TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Hurrikán

.

Louise már fél órája maga mögött hagyta a várost, és egyre fokozódó izgalommal gondolt arra, hogy valószínűleg ő az utolsó, aki talán még ép bőrrel elmenekülhet a hurrikán elől. A hurrikán azonban minden előrejelzésnél gyorsabban közeledett, ezért úgy döntött, a következő leágazásnál észak-nyugat felé letér az autópályáról. Araszolva haladt, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát, de az egyre sűrűsödő homályban, a rázúduló roppant vízmennyiségtől úgy érezte, pillanatokon belül megsemmisül körülötte a világ.
Amikor elindult, tudta, hogy nehéz dolga lesz, mégis elképedt a hihetetlen erőtől. Most érezte először, hogy milyen aprócska porszem ő, és milyen tehetetlenül sodródik az univerzum forgatagában. Szeme előtt összefolyt ég és föld.
A felüljáró! Már oda kellett volna érnie!
Ekkor néhány méterre előtte meglátott egy emberi alakot az út jobb oldalán, ahogy görnyedezve, botladozva próbál talpon maradni a viharban. Gondolkodás nélkül melléje kormányozta a kocsit, és kinyitotta neki az ajtót.
– Hálás vagyok, hogy megállt – vacogta az idegen, miután beugrott, és elhelyezkedett az ülésen. – Fél órával ezelőtt hárman is elhúztak mellettem, még csak nem is lassítottak.
– Hova akart eljutni? – kérdezte Louise, miközben arra koncentrált, hogy visszakormányozza a kocsit az út közepére, és ott is tartsa.
– Az autóm lerobbant innen két mérföldnyire. Gondoltam, meghúzom magam a felüljáró alatt.
– Én is oda igyekszem, de úgy látszik, eltévedtem ebben a lekvárban.
Ahogy kimondta a szavakat, sötét tömegként feltűnt előttük a felüljáró betonkolosszusa.
– Épp időben… – dörmögte megkönnyebbülten, miközben a pillérek közé kormányozta és leállította a kocsit. – Gondolja, hogy itt átvészelhetjük?
A férfi nyugodtnak, megfontoltnak és értelmesnek látszott. Magas homloka, ránctalan arca, széles járomcsontja, mandulavágású kék szeme, az állán átütő sötét borostája ismerősnek tűnt Louise számára. Vajon hol láthatta már?
– Ne aggódjon! – A férfi lehámozta magáról átázott, fekete kabátját, és fázósan összedörzsölte a tenyerét. – Csak a hurrikán széle érint minket. – Aztán egy megnyugtató mosoly kíséretében Louise felé fordult. – Nevem Peter.
– Louise – nyújtott kezet a lány. – Örülök, hogy itt van. Nem is tudom, mit csinálnék itt egyedül.
– Tegnap óta folyamatos a kitelepítés a parton. Régen velük kellett volna mennie! Mit keres még mindig errefelé?
– Ezt én is kérdezhetném magától…
– Én átutazóban vagyok, és ahogy említettem, elromlott a kocsim az úton. De maga a városban lakik, igaz?
Louise nem válaszolt, mert hirtelen sürgős matatnivalója támadt a műszerfalon. Odakint a szél nekifeszült a felüljáró betontömbjének, majd kettéosztódva, süvítve száguldott tova, hogy aztán újabb és újabb ostrommal próbálja letarolni az útjába kerülő akadályokat.
– Erről nem szeretnék beszélni. Nem ismerem magát.
– Éppen azért beszélhet róla, mert nem ismer – mosolyodott el Peter. – Valószínűleg sosem látjuk egymást ezután, a története következmények nélkül marad. A vihar valószínűleg egész éjszaka tombolni fog, van időnk bőven.
Louise cigaretta után kotorászott a táskájában, de nem talált.
– Nem is tudom… ez… ez nem olyasmi, amit megosztanék egy idegennel ötpercnyi ismeretség után…
– Ne kéresse magát! Bármit mesél, ígérem, senkinek sem mondom el!
