A templom sárkánya – Korrektúra

A novella szerzője: Fer-kai

Volt egyszer egy falu, s abban egy templom, amely szerényen álldogált a dombvidék lankái között. Szép fekvésén, harmonikus arányain kívül nem volt különösebb érdekessége – hacsak az nem, hogy a szentély falából egy sárkányfigura állt ki az eresz alatt.

A patinás bronzszobor vízköpőként szolgált; ha zuhogott az eső, messzire fecskendezte szájából a vizet. A gyerekek nem féltek tőle, inkább kedvesnek és mókásnak találták. Sokkal régebbi volt egyébként, mint a templom. Kútásás közben került elő a földből, és a korábbi pap kérte el a megtalálóitól. Történetünk kezdete előtt néhány évvel hunyt el az öreg pap, akit a falu lakói szeretve tiszteltek. Úgy érezték, hogy égi erők nyilatkoznak meg rajta keresztül a szószéken. Az öreg saját kezűleg szerelte fel a szentély falára a vízköpő sárkányt, s nem győzte dicsérni a régi idők ismeretlen mesterét, akinek köszönhették ezt a kis remekművet köszönhették.

Az új papnak viszont – aki nem is ide, hanem egy városba szeretett volna kerülni – nem tetszett a sárkány. Kemény, szigorú ember volt. Szerette a rendet, amibe szerinte nem illett bele ez a föld mélyéről kiásott szörny.

„A templomot Szent Mihály tiszteletére szentelték fel, aki legyőzte a sárkány képében megjelenő Fenevadat! Az arkangyalról nincs is kép vagy szobor… mit keres hát akkor pont egy sárkányfigura itt?” – füstölgött eleinte csak magában, majd mind többször hangot adott nemtetszésének a szószékről is. Egyre indulatosabban, mert a falusiak vonakodtak egyetérteni vele. Nem tudtak ugyan mit felelni a vádakra, csak szerették a vízköpő sárkányt, és a maguk módján ragaszkodtak hozzá.

Egyik éjjel a pap sehogy sem tudott elaludni; a szörnyalak és a hívek egymásra találása járt a fejében. Úgy vélte, gonoszság és önfejűség vert tanyát a faluban. Éjféltájban nem bírta tovább, kiment a templomkertbe. A telihold sötét árnyékokat vetett a fák közé. A pap borzongva létrát kerített, s a szentély falának támasztotta. Felmászott a tetejére, felemelte a kezében tartott kalapácsot, és lesújtott. Aztán újra és újra, egyre bőszebben…

Másnap reggel korán kelt két gyermek: Sári és Misi. Vasárnap volt, és szülői engedéllyel játszani mentek a templomkertbe. A régi pap húgának unokái voltak, s nagyon szerettek a vízköpő sárkány közelében lenni. Látták, amikor a szobor kútásás közben előkerült a földből. Rögtön megkedvelték, és azóta is, hacsak lehetett, meglátogatták.

A templomkertbe érve döbbenten vették észre, hogy eltűnt a sárkány. A magas fűben találták meg, zöldes színével beleolvadt a környezetébe. A testvéreket megrendítette, hogy kis barátjuk, akire mindig felnéztek, tehetetlenül hever a földön. A testén ejtett ütésnyomokból látszott, hogy nem véletlenül esett le. Rögtön sejtették, hogy ki lehet a tettes.

Sári szemében könnycsepp csillogott, Misi hangja is elcsuklott:

– Gyere, fogjuk meg szegényt, és vigyük haza!

A szobor nem volt nagy, mégis megizzadtak, mire hazacipelték.

A faluban szélsebesen híre ment, hogy odalett a vízköpő sárkány. Az emberek úgy gondolták, csakis a pap keze lehet a dologban. A délelőtti misén csupán néhányan lézengtek, konok csendben hallgatták a szentbeszédet prédikációt (szóismétlés: „szent”). A pap felidézte Szent Mihály dicső tetteit, és úgy beleélte magát, mintha ő lenne a gonoszság ellen küzdő égi vitéz. A hívek távolmaradását is az elvetemültség jelének tekintette; hevesen ostorozta őket a szavaival.

Ettől a naptól fogva egyetlen felhő sem tűnt fel az égen, hogy a perzselő sugarak elől eltakarja és esővel öntözze meg a földet. Kiégtek a növények, a patakok medre is kiszáradt. Már csak a legmélyebb kutak legalján csillogott egy kis víz. Szomjaztak a növények, az állatok és a falu apraja-nagyja – az egész környék, ameddig a szem ellátott.

A pap egyre bizonytalanabb hangon motyogta szentbeszédeit az üres templomban. Régóta nem találkozott senkivel, mert kerülte az emberek társaságát, a templom küszöbét pedig rajta kívül nem lépte át senki.

Az egyik nap reggelén kiabálás és rohanó léptek zaja verte fel a csendet. A pap riadtan ült fel az ágyában. Szívébe hasított a félelem, hogy a falubeliek fellázadtak ellene, s jönnek elűzni őt, mint méltatlan szolgáját az Istennek. Már-már kezdett beletörődni a sorsába, amikor észrevette, hogy az emberek elszaladnak a templom mellett, miközben így kiáltoznak:

– Víz-víz! Víz! Víz! Csoda történt! Hozzatok vödröket gyorsan!

A pap kikászálódott az ágyból, sietve felöltözött, és a többiek nyomába eredt.

A házat, ahol Sáriék laktak, nagy csődület vette körül. A pap a távolból meresztgette a szemét – sokáig tartott, mire rájött, hogy mit kell néznie. Akkor aztán kifutott arcából a vér, alig akart hinni a szemének. A falu legrégibb, legkopottabb házának sarkán, a csontszáraz eresz alatt ott díszelgett a vízköpő sárkány, és a szájából ömlött a víz. Az emberek sorban odamentek hozzá. Lehunyták szemüket a gyönyörűségtől, és ittak-ittak, majd vödrüket megtöltve átadták helyüket az utánuk következőknek.

Utolsóként a pap került sorra. Rajta kívül már csak Sári és Misi maradt a kertben – szótlanul álldogáltak a házfal előtt. A pap nem mert rájuk nézni. Előző nap elfogyott a vize, teljesen ki volt tikkadva. Szájpadlása kisebesedett a szárazságtól, szívét szégyen mardosta. Szerencsétlenül álldogált, majd anélkül, hogy ivott volna, visszaindult a templomhoz. Megtörten kullogott, miközben hátában érezte a gyermekek tekintetét.

Éjszaka különös álma volt. Azt álmodta, hogy ő egy sárkány, aki elől rémülten menekülnek az emberek. Nem örült már ennek, inkább arra vágyott, hogy szeressék – és elmúljon végre ez a kínzó szomjúság. Nem tudta, mit tegyen; úgy érezte, hogy a legjobb lenne meghalni. Halk kopácsolást hallott ekkor a távolból… patkódobogást, mely lassan közeledett. A fák között egy lovag jelent meg csillogó páncélban. Egyenes derékkal ült a paripáján, s kezében aranykopját tartott. A sárkány nem támadott, menekülni sem próbált. Lenyűgözve nézte a jövevényt, akinek tündöklő alakja lassan betöltötte a látóterét. Ha meg kell halnia, hát ez a kéz végezzen vele, senki másé! A vitéz felemelte lándzsáját, szelíd, de határozott mozdulattal belemártotta a sárkány szívébe. És a pap, aki sárkánynak álmodta magát, érezte, hogy szomjúsága egy egészen más, édes szomjúságnak adja át a helyét.

Kopp, kopp, kopp… kopácsolás hallatszott ismét…, a lovag napnyugat felé távozott. A másik oldalon világosodni kezdett a láthatár. Először halvány gyöngyházszínekkel, aztán mintha egy égi rózsa készülne alakot ölteni rajta, vörös ragyogás kélt a felhők között. Igen, felhőket látott álmában a pap – szinte el is felejtette, hogy milyenek azok. Furcsa sustorgás hallatszott, mely időnként elhalkult, aztán felerősödött.

A hangra szertefoszlottak az álomképek, a pap kinyitotta a szemét. Valóban szürkült már odakint. Az álombéli sustorgás folytatódott, sőt hangosabbá vált. Kis idő múlva újabb hang csatlakozott hozzá, melynek hallatán a pap hitetlenkedve rázta meg a fejét. Vízcsobogás hallatszott; mintha patak futna át a templomkerten.

„Csak képzelődöm?” – töprengett csalódástól tartva.

Kipattant az ágyból, és ahogyan volt, mezítláb kilépett a templomkertbe.

Odakint vidáman szemerkélt az eső. Hűvös víz tocsogott a talpa alatt, pizsamáját is átáztatta a vízpermet. A falu felé vezető úton két kis alak távolodott. A pap álmélkodva nézett utánuk, majd villámként hasított belé a felismerés:

„Itt jártak a gyerekek, és eleredt az eső! Csak nem?”

A kérdést nem merte befejezni. Szíve úgy dobogott, mintha táncra perdült volna örömében. A szentély falánál létra fogadta. Ott nyújtózkodott fölötte a vízköpő sárkány, és szájából ömlött az áldás. A papot minden eddiginél nagyobb szomjúság fogta el. Beállt a vízsugár alá, behunyt szemmel ivott, csak ivott – mintha be tudná pótolni egyszerre mindazt, amit elmulasztott.

És ekkor egy égi kút nyílt meg fölötte. A vízzel tiszta életerő áradt belé; mintha nem is élt volna mindeddig. Lám, Szent Mihálynak hitte magát, és ő maga volt a sárkány! A falubeliek, élükön Sárival és Misivel, többet tudtak az életről, mint a templom új papja... De most már ő is tudta – mindenki másnál jobban, hiszen átélte –, hogy a legelvetemültebb sárkányban is egy Szent Mihály lakozik.

Nagy sóvárgás kerítette hatalmába. Annyi mindent kapott…, hogy most már tovább akarta adni másoknak. Kinyitotta a szemét, s látta, hogy elállt az eső. Keleten tisztulni kezdett az ég, az előbukkanó nap szivárványt festett a templom fölé, melynek szentélyére visszaköltözött a vízköpő sárkány.

A pap elmosolyodott. Tudta, hogy ez a szivárvány most már mindig vele lesz a szószéken, amikor beszélni kezd a zsúfolásig telt Szent Mihály-templomban.

.

.

Fer-Kai, engem Khaled Hosseinire emlékeztetnek az írásaid. Atmoszférikus, spirituális mesék, parabolák. Sok tennivaló nem volt vele. A hármaspontokat nem mindig éreztem indokoltnak, az író bizonytalanságának érzetét kelthetik, így ahol nem szakad félbe gondolat, szerencsésebb más írásjelet választani helyettük.

Noha a „se” és a „sem” a beszélt nyelvben ma alig különböztethetőek meg, mégiscsak különböző szavak. A „sem” eredetileg az „is nem”, a „se” pedig az „is ne” kifejezésekből alakult ki, így a „se” felszólításban (óhajtásban) használható, míg kijelentésben, kérdésben stb. a „sem” szót használjuk.