A lépcsők lefelé vezetnek – Korrektúra

… egy álom nyomán…

A novella szerzője: Seamus Lowell

Élettelen testet sodort partra a folyó. Valaha reménnyel telt szemei üvegesen bámulták a kék eget. Valamikor finom, szépíró kezein felpuffadtak ujjai, görcsösen meredtek felfelé, feldagadt tenyere elvesztette barázdált sávjait. Barázdált sáv? Ne halmozzuk az élvezeteket. Elvesztette barázdáit, vagy sávjait. Vagy ez, vagy az. Nem a sávok a barázdáltak. Most már senki nem mondhatta volna meg, a legszakavatottabb tenyérjós sem, hogy mennyire rövid élet adatik meg a nőnek. Valamikor az volt: egy nő. Kellemes arcú, nem szép, de szabályos vonású, átlagos alakú nő. Hullának, itt a parton fekve, jelentéktelen volt. Egyedül a felfedezése váltott ki egyfajta izgalmat a világból. Ha még élt volna, bizonyára azt gondolta volna – egy esetet kivéve, ami tévedésnek bizonyult –, javítottam gondolatjelre soha, senki nem szentelt neki ennyi figyelmet, a legcsekélyebb mértékben sem keltett feltűnést maga körül. Legalább most volt valaki, aki – hivatásból ugyan, de – őszintén törődött vele. Valaki végre elgondolkodott azon, ki ő valójában.

.[…]

Korán reggel csendes volt még a szín. Matthew félrevont a zöldövezetbe, a felső épület mögött. Rám villantotta elbűvölő mosolyát. Kisfiússá tette az arcát, imádtam, amikor így nézett rám. Apró gödröcskék jelentek meg az arccsontja környékén, szeme csillogott. Kezei magyarosabb, ha a páros testrészeket egyes számban használjuk közé fogta az orcám, úgy hajolt közel, hogy csókjaival elborítson. Dobogó szívvel merültem alá az érzelemtengerben, amibe magával rántott. Heves volt, finom, egyszersmind követelőző. Magamhoz öleltem. Úgy, amire ő azt mondta, csak én tudom így ölelni. Mert befogadón, kitárt szívvel ontom rá a szeretetem. Hozzám simult, derék tájt magához vont erős karjaival. Szenvedéllyel harapta ajkaim, lüktető ágyékunkat csupán a vékony vászonöltözékünk egybeírjuk választotta el egymástól. Önuralmat erőltetve magára, eltávolodott tőlem, épp csak annyira, hogy az ábrázatom láthassa. Vállamra leomló, barna hajtincsemmel játszottak ujjai. Úgy suttogott arcomba, hogy bőrömön éreztem forró leheletét.

– Kívánlak. – Fürkészve nézett a szemembe, felvont szemöldökkel. Tőlem nem futotta feleletre, csak egy gyötrelmes sóhajra. Senki nem mondott még nekem ilyet.

– Alig várom, hogy vége legyen, és attól kezdve csak Te leszel nekem. – Szavai úgy hatottak rám, mint a villám, s édes olvadós mázzal vonták be tudatom. Ajka nektár volt szomjazó számnak, ahogy ismét falni kezdte. Felhőtlen reményekkel karoltam át, s hagytam, azt tegye velem, amit ösztöne diktál. Tovább nem ment, mint előtte, a legédesebbet későbbre tartogatta. Minden pórusából áradt türelmetlensége, s lelkesedése könnyedén rám ragadt. Úgy éreztem, egyként lélegzünk, ahogy nyakamba borult.

[…]

Szálkás izomzatú férfiak érkeztek a világ minden tájáról. Könnyű atlétatrikót viseltek, országuk zászlajával. Térdig érő, bő nadrágjuk épp lépcsőfutásra volt szabva. Odalent Dennis jegyezte be őket a versenyre. Matthew intézte az egyéb adminisztrációt, az én dolgom pedig az volt, hogy felérve elhelyezhessék holmijukat, öltözőt, illemhelyet, pihenőhelyiséget mutassak nekik, továbbá friss étel és ital várja őket. Ahogy megkapták sorszámukat, elindultak felfelé. A lépcsőket számlálva, azt latolgatták, vajon mennyi időbe telik majd, mire megszakítás nélkül felfutnak rajtuk. Kezükben lobogtak a regisztrációs lapok, trikójukon az odatűzött számot igazgatták.

[…]

– Pontosan. Alig várod már, hogy véget érjen. Tudom. – Értetlenséget véltem felfedezni a tekintetében.

– Miért kell megvárnunk a végét? – kérdeztem csendes szemrehányással.

– Hogy érted? Hiszen megbeszéltük, hogy ha ennek vége, egymáséi leszünk. – Hangja hangja csábító volt, csókra közeledett felém.

– De miért kell várnunk, Matthew? – szakadt ki belőlem végre hangosan a kérdés, ami délelőtt óta nem hagyott nyugodni. – Magyarázd el nekem, mi tart vissza attól, hogy vállalj mások előtt?

– Csillagom, tudod, hogy ez nem olyan egyszerű. – El sem tudom mondani, mennyire lekezelőnek hangzott ez a pár szó abban a pillanatban, abban a helyzetben.

– Mi sem egyszerűbb, Matthew. Vagy kiállsz velem, mellettem, a kezem fogva, és nem csak elbújva ölelsz, vagy sem. Ennyire egyszerű. Vagy az nem egyszerű, hogy megbirkózz a nézésekkel Sántít ez a szó. Inkább a lenéző tekintetekkel, vagy mások lenézésével, vagy ilyesmi., hogy egy szürke verebet szeretsz? Hogy nem egy szemrevaló, ragyogó nő áll melletted, akinek a lába elé borul mindenki? Hogy csak egy átlagos nőre futja?

[…]

A díjkiosztót követő ünneplést már nem vártam meg. Egyszerűen eltűntem. Dennis mindent felforgatva keresett. Honnan tudja ezt a narrátor? Szüksége lett volna még segítségre a felszolgálásnál, és a mulatságot követő takarításnál. Matthew-val ketten állták a sarat. Néhány szurkoló segédkezett még, amikor a vigasság a tetőfokra hágott. Rajtuk kívül senkinek nem tűnt fel a hiányom, de ez megbocsátható, hiszen a mulatozó embernek édes mindegy, ki tölti újra a poharát. Az ellenben nem mindegy, ki tölti fel az ember szívét.

[…]

Rendben levő írás, amely felvetette bennem azt a kérdést, hogy milyen nemű a szerző? A Ki fog hazavinni ma este? alapján meggyőződésem volt, hogy férfi, Az ugrás voltaképpen uniszex írás, itt viszont egy meglehetőst hitelesen megformált női narrátort kaptunk. Mindez arra utal, hogy bármelyik nemzet is tartozzon Seamus Lowell, meglehetős ügyességgel tud belehelyezkedni különböző személyek „fejébe”, márpedig az empátia fontos tulajdonság egy írónál.

Mivel a három műved közül, amit olvastam, a Ki fog hazavinni ma este? a leggördülékenyebb, hajlok rá, Seamus, hogy a nevednek megfelelően férfi vagy. Hanem fogadd dicséretemet, mert az E/1-ben megjelenített narrátor hölgy is igen életszerűre sikerült.

.

.