Mindenki válaszra vár – Korrektúra

A novella szerzője: Bacsai Gábor

Az üres képernyőt bámulva keresem a választ.
Várom, hogy felvillanjon a monitor.

Közben tucatnyi újabb kérdés fogalmazódik meg bennem, amikre tudom, hogy nincs jó válasz., És és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ebben a pillanatban is emberek milliói ülnek a képernyő előtt, és várnak. Várnak, hogy megkapják, amit keresnek. Valaki csak arra kíváncsi, mikor indul a busz, mások meg arra, hol találkoznak majd. A szerelmes fiú – percenként a telefonját nézve inkább percenként a telefonjára pillantva – a nézés a folyamatosság érzetét adja – az imádottjától várja vár üzenetet, pedig az a lány már rég el is felejtette, mert a barátnője bánatát szívén viselve, annak válaszát várja válasza jár az eszében (többszörös szóismétlés: vár). Egy bűvös szóra a menedzser ugyanúgy vár, mint a fejlesztő, hogy mikor kapja már meg a választ? A szerkesztő válaszolna, de a küldés helyett inkább az elvetést nyomja meg, mert tudja, hogy ez is csak újabb kérdéseket vet fel. A válaszok kérdéseket szülnek, amikre újabb válaszokat várnak. Ördögi kör. A média is féligazságokat közöl, elhinti a magokat, melyek szárba szökkenve érdeklődést keltenek, beszédtémát, vitát, vitatkozást fölösleges megismételni a „vita” szót generálnak. Hány válasznál van az elég? Mennyit kell kérdezni, hogy az inger csillapodjon? Vajon a felhasználók megelégszenek az információ tört részével törtrészével, vagy többet és még többet akarnak? Mindig lesz olyan, aki utána jár utánajár, és kérdez. Ő az, aki okosnak gondolja magát. Aztán egész nap vár és vár, mert hajtja a kíváncsiság. Vajon válaszoltak-e neki? Ha nem, mikor fognak? Az, aki válaszol, az honnan tudja a választ? És ha tudja, akkor vajon jól tudja-e?

A világ már csak kérdések összessége, amikre nincs valódi, objektív válasz felelet (szóismétlés). Ahol a válaszok végén nincs pont. Sem egy, de talán még három sem. Csak egy vessző, egy sóhaj, a hosszú és magvas gondolatok kifejtése előtt. Vajon megéri kifejteni előadni (szóism.) a saját véleményünket, vagy csak hagyni kell, hogy a többiek mondják ki az általuk helyesnek gondoltakat.? Az én válaszom az tényleg az enyém, vagy csak más gondolatait újabb szóismétlés, javaslat helyette pl.: ideáit tettem magamévá? Van egyáltalán saját válaszom bármilyen kérdésre? Nem okoz-e több bajt, ha én is elmondom a saját szóism. válaszomat? Nem vet-e föl még több kérdést? Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan válasz felelet (szóism.), ami mindenkinek megfelelne jó lenne (szóism.). Azt mondják, a „NEM” „nem” is válasz, holott csak egy olyan szó, ami még több kérdést vet föl.

