SM – Korrektúra

A novella szerzője: Seamus Lowell

Elzárom a vizet. A párája beborítja mosdókagyló feletti tükröt. Világos, ködös foltokként jelenünk meg benne. Néhol látszik a rongy nyoma, amivel előző este, fürdés után letöröltem. Vékony csíkokat képez a felületen, mintha a jeges üvegre valaki karcokat vésett volna. Ez a „karcokat vésett” olyan, mintha rövid szépprózai műveket vésett volna az üvegre. Inkább: „mintha összekarcolta volna valami az üveget”. Kezem ügyébe teszem a törölközőt, a borotvát, a borotvahabot. Leülök, elhelyezkedek Theoval Theóval szemben. Derűs arccal nézi, ahogy készülődök.

Ráérősen kenem a habot a borostás állára, egészen az arccsontjáig. Mélyen ülő, zöldesbarna szemeit kiemeli a hófehér szín. Ajkai, mint félbevágott, hosszúkás papayagyümölcs, rejtőznek a tejszínű krém kellős közepén. Amíg a hab pihen, és elvégzi a dolgát az arcán, megélezem a borotvakést. Gyakorlott kezekkel mozgatom a fenőbőrön. Theo odaadóan fordítja fejét a helyes pozícióba.

Aprólékosan, nagy műgonddal állok neki a munkának. Csíkonként, óvatosan tüntetem el az alig egynapos egybeírjuk arcszőrzetet, nehogy véletlenül megvágjam. A barkótól kezdve borotválom, le az állcsúcsáig, ahol előbukkan a kis gödröcskéje, és egy régi vágás nyoma. Majd a nyakától az állkapcsáig, felfelé. Minden lehúzás után öblítek a pengén, hogy ne csorbuljon. Nem szeretném, ha roncsolná a bőrét. Csak a víz csobogását hallani. Türelmesen, szinte áhítattal telve ül. Arra fordítja a fejét, amerre dolgozok. Olyan, mintha ő csinálná. Én éppen csak a meghosszabbított keze vagyok.

Megvizezem a törölköző egyik felét. Lemosom vele a még az arcán maradt habot. A másik felével két oldalról, gyöngéden rányomva törlöm szárazra. Elégedetten szemlélem a végeredményt. Végigsimítok rajta. A habtól és nedvességtől bársonyossá vált a bőre. Csodálattal nézem. Még mindig szerelmes vagyok belé, fut át rajtam a felismerés.

[…]

Kedélyesen figyelem, ahogy élvezettel fogyasztja az estebédet.

– Kifogástalan. Remek – jegyzi meg, ahogy az első darabkát lenyeli a ropogós sültből. Aprókat hümmög elégedettsége jeléül.

– Ma is gyönyörű vagy – tekint rám. Nem csak megszokásból mondja. Tekintetéből látom, hogy ma is komolyan gondolja. Sosem felejt el bókolni, legalább egy alkalommal a nap folyamán. Szerényen sütöm le a szemem. Büszkén mosolygok. Most akkor szerényen vagy büszkén? Értem én, hogy a két érzelem nem zárja ki egymást, a két arckifejezés azonban igen. Keress most, kérlek, egy tükröt, és süsd le a szemed szerényen, közben pedig mosolyogj büszkén. Kérek erről egy fotót.  A bal kezemmel felé nyúlok. Hálásan simítok végig az alkarján. A szemébe nézek.

– Köszönöm, kedvesem. Öröm tölt el, amikor így, kettecskén üldögélünk. – Egyetértve bólint. Szája sarka felfelé húzódik, melynek nyomán amitől redő jelenik meg, és fut fel az orrcimpájáig. Végigvillan az agyamon, mennyire szeretek belecsókolni abba a kis ráncocskába.

Némán folytatjuk az evést. Életem szerelmét figyelem, ahogy körülményesen fogja kezében az evőeszközt. Óvatosan emeli szájához, minden egyes falattal. Szívfacsaró érzés fog el. Az egykor dolgos kéz eldeformálódott. Mennyi csodálatos famívet faragott vele hajdanán! A valaha rendkívül finom ujjak végén megkeményedett a bőr, amikor még dolgozni tudott vele. Mára új nőtt a kérges helyére, ismét puha tapintásúvá vált. Ujjpercei megvastagodtak. Az ízületek tönkrementek. Rosszabb napokon már egyet sem bír behajlítani. Megtanult ezzel együtt élni, s én szótlanul figyelem méltóságos méltóságteljes küzdelmét. Az ellen azonban nem tehetek, hogy ne a fiatalkori énjét lássam látom benne. Sokszor kívántam, bár az imáim meghallgatásra találnának, és visszaadnák ennek a jó embernek a régi önmagát. Vagy, ha ez lehetetlen, legalább hadd vegyek át kínjaiból.

Nehézsége támad a zöldbabbal. A villa, melyet sután tart merev ujjaival, nem akar engedelmeskedni. Leteszem a sajátom. Az övével felszúrom, és a szájához emelem a zamatos zöldséget. Köszönettel néz rám. Jóízűen rágja el. Olyan életteli ma este. Ragyog az ábrázata. Jó ideje nem láttam ilyennek. Átveszi az evőeszközt, és kiüríti a tányérját. A vacsora végeztével, fogom a szalvétáját. Az ujjam belébújtatva egybeírjuk, gyengéden megtörölgetem a szája sarkát. Nem maszatos ugyan, de ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megtegyem. Elveszi a kendőt. Kezet csókol.

– Köszönöm, hölgyem, a remek vacsorát – szól két karjára támaszkodva. Innen hiányzott a pont. Elégedetten húzza ki magát.

– Enyém az öröm, uram – válaszolok mosolyogva. – Kedves egészségére.

[…]

– Remek fiú ez a Sam – szól Theodore az estebédnél. Ránézek, de nem tudok mit mondani, így visszatérek a tányérom tartalmához.

– Egyszer meghívhatnánk vacsorára. – Felkapom a fejem. Sóhajtva forgatom ujjaim között a villát.

– Hát nem jó ötlet? – kérdi. Kényszeredett mosollyal bólintok. Elmegy az étvágyam. Könyökömre támaszkodok, ujjaim az állam előtt összekulcsolva gondolom végig a dolgot.

– Ahogy neked tetszik, drágám – egyezek bele a kezét megszorítva. Örömmel telve fejezi be az étkezést. Összeszűkült gyomorral teszem rendbe a konyhát, és aludni térünk.

Nem jön álom a szememre. Töröm a fejem. Én nem akarom ide Samet. Sem ő, sem más nem kell ide. Theora Theóra nézek. Békésen alszik. Ó, kedvesem, miért nem elég neked a kettőnk élete? Miért kell behoznod egy idegent? Bárcsak megmondhatnám neki, hogy a fiú sosem lesz kárpótlás a gyermektelenségünkért. Egyik jó barátunkkal sem ér fel. Nincs szükség rá. Magam is mindent meg tudok csinálni, amit ő. Szívesen közölném vele. De nem tehetem. Úgy örül neki. Annyira imponál neki a társasága. Könnyedebb, mióta az ápoló jár hozzánk. Ki vagyok én, hogy elvegyem az örömét? Ó, Istenem, mit tegyek? Kérlek, mutass nekem utat! Odafészkelem magam a mellkasához. Álmában is átölel, fejem a karján nyugszik. A szívverését, ütemes légzését hallgatva sikerül végre elszenderednem.

– Drágám, hadd kérdezzek valamit – szól merengéséből felocsúdva. Keresem az arcát.

– Persze.