Louise egy ideig még vívódott magában, végül belekezdett a mesélésbe:
– Szörnyű hetem volt. Elvesztettem egy fontos iratokkal teli táskát, ezért kirúgtak az irodából. Elkóborolt a cicám, és nem került elő. Ma reggel pedig iszonyúan összevesztem az apámmal. Aztán itt ez a hurrikán… Épp most költözöm otthonról.
– Nem a legjobb időt választotta a veszekedésre és a költözésre – jegyezte meg a férfi egy csipetnyi iróniával a hangjában.
Louise elfintorodott.
– Valójában jó a kapcsolatom az apámmal, de időnként olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, képesek vagyunk órákig tartó vitákba bonyolódni. Kiabálunk, csapkodunk, majd megsértődünk, napokig duzzogunk, aztán kibékülünk. Ennek már begyakorlott forgatókönyve van. De a ma reggeli veszekedés más volt.
– Mennyiben?
Louise zavarában a sebességváltót piszkálgatta.
– Ő olyan… tökéletes. Mindig tudja, mikor mi a helyes, sosem bizonytalankodik. Mindig a megfelelő döntést hozza a megfelelő pillanatban, de… amióta az anyám elhagyott minket, megváltozott. Állandóan ellenőrizni akar, egyetlen szabad percet sem hagy, mindenbe beleszól. Néhány héttel ezelőtt egy fülbevaló miatt akkora patáliát csapott, hogy a szomszédasszony rémülten átszaladt, mert azt hitte, öljük egymást.
A férfi Louise fülére bámult.
– Vajon melyik fülbevaló volt a bűnös? Az első vagy az ötödik?
Louise felnevetett.
– Elismerem, valóban túlzás öt fülbevaló egyetlen fülben, de nem ez a lényeg. – Meglepetten a férfira pillantott. – Nem értem, miért beszélek magának az életemről, de be kell vallanom, jólesik.
Odakint már besötétedett, és a hurrikán teljes erővel tombolt. Dühödt fúriaként támadta a felüljárót, de az autó mélyen alatta biztonságban volt.
Louise felkapcsolta a világítást. Különös, földöntúli fény árasztotta el az autó belsejét.
– Végül is, mi volt a közvetlen oka annak, hogy most elköltözik? – kérdezte a férfi.
– Hogy mi volt az oka? – Louise keserűen felnevetett. – Mert kiderült, hogy… terhes vagyok. Most meglepődött, mi?
– Eléggé gyakori, hogy nők áldott állapotba kerülnek, de ezt nem nevezném tehernek. Szerintem csodálatos dolog, egy másik életet a testünkben hordozni.
Miket beszél ez itt összevissza?! Honnan tudja? Volt már terhes?
– Ezek csak szavak – folytatta Louise ingerülten. – Magának fogalma sincs arról, min mentem keresztül az… állapotom miatt.
– Nyugalom! – csitította a férfi. – Inkább mondja el, mi történt! Az apja mérges lett a gyerek miatt?
– Dehogy. Éppen ellenkezőleg. Az apám, a legnagyobb megrökönyödésemre, örült. Érti? Amikor kiderült, hogy mi a helyzet, ugrált örömében. Még azt sem kérdezte meg, hogy ki a gyerek apja. Egyébként nem is fontos.
– Nem látom a problémát. Örülnie kellene, hogy van valaki, aki maga mellett áll, és mindenben a segítségére lesz!
– Nem akarom ezt a gyereket! El fogom vetetni, és ebben senki sem fog megakadályozni!
A férfi lehajtotta a fejét. Hosszú percek teltek el így, végül megszólalt:
– Az apja szereti magát. Csak azt akarja, hogy maga boldog legyen.
Louise dühösen a kormányra csapott.
– Honnan tudja, hogy mit akar az apám? Mi maga, gondolatolvasó? Egyébként is, minek avatkozik más dolgába? Nem kértem a véleményét! Minden másképpen lenne, ha most az anyám… – Elakadtak a szavai, szemét elöntötték a könnyek.
Odakint a vihar őrjöngve tombolt, és úgy tűnt, ez már így marad örökre.
A férfi nem mozdult. Szinte nem is létezett. Hosszú percek múlva aztán Louise lecsillapodva hátradőlt, és a férfi felé pillantