TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Ki fog hazavinni ma este?

Szerző: Seamus Lowell

(részletek)
.
A csapolt sört jobb, ha nem is próbálom, gondoltam. Legutóbb is olyan íze volt, mint a meleg… haddnemondjamminek. Nem, mintha az üveges jobb lett volna. Minthogy úgy tűnt, nemigen élvezem már a serfogyasztást, megfordult a fejemben, mit is keresek abban a füstös kocsmában. Aztán, megszokásból, mégis kértem a pultost, hogy adjon valamit. Kíváncsian méregetett, vajon várok-e valakit. Fenéket… A haverok már rég kikoptak a bárlátogatásból. Otthon ültek a famíliájukkal. Magamban felröhögtem, ahogy elképzeltem például Dandyt pelenkát cserélni – természetesen öklendezik -, majd, amikor végre elalszik a kölyök, kidől a kanapén, és a nyálát csorgatja álmában valami ötvenes évekbeli film alatt, amit éjszaka tűztek műsorra, mert egyébként sem néz tévét a kutya sem ilyenkor. Jó karban volt a srác a középiskolában, de mostanra már lehet vagy húsz kiló súlyfeleslege, szőrös tokája, és zsír- és hányásfoltos trikóban, alsógatyában tengetheti a mindennapjait. Jót mulattam, míg végiggondoltam, vajon mi lehet a csapattal. Aztán lehervadt a vigyor a képemről, amikor megláttam magam a pulttal szembeni tükörben. Ökör iszik magában. Talán nem is olyan szar a fiúknak otthon, családdal. Meglehet, hogy épp az én életem olyan nyomorult, amilyennek az övéket képzelem. Rágyújtottam. Hát, legalább nekem nincs pocakom, és nem pelenkára költök, hanem öltönyre, meg cipőre, tápszer helyett folyékony kenyérre. Hazudtam volna magamnak, ha elhiszem, hogy ez önmagában pozitív életérzést adhat, de legalább találtam valamit, ami jónak mondható.
– Á, egy kalap szar az egész – kezdtem süppedni az önsajnálatba. A csapos rám pillantott, amint ezt hangosan kimondtam, és ekkor kivágódott az ajtó. Az ivóközönség nagy része oda fordította a fejét. Aztán a legtöbben rögtön vissza is tértek az italukhoz, vagy akármihez, amivel épp foglalatoskodtak. Lényegében érdektelenség fogadta a besétáló nőt.
.
[…]
.
Amíg ezt végiggondoltam, eltűnt a parkolóban. Hajlongtam, de a tükröződő üvegen át sehol sem láttam. Hirtelen felindulásból hallgattam az ösztönömre. Azt súgta, menjek utána. Kifizettem a számlám, és kisiettem. Huh, most hol kezdjem, futott végig rajtam a kérdés. Két, meglehetősen hosszú kocsisor fért el a pihenőben, noha csak töredéke volt a krimó vendége. Sokan a közeli bevásárlóközpont zsúfolt parkolója helyett választották ezt a helyet. Balra indultam. Úgy döntöttem, középen haladok, így mindkét oldalról látom, ha valaki az autóban ül. A feléig jutva még mindig nem találtam egy lelket sem. Az az érzésem támadt, lekések valami fontos dologról. Szorongva kukkantottam be a hátsó szélvédőkön. Végre megpillantottam egy árnyat az egyik Chevy volánjánál. Odarohanva nem az a látvány fogadott, amit vártam. Egy ötvenes évei végén járó fickó ült benne, és éppen verte ki magának. Viszolyogva fordultam el, ököllel ütve az ablakra. Futólépésben folytattam. Hol a francban lehet, gondoltam. Végül egy Toyotában megláttam valakit. Azonnal ott teremtem. Megkönnyebbültem. Megvan. Az érzés azonban csak egy pillanatig tartott. Ahogy rám nézett, a szeme fehérje kifordult, aztán elájult. Feje hátrabicsaklott az ülésen.
– Hé! – az üveget püfölve kiabáltam. Nem reagált. Az ajtókat próbálgatva jöttem rá, hogy magára zárta a kocsit. Aztán észrevettem az üres fiolát az ölében. – A kurva életbe! Mathilde! – Üvöltöttem, dörömböltem. Nem tért magához. Be kell jutnom, méghozzá most azonnal, sürgetett egy hang. Egyedül egy maroknyi kő volt kéznél, hogy megsegítsen az eszköztelenségemben, hát azzal álltam neki a hátsó ablakot verni. A filmekben mindig olyan könnyen megy. Én meg ott csapkodtam, ordítva, míg végre, úgy a tízedik próbálkozásra engedett az anyag. Benyúltam, kinyitottam az ajtót, és kirángattam a nőt. A ’hogyan tovább’ nem is formálódott meg a fejemben. Egyszerűen előre döntöttem, és lenyúltam a torkán. Semmi. Akkor a gyomra alá nyúltam, és egy ujjammal a szájában, erőteljesen pumpálni kezdtem. Csak reméltem, hogy nem töröm össze, de valahogy ki kellett imádkoznom belőle azt a sok szart. Ez hatott. Elengedtem, amikor öklendezni kezdett. A fejét tartottam, hogy ne essen bele. Egészben jöttek ki a tabletták. Ez jó, állapítottam meg. Azt is nyugtáztam, hogy a hányás olyan, mint a jó szex: ha egyszer elkezdted, még több kell. Öt, vagy hat rohamban dobott ki mindent. Közben hangosan kapkodta a levegőt, aztán oldalra dőlve feküdt el a földön. Térdelve lihegtem mellette, és az izzadt homlokom törölgettem.
.
[…]
.
A lakásba becipelni életem eddigi legnagyobb kihívása volt. Ha többször csináltam volna már ilyet, biztosan eszembe jut előre kivenni a kulcsot. Így, a nyakamba akasztott, folyton lecsúszó csomaggal viszont vért izzadtam, mire előkerült. Hogy egy női táskában mennyi tetves holmi fér el, egy hegymászó nem cipel ennyit magával a Himalájára! Majdnem kitépte a protkóm, ahogy a számban fogtam a pántját fötrés közben. És az egész tök felesleges is volt, mert mikor a zárba erőszakoltam a kulcsot, kiderült, hogy nyitva az ajtó. A részeg, félig ájult csaj súlya pedig egy vízilóéval vetekedett. Iszonyú büszke voltam magamra, amikor végre le tudtam tenni a nappalija kanapéjára. Vicsorogva tapogattam a nyilalló derekam. Topogni kezdtem, hogyan tovább. Mathilde aludt, mint a bunda. Körbenéztem. Nem az a rendetlen drogtanya volt, amire számítottam.
.
[…]
.
– Legalább a kávét megköszönhetné – kommentáltam enyhe megbánással. Hisztérikus nevetésben tört ki. Lehiggadva visszadőlt, és bólintott.
– Kösz a kávét. – Megemelte a bögrét, mintha koccintani akarna. Biccentettem, másoltam a mozdulatot. Egyszerre kortyoltunk. Elbambulva húzta fel térdeit. Óvatosan ültem le a kanapé távolabbi részére. Egy darabig néztem a csészében kavargó italt, majd elhatároztam magam, hogy megkérdem végre.
– Mi történt a barátnőjével? – Úgy tűnt, nem fog válaszolni. Aztán mégis megszólalt.
– Cserbenhagyás. – Kisebbre húzta össze magát. – Esélye sem volt. A kamionos meg otthagyta. Összezúzta, és otthagyta, mint egy rongyos papírzsebkendőt. – Elpityeredett. – Gyerekkorunk óta barátok voltunk, olyan volt nekem, mint egy testvér. Együtt laktunk, együtt dolgoztunk.
– Sajnálom – mondtam, amikor elmorzsolt egy könnycseppet az arcán. – Nehéz lehet. – Bólogatott. – Hogy hívták?
– Louise. – Megismételte a nevét, lassan, szinte csak magának. Mintha más ízű és hangzású lenne kimondani, így, hogy már nem él. – Maga veszített már el valakit?
– A szüleimet.
– Szerette őket?
– Igen – vágtam rá habozás nélkül. – Anyám klasszikus nő volt. Melegszívű, gondoskodó. Apámhoz meg sosem tudtam felérni. Mindig tudta, mit kell tennie. És mindig jó döntéseket hozott. – Bár olyan lennék, mint ő, tettem hozzá magamban.
.
[…]
.
.

