TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A 18-as tárna

A novella a Karcolat – Amíg világ a világ című antológiában jelent meg 2009-ben.
A kötet nyomtatott és e-könyves formátumban is megvásárolható a Trivium Webshopban.
.
.

Szerző: Kyra Potter

Az apám halála után találtam rá az ükapám naplójára. Mivel a családom sosem volt híres vagy gazdag, ez a napló volt az egyetlen, amelyből többet is megtudhattam őseimről. Amint a kezembe került, azonnal nekiültem, és szinte faltam a betűket.
Nem volt könnyű elolvasni ükapám kézírását, ráadásul sokszor olyan régies kifejezéseket használt, amelyeket csak nehezen értettem meg.
Ahogy olvastam, a napló vége felé egyre hátborzongatóbbak lettek a bejegyzések. Mégis olyan izgalmassá vált, hogy képtelen voltam letenni. Alig vártam, hogy a végén fény derüljön a rejtélyre…
De csalódnom kellett. A napló befejeződött, mielőtt a végkifejlethez értem volna.
Annyira nem hagyott nyugodni a rejtély, hogy elhatároztam, végigjárom ükapám útját, megkeresem azt a könyvet, amelyre utalásokat tett a naplójában.
Egy hét alatt megszerveztem az utat Sheenportba, és egy hátizsákkal nekivágtam a kalandnak. Amikor megérkeztem, első utam rögtön a könyvtárba vezetett. A könyvtáros ugyan nem hallott az általam említett könyvről, de azzal biztatott, hogy jöjjek vissza egy óra múlva, akkor már a kolléganője lesz itt, és mivel ő már nagyon régóta dolgozik a könyvtárban, talán segítségemre lehet.
Elintéztem a szállóban a szobafoglalást, és egy óra múlva izgatottan tértem vissza a könyvtárba. Az idős hölgy elcsodálkozott a kérésemen, aztán megemlítette, hogy a könyvet már kiselejtezték ugyan, de ha várok pár percet, felhozza nekem.
Negyedóra múlva már egy kis parkban ültem a könyvvel a kezemben, és izgatottan olvastam. A könyv tulajdonképpen Sheenport történelméről szólt, és egy darabig fogalmam sem volt, hogyan kapcsolódik ükapám hátborzongató naplójához. Első látásra az egyetlen összekötő kapocsnak a könyvborító grafikája mutatkozott. A képet már megkoptatta az idő, a nyirkos pince, de látszott belőle annyi, hogy megállapítsam, a művész, aki ezt a torz alakot ábrázolta, kényszerképzetektől gyötört idegroncs lehetett, mert csak egy szellemileg szánalmas állapotban lévő ember képes a természet eme morbid megcsúfolására.
Elérkeztem a város leggazdagabb családjának életét felidéző részhez. A Duneckek neve ismerősen csengett, ükapám is utalt rájuk, bár csak röviden. Miután a család megérkezett a városba, hónapok alatt gazdagodtak meg. Megvették a város egyetlen bányáját, és pár hónap alatt többszörös nyereségre tettek szert. A városlakók megörültek a fejleményeknek, mivel ez a bánya volt az egyedüli megélhetési lehetőség. Csakhogy az emberek kezdtek eltünedezni a bányában. Pontosabban, a 18-as tárnában. Ennek ellenére az itt lakóknak nem volt választásuk: vagy a bányában dolgoztak, vagy elköltöztek. Akik pedig nyíltan beszéltek a bányában történt titokzatos dolgokról, szintén eltűntek. Alig telt el egy év, és a városlakók rettegésben éltek. Nem volt egyetlen család sem, ahonnan ne tűnt volna el valaki.
Amikor ükapám megérkezett, és kérdezősködni kezdett a rejtélyes eltűnésekről, mindenhol falba ütközött. Viszont egyre több bizarr pletykát hallott bestiális, korcs lényekről. Ezeket a kísérteties alakokat olyan képességekkel ruházták fel, melyek meghaladják a valós világ törvényszerűségeit.
Ükapám március 6-án járt először a tárnában, és ekkor kezdődtek a naplóban az egyre morbidabb bejegyzések. Furcsa szagokról és zajokról számolt be.
A harmadik leszálláskor jutott a legmesszebb a tárnában. Azt állította, hogy itt már valamilyen síkos réteg fedte a falakat és a talajt. A negyedik leszállásról azonban már nincs leírás, a napló a március 18-ai bejegyzésnél megszakad. Pedig tudomásom szerint ükapám még több mint harminc évet élt.
Elhatároztam, hogy megkeresem Ben Morrist, a könyv íróját, hátha többet tudna mondani, mint amennyit le mert írni. Szerencsémre még mindig a városban lakott. Már nagyon öreg volt, az arca csupa ránc. A szeme pedig… a szeme annyira világoskék volt, hogy szinte nem is látszott, amikor pedig rám nézett, úgy éreztem, mintha a lelkembe látna. Teljesen kopasz volt és szőrtelen, az orra annyira pisze, hogy aki ránézett, úgy érezte, mintha csak a lyukak lennének a arcán. De nem csak a feje, hanem az egész ember groteszkül torz volt; magas, szikár testalkata emlékeztetett a könyv borítóján lévő lényre.
Amikor meghallotta, miért jöttem, elkomorodott, alaposan szemügyre vett, aztán beinvitált a házba. A ház kellemesen volt berendezve. Csak az volt szembeötlő, hogy a ragyogó napsütés ellenére az ablakokat vastag függönyök takarták, melyek kizárták a legkisebb fényt is. A szoba egyetlen fényforrása egy kis olvasólámpa volt, de még ezt is áttetsző anyag takarta.
– Pontosan miről akar hallani? – kérdezte az öreg rekedt, kongó hangon, melytől felállt a hátamon a szőr, és legszívesebben azonnal kimenekültem volna a házból.
– A 18-as tárnáról – válaszoltam elszántan.
Az öreg megtorpant, aztán helyet foglalt az egyik kényelmes karosszékben, és a másikra mutatott.
– Szóval a 18-as tárna. Kitől hallott a létezéséről?
– Az ükapám írt róla a naplójában, azonban egy idő után nem folytatta az írást. Az a sok rémség, ami a naplóban szerepel, kíváncsivá tett. A város történelméről írt könyvében maga is rejtélyes eltűnéseket említett.
– Ó, igen. – Az öreg mintha elmosolyodott volna. – Azért tűnt annyira ismerősnek. Maga Marie Duneck ükunokája. – Ezt nem kérdésnek szánta.
Ekkor emlékezetem porlepte zugaiból kéretlenül előnyomakodott egy emlék, amint nagyapám az ükanyámról mesél. Ő is azt állította, hogy nagyon hasonlítok rá.
– Lehetséges, hogy az ükunokája vagyok, de hogy hasonlítok-e rá, nem tudom, mert még sosem láttam.
– Azt ajánlom, hogy tegye azt, amit annak idején az ükapja: ne kutasson a 18-as tárnában.
– Az attól függ, mit tudok meg magától.
– A Duneckek úgy teremtek itt, mintha a földből bújtak volna elő. Megpróbáltam megtudni róluk, mivel foglalkoztak érkezésük előtt, de semmit sem találtam róluk. Amikor a 18-as tárnáról hallottam, én is ugyanolyan kíváncsi lettem, mint maga, és jártam is a tárnában. Meg is bántam. Ne menjen oda, fiam! Ha eddig nem ismerte a rettegést, ott megismeri. A tárnában szinte tapintani lehet a félelmet. Ha valaki ebből sem ért, és tovább kíváncsiskodik, az soha többé nem tér vissza a felszínre. Hogy miért, arra nem tudok válaszolni, mert én sem jártam messzebb, mint az ükapja. Jobban teszi, ha elfelejti az egészet, és hazautazik. A Duneckek nagyon furcsa népség voltak. Egyedül ők tudták, mi van a 18-as tárna ködlepte mélyében. Csak ők mehettek túl a határon következmények nélkül.
