit még Nerhalf is tanított Thardünnek, neki pedig az ő Mestere, annak meg az övé, s így ment ez, amióta csak Világ a Világ. Szóval az ősi elsődleges szabályt, hogy az Építőkkel sosem szabad barátkozni, nem szabad, hogy meglássanak, meghalljanak minket, ezt be kell tartanunk a továbbiakra nézvést.

Ekkor már ősz volt. A hosszú és keserves nyárral együtt a még ki sem forrott barátságom is elmúlt a kis Építővel.

Azon az őszön még egy Barátot elvesztettem.

Egy komor, sötét hajnalon, Thardün szólt hozzám, hogy… el kell mennie. De jönni fog valaki. Valaki, akit Gorras-nak fogok nevezni. Akit tanítanom kell. Mindarra, amit ő tanított nekem. Ő lesz a tizenkettedik Gorras. Mesterem beszédének hanglejtésében nem kérés, hanem utasítás volt.

– Moldef, te leszel az új Thardün! – mondta aztán, s mindkét kezét vállamra tette.

Könnybe lábadt szemei, remegő ajka elárulta nekem, hogy ő is szeret engem. A vén Mester!

Aztán kilépett a külső nyíláson az Üregből. Soha többé nem láttam a vén Tanítót.
.

Abban az évben az volt az első nap, mikor egész napra nem engedett fel a jég a kinti itatóban.

Úgy érzem, az én szívem sem engedett fel azóta. Kit is szerethetne most e szív?