A probléma gyökere egyidős az emberiséggel. A természetes kíváncsisággal, ami az idők során a génjeinkbe kódoltatott. Régen hírnökök vitték az üzeneteket, majd a válaszokat megint más lovasok nyerge nyeregtáskája (ha lovon szállítasz valamit, a nyeregtáskába teszed) rejtette. A technika fejlődésével mindez úgy felgyorsult, hogy a mai rohanó világgal már nehéz lépést tartani. Még több kérdés, még több rossz válasz. Mikor az asztali számítógépeket leváltja a telefon, és a személyes kommunikációt a csetelés chatelés (Hajmeresztő, de akkor is ez a helyes írásmód. Bár a „csetelni” alak meghonosodása alighanem csak idő kérdése.), mikor a mondatok helyett szimbólumokat használunk, akkor talán ideje elgondolkodni, hogy nem haladtuk-e meg a saját korunkat? Nem döntöttük-e romba értékeinket és eszméinket azzal, hogy kényszeresen fejlesztünk? Nem vesztettük el a megfigyelés képességét, és a lényeg kiszűrését ebből a folyamatosan zúgó, hömpölygő információfolyamból? Nem áldoztuk-e fel a személyes, minőségi kapcsolatainkat a mennyiség és a felületesség oltárán? Az innováció szükséges, és jó dolog, de… Tényleg elengedhetetlenül szükséges? Vagy csak az emberiség olyan mellékterméke, ami a világot saját kényére-kedvére formálja, közben rohamléptekben dönti romba.? Megkerülhetetlen a fogyasztói társadalom mindent átszövő hatása. Új bálványokat imádunk: a pénzt, az internetet és a médiát. De vajon mi lesz a régiekkel? Emlékszünk még rájuk? Vajon a nyomunkban felnövő utódok fognak-e még írni, vagy csak képeket, állapotjeleket, emoji-kat emojikat küldenek majd egymásnak? A Z és az azt követő generáció ugyanolyan képírásban fog kommunikálni, mint a sok-sok ezer évvel ezelőtti őseink? Ez lenne a fejlődés ára? Egyáltalán ez valóban fejlődés Egyáltalán fejlődés-e ez valóban, vagy csak afféle degeneráció, amivel szép lassan elbutítjuk magunkat, és elveszítjük a jó irányt? Hol vesztek maradtak (szóism.) el az értékek, amikre olyan sokáig büszkék voltunk?

Mint említettem, a kérdések mindig újabbakat vetnek fel. Vajon…

Vajon a világon mind a mai napig hány kérdés van függőben? Vajon én miért kérdezek ennyit? Vajon kinek kedveznek majd a válaszok? Nekem, másnak, vagy senkinek sem? Annak, aki felteszi, vagy netán annak, aki olvassa?

A kérdezősködést nem lehet befejezni, hisz az mindig csak újabb kérdéseket szül. Ha pedig egyszer az életben eljutunk oda, hogy már nem lesz több kérdés, és minden téma lezárul, akkor mi lesz?

Ez lenne az átlényegülés titka, az út a Nirvanába Nirvánába? Avagy a kiteljesedés is csak a végtelen magány egy újabb, eddig ismeretlen stációja?

Túl régóta gondolkodom ezen a csodát várva.

Inkább kikapcsolom a gépet.

Mára elég volt.

Egy érett elme magvas belső monológja korunk egyik legkardinálisabb problémájáról – túl sok javítanivaló nem akadt benne. Volt egy elírás (magukat vs. magunkat – nem húzta alá a szövegszerkesztő), valamint az idegen szavak magyar helyesírásának érdemes utánanézni, ha nem vagy benne biztos (Nirvana vs. Nirvána, chatelni vs. csetelni, „emoji” toldalékolása).

Szerencsésnek tartanám több szinonimát használni a „kérdés”, „kérdezni”, „válasz” szavakra, hiszen ezek adják a mű gerincét, aminél fogva óhatatlanul is sokszor előfordulnak. Ékes anyanyelvünk azért olyan gazdag, hogy bőséggel válogathassunk a rokon értelmű vagy azonos jelentésű szavak között. A „kérdez”-re a szinonimaszotar.hu máris számos alternatívát kínál: kérdezősködik, informálódik, tudakozódik, érdeklődik, kíváncsiskodik, faggatózik, tájékozódik, tudakol, puhatolózik, kérdezget. Ha mindegyik nem is illik ide, azért bőséges a választék. Amilyen átgondolt ez a szöveg, látszik rajta, hogy visszaolvastad, ám azt tanácsolom, bátran nyúlj bele utólag – elsősorban szókincs terén.

Fontos, fajsúlyos téma, megfelelően megválasztott terjedelem. A belső monológ a legjobb gyakorlóterep. Fejleszd az aktív szókincsedet, színesítsd bátran a szövegeidet ritkábban használt, a köznyelvben akár kevésbé szokványos kifejezésekkel is.