Az öreg felállt, és az egyik fiókból egy kis festményt vett elő. Odanyújtotta nekem.
– Ugye, milyen jól választott az ükapja?
A kép valószínűleg az ükanyámat ábrázolta fiatal korában. Elámultam a szépségén. Egyszerűen tökéletes volt. Fényes fekete haja és világító kék szeme tüzes ellentétben állt egymással. Ráadásul sötét haja még jobban kiemelte szinte átlátszó bőre fehérségét. Az arca pedig rendkívül bájos, mintha Hófehérke lépett volna elő a meséből. Tényleg hasonlítottam rá. Nekem is fekete a hajam és kék a szemem, és talán az arcvonásaim is olyan lágyak, mint az övé.
– Él még valaki a családból? – kérdeztem.
– Nem, már mind meghaltak; legalábbis ez terjedt el róluk. Én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy ez nem igaz. Úgy vélem, nem volt véletlen sem a Duneckek hirtelen meggazdagodása, sem az eltűnések. Ráadásul az eltűntek mind huszonöt év körüli fiatalemberek voltak. Vigyázzon, fiam, maga is annyi idős lehet!
– De hiszen azt mondta, hogy a Duneckeknek sosem esett baja!
– Igaz, de Duneckék gyerekei valamit nagyon elronthattak, mert közülük is eltűntek ketten. A bánya többé már nem volt olyan nyereséges. Aztán a bányát óriási robbanás döntötte romba. A megmaradt Duneck fiú gyorsan megszabadult a bányától, és átköltözött Amerikába. A következő tulajdonos hallgatott a városiakra, és a 18-as tárnát betemetve hagyta. Azóta nyugalom van, és mindenki elégedett. A mostaniak már nem is emlékszenek rá, mi történt annak idején.
Amikor elhagytam az öreg házát, a gondolataim össze-vissza csapongtak. Ugyanott tartottam, mint mielőtt ideutaztam. Kisétáltam a város határába, és távolról figyeltem a bánya körüli kavargást. A 18-as tárnát tehát betemette a robbanás, nem tudhatom meg, milyen titkot rejtett magában.
Elgondolkodva sétálgattam a magas fűben. Már éppen vissza akartam térni a városba, amikor nem messze megpillantottam egy sötéten tátongó barlangnyílást. Azonnal odamentem, és benéztem az alig embernagyságú hasadékba. Persze semmit sem láttam a sötétben, csak a kiáramló hideg levegő csapott meg… és még valami. Nem a dohos, nedves szagra gondolok.
Ahogy a nyílás felett támaszkodtam, hirtelen elemi erővel csapott belém a rémület. Fel is ugrottam a görcsös félelemtől. Amikor azonban eltávolodtam a nyílástól, újra megnyugodtam, és szemrehányást tettem magamnak, hogy már egy kis sötétségtől is megriadok.
Megjegyeztem magamnak a helyet, és fél óra múlva visszatértem egy kötéllel és egy elemlámpával. A kötelet hozzáerősítettem egy kiálló sziklához, és remélve, hogy eléri a barlang alját, lemásztam. Szerencsére a kötél elég hosszúnak bizonyult.
Amikor leértem, felkapcsoltam az elemlámpát. Ekkor újra rámtört a már ismert érzés, és riadt képzeletem rothatag testű kísértetek tömegével népesítette be a körülöttem lévő sötétséget. De erőt vettem magamon, és nagy levegőt véve elindultam a félkör alakú járatban.
Ahogy lefelé haladtam, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a borzongató félelem. Úgy éreztem, letűnt évszázadok párája vesz körül, és a hőmérséklet is növekedett. Persze ez csak érzéki csalódás lehetett, ahogyan a közelgő moraj is.
Aztán eszembe villantak ükapám naplóbejegyzései, és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Ekkor értettem meg, hogy a 18-as tárnában járok. A tárna bánya felőli oldala ugyan beomlott, de a másik oldalon maradt egy bejárat a dombok között. Lehet, hogy maga a robbanás nyitotta meg a nyílást.
Már nem tartottam képzelgésnek a hőmérséklet emelkedését és a sóhajokhoz hasonlító zajokat. Félelmem annyira megnőtt, hogy vissza akartam fordulni. Viszont valami visszatartott, nem engedte, hogy elmeneküljek. A lábaim automatikusan vittek előre. Úgy mentem a barlang mélye felé, mint akit hipnotizáltak. Aztán mintha fényt láttam volna, mintha egy kis résen keresztül sütne be a nappali fény. Amikor odaértem, megéreztem, hogy ez a határ az anyagi világ és a végső förtelem között, és ha továbbmegyek, már nincs visszaút. De hiába figyelmeztetett a józan eszem, hiába ragadott magával az iszonyat, továbbmentem.
A levegő egyre forróbb és párásabb lett. A sóhajtások, csoszogások egyre erősödtek körülöttem. Már nem csak elölről hallottam a zajokat, hanem mindenhonnan. Pár pillanatra lehámlott rólam a hipnotikus hatás, és a rémülettől megtántorodva nekidőltem a falnak.
De mintha nem is fal lett volna!
A kezemre valami kocsonyás, nyálkás anyag ragadt, és sehogyan sem tudtam megszabadulni tőle. Ahogy a kezem rázogattam, teljesen megszabadultam a hipnotikus hatástól. Már semmi sem tudott visszatartani, elindultam visszafelé. Ekkor azonban megjelent előttem egy imbolygó szempár. Semmi más, csak a világító kék szemek. Mintha nem is tartozott volna hozzájuk test. Az iszonyat teljesen lebénított, idegeim pattanásig feszültek. Verejték csorgott a halántékomon, és zihálva néztem farkasszemet az előttem lebegő szempárral.
Ekkor a hátam mögül metsző hangú rikoltás hallatszott. Borzadva néztem hátra. Bár ne tettem volna! A hátam mögött volt valaki vagy valami. A lámpámat már az előbb elejtettem, de nem is kellett fény, hogy lássam azt a rémséget. Alig egy méterre állt tőlem, és ocsmány arcát egyre közelebb tolta. A szemüregeiben vörös fény lobogott, karmos kezével felém nyúlt, és ahogy közeledett, orromat dögletes bűzhullám csapta meg.
Ez felrázott bénultságomból, felordítottam, és erőteljesen nekirugaszkodva ellöktem magamtól. De nem sikerült ellöknöm. A kezem nyirkos, kocsonyás nyálkához ért, egyre mélyebbre hatolva. Ordítva ugrottam hátra, megfordultam, és visszafelé rohantam. Azonban már annyira össze voltam zavarodva, hogy csak pár perces késéssel döbbentem rá, nem visszafelé, hanem előre rohanok, és már átléptem az öreg által említett határt.
Amikor megálltam, a vörös szemű démon újra megjelent előttem, de már nem volt egyedül. A sötétségből egyre több szörnyeteg lépett elő, rikoltó hangzavart sodorva magukkal. Meggyalázott elmém akkor az egyetlen lehetséges kiutat választotta, teljesen kikapcsolt. Amikor pedig a démon megérintett, elájultam.
Amikor magamhoz tértem, kint találtam magam a barlang bejáratánál. Éjszaka volt, a hold már lefelé kúszott az égről. Első pillanatban azt gondoltam, hogy elaludtam, és az egész csak egy rémálom volt. De amikor a kezemmel végig akartam simítani az arcomon, éreztem az ujjaim között feszülő nyálkát. Agyamon újra végigdübörgött a rettenet. Iszonyat csapott belém, mikor elképzeltem, mi mindent tehettek velem azok az ocsmány jelenések. A rettegés annyira kifárasztott, hogy képtelen voltam önerőből elindulni. Az egész éjszakát ott töltöttem a fűben ülve.
Másnap reggel talált rám néhány turista. Pokolian festhettem, mert úgy néztek rám, ahogy én nézhettem a tárna démonjaira. A kérdéseikre sem tudtam válaszolni, képtelen voltam megszólalni.
A kórházban vettem észre, hogy hajamba ősz tincs keveredik. A legszörnyűbb az volt, hogy mindenre emlékeztem, ami a tárnában történt. Később pedig más emlékek is előtolakodtak elmém legmélyebb, rejtett zugaiból. Ezek a képek még az eddigieknél is bizarrabbak voltak. Azt sugallták, mintha én is egy lennék a tárnabeli groteszk szörnyekkel. Képzelgéseimtől megriadt elmém mindannyiszor tompa apátiába menekített.
Ezt a menedéket csak olyankor szüntette meg, ha valamelyik orvos a fejébe vette, hogy megvizsgál. Ilyenkor dühöngő őrülté váltam, és mit sem törődve saját testi épségemmel, nekirontottam a szerencsétlen orvosnak. Ezeknek a kitöréseknek eredményeként hamarosan az ágyhoz kötözve találtam magam. Ez azonban számomra nem volt megoldás, mert emberfeletti erőről téve tanúbizonyságot, mindannyiszor eltéptem kötelékeimet.
Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Teljesen megnyugodtam. Bár a rémálmok nem múltak el, már nem éreztem őket annyira borzalmasnak. Állapotom annyira kielégítő volt, hogy néhány nap múlva ki is engedtek.
Nem hagytam el menekülésszerűen a várost, mint ahogyan elvárták volna. Sőt, kezdtem jól érezni magam. Még Bent, az írót is többször meglátogattam, egészen jól kijöttünk egymással.
Pár nappal később pedig újra elmentem a barlangbejárathoz. Leereszkedtem, és ugyanazon az úton indultam el. De ekkor nem történt semmi borzalmas dolog, nem találkoztam iszonytató, kísérteties szörnyekkel. Tovább is mentem, mégsem éreztem azt a bénító félelmet, mint az előző alkalommal. Igaz, amikor megérintettem a falat, a kezem nyálkás, puha lucsokhoz ért, de amikor odavilágítottam, láthatóvá vált, hogy a csúszós nyálka meztelen csigáktól és más ronda, sárga férgektől származik.
Nyugodtan hagytam el az üreget, és elcsodálkoztam azon, mire képes az emberi képzelőerő. Még a legborzasztóbb és legirreálisabb dolgokat is képes elhitetni az emberrel. Mert ekkor már biztos voltam benne, hogy az egész csak a képzelet játéka volt.
.
***
.
Azóta több év eltelt, és minden évben többször is ellátogatok Sheenportba. Sokszor Ben vendégeként töltöm az időmet, és segítek a munkájában. Ben ugyanis úgy döntött, képességeit kihasználva megpróbálkozik a rémregényírással, és felkért, hogy beleszőhesse a képzeletem kreálta eseményeket is. Szerencsére jól emlékeztem mindenre.
Mindig nagyon jól érzem magam az öregnél. A lakásában derengő halvány fény megnyugtat, főleg nyáron, amikor a szabadban hétágra süt a nap. Annyira hozzászoktam az efajta megvilágításhoz, hogy már a saját városi lakásomat is hasonlóan kevés lámpával világítottam meg. A csillárt már hónapok óta nem használtam. Nappal pedig egyre kevesebbet tartózkodom a szabadban. A barátaim sokszor szórakoznak is rajta, milyen éjszakai patkány lett belőlem. De engem nem zavar. Új szokásom miatt úgyis egyre kevesebbet találkozom velük, jobban szeretek egyedül lenni.
Nemsokára megint ellátogatok Sheenportba. Azt is elhatároztam, hogy újra leereszkedem a barlangba, hiszen az első látogatásom óta nem jártam ott. Amikor legutóbb megemlítettem Bennek a szándékomat, ő is buzgón helyeselte.
Aztán valami olyat mondott, amit nem igazán értettem: hogy már éppen ideje visszatérnem születésem helyére. De nem akartam megsérteni az értetlenségemmel. Úgysem ez volt az első eset, hogy olyasmit mondott, amit nem egészen értettem, de már megszoktam, hogy különc csodabogár.
.
.

Kapcsolódó hozzászólások

Hozzászólás

*