Facebook hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Ezek részletek, oda is van írva. A részletek-ből még egy vázlatot sem legitim elvárni, nemhogy megmagyarázást.
    A részleteknek csupán hangulatot kell hordozniuk és figyelemfelkeltést elérniük. Persze egy elvi folyamatosság, összefüggés jó, ha van. Pont, mint egy előzetes a moziban. Ugye ott is van egy dramaturgiai ív, de ott sincs a történetnek vége! Ki nézné meg akkor a filmet?!

    Ezek a részletek szerintem ezt a célt tökéletesen ellátják. Van egy ív, az atmoszféra is megvan. Jól el van találva a lecsúszás hangulata. Jó, hogy nem rózsaszín.

    Nekem tetszett.

  2. István

    Azt hiszem, a legjobb kifejezés az, hogy ez a történet többet érdemelt volna. A vége így, összecsapva, agyoncsapja a többi, előtte levő részt, pedig a történet nagyon jó indul. Zavaró még az is, hogy kihagyott részek túl nagy ugrásokat takarnak, miközben az ajtó kinyitása egy egész részt kap. Nem tudjuk meg, hogy mi történt, miután a hölgy besétált a bárba. Minek jött be? Mi volt a célja, ha egyből, egy “gondolat” múlva, már el is tűnt? Honnan tudta a főszereplő, hogy az ismeretlen nőt Mathilde-k hívták? Mi történt az éjszaka, miután a kanapéra tette a nőt? Honnan tudta a főhős, reggel, hogy a barátnővel történt valami? Stb. Több részlet kell, mert így ez, csak egy vázlat. Szerintem.

Hozzászólás

*

Solve : *
34 ⁄ 17 =