– Nem hiányzik neked a… – Torkát torkát köszörüli. Várakozón figyelem, de csak a szája rándul egyet, nem fejezi be. Nem erőltetem. Hátraveti fejét, és oldalra nézve mélázik tovább. Kora délután van. Ma nem jön Sam. Odakint esik, mintha dézsából öntenék. Előtte térdepelek. Lábfürdőt készítettem neki. A nappali hintaszékében ül, enyhén dülöngél benne előre-hátra. Kiveszem bal lábát a tálból. Törölközőre helyezem, szárazra törlöm. Masszírozni kezdem. Van, hogy nem sokat érez belőle. Szinte már fel sem tud kelni, így gyakran átgyúrom. Sam szokta tornáztatni is, hogy el ne sorvadjanak az izmai. Kértem, hogy mutassa meg, de Theo nem akarja, hogy én csináljam. Ez afféle szeánsz nekik, azt hiszem. Mindenféle dolgokról diskurálnak közben.

Egy alkalommal elkaptam egy beszélgetést. Nem szándékosan, de éppen az ajtó előtt haladtam el. Kihallatszott. Arról volt szó, hogy kedvesemnek már nem megy. Elárulta az ápolónak, hogy már nem képes boldoggá tenni, hogy megszűnt köztünk a testi kapcsolat. Sam sajnálkozott. Megjegyezte, biztosan nagyon hiányzik mindkettőnknek. Theo csak egy kurta ’igent’ Már megint jössz itt nekem ezekkel a félidézőjelekkel. Ez valami atavisztikus vonzalom lehet nálad. Idézőjel, oké? Ilyen: „”. morgott feleletként. Feldúltan siettem tovább. Dühödten raktam el az ágyneműket a szekrénybe. Bosszantott, hogy ennyire bensőséges részleteket is megoszt a fiúval. Az ég szerelmére, hiszen semmi köze hozzá! De úgy teszek, mintha semmit sem hallottam volna. Igyekszem arra sem gondolni, mi egyebet mesélhet még el neki rólunk.

A masszírozás megteszi a hatását, szerelmem elbóbiskol. Ma nincs jó napja. Talán az időjárás teszi. Eltekintek attól, hogy a vádliját, és a combját is megdolgozzam, ahogy szoktam. Nekilátok a másik lábának. Vigyázva simogatom. Már majdnem végzek, amikor felriad. Ezt kihasználva, keményebben gyúrom át még egyszer, a lábujjaitól a sarkáig. Alaposan szemügyre vesz. Ismét nekem szegezi a kérdést.

– Val. Nem hiányzik neked az intimitás? – Meglepetten pillantok fel.

– Hogy érted? Kettőnk közt van intimitás. – innen hiányzott egy szóköz Nem értem, mire gondol. Én úgy érzem, meghitt a kettőnk kapcsolata.

– Tudod, hogy értem. A testiség. – Most már inkább megdöbbent vagyok. Combjára teszem a kezét, úgy válaszolok.

– Mindenem megvan, amire szükségem van. – Azt képzelem, ezzel le is zárul a lehetetlen kérdések sora. Visszatérek a foglalatosságomhoz.

– Mindig úgy szerettél szerelmeskedni. Nem lepne meg, ha hiányozna. – Kis szünetet tart. – Nem kell bűntudatot érezned, ha így van. – Tévedtem, nincs vége.

– Kedvesem, hidd el, nem kell neked sem bűntudatot érezned amiatt, hogy ez már nincs meg köztünk. – Próbálom meggyőzni, hogy ejtse végre ezt a gondolatot. Sikertelenül.

– Jó, de… szóval, arra gondoltam… találhatnál valakit. – Kezdek nyugtalanná válni.

– Mit szeretnél mondani? Kit találjak? Minek? – Csak nem azt akarja, hogy elváljunk? Mi ütött belé?

– Hát, tudod… – Habozik. Kérlek, ne mondd ki. Rémülten bámulom. – Hogy… beugorjon helyettem.

– Tessék? – Nem bírom ki. Meg kell kérdeznem. – El akarsz válni? El akarsz küldeni? – El sem hiszem, hogy elhagyja a szám ez a borzalom.

– Dehogy! – tiltakozik. – Szeretlek, nem akarlak elveszíteni. Éppen ezért gondoltam arra, hogy mielőtt esetleg elhagysz amiatt… nos, az egész, minden miatt, inkább lehetne valakid, aki pótol engem… az ágyban. – Hátrahőkölök.

– Mi??? – hörgöm. Most már azt sem tudom, felháborodott legyek-e, vagy sírva fakadjak. Pusztán egy javaslat: én itt egy pár dolgot kurziválnék, kiemelendő az erős érzelmeket, az emelet hangot. Pl.: „Mi???”

– Ne légy mérges – kéri. – Fiatal és gyönyörű vagy, és szeretlek. Nem várhatom el, hogy eltemetkezz mellettem.

– Hogyan jut eszedbe ilyesmi? – A hideg kiráz a gondolatra. Aztán feldühödök. – Na jó, nincs szükségem arra, hogy majd te mondd meg, kell-e nekem szex, vagy sem. Ezt én dönthetem el, senki más!

– Ne érts félre, nem erről van szó…

– Nem, hát miről? Hogy tudhatnád te, hogy nekem hiányzik-e valami testileg, vagy sem? Különben is, miféle ajánlat ez? Én bolond, még azt hittem, válni akarsz, és két perce még belehaltam volna, ha ezt mondod, de most már inkább örülnék, ha ezt mondtad volna! – Felemeltem a hangom. Ez még engem is megdöbbent. Fújtatok. Sebtében összepakolok a tálba, és elhagyom a nappalit. Csak a fürdőszobában engedem el magam. Mellkasomra ül az indulat, kétrét görnyedve fakadok sírva.

.

Jó félóra is eltelik, mire összeszedem magam. Visszamegyek a nappaliba. Theo elgondolkodva ring a székben. Szomorú az arca. Megállok az ajtóban. Észrevétlenül figyelhetem pár pillanatig. Azon merengek, vajon mi jár a fejében? Ellágyul, amikor meglát.

– Sajnálom – mondja ki elsőként. Úgy megindulok, hogy a lábam szinte nem is éri a földet. Repülök, hogy átöleljem. Amint hozzáérek, újból elkap a sírás.

– Én is sajnálom – zokogom, fejem a mellkasába fúrva. Simogatja a hajam. Csillapodunk.

– Nem tudod, mennyire megalázó nekem ez a helyzet – suttogja elkeseredetten. Egyszerre rázom a fejem, és bólintok. Nem akarok kiszállni inkább kibontakozni az öleléséből. Bár tudnám, hogy vigasztaljam. – Rettegek attól, hogy meggondolod magad, és hirtelen faképnél hagysz valakiért. – Összeszorul a szívem. Soha, még csak nem is gondoltam erre. Egy pillanatig sem. De abba sem gondoltam soha bele, neki milyen ezt megélni. Én elfogadom ezt az állapotot. Így döntöttem.

[…]

Seamus Lowell ismét női szemszögből ír, avagy hogyan csaljunk sűrű pírt a korrektor hölgy orcájára. Ábrázatom a betűimhez hasonló színben pompázott, ahogy értelmet nyert a cím – Sclerosis Multiplex -, s kirajzolódott az a nagyon is valós probléma, amellyel ez a házaspár küzd. Valóban mindkét fél számára komoly megpróbáltatás ez nem csupán technikailag – hiszen a beteg nem tudja ellátni magát -, hanem érzelmileg is. A beteg tehernek érezheti magát és az állapotát, szerettei pedig azt szeretnék, ha nem érezné magát annak, holott gondozása valóban komoly feladat, és anyagi terheket is ró a családra. Mint említettem, a vázolt helyzet nagyon valós, életszerű, és érezzük azt is, hogy a narrátor nő.

Hát te, Seamus?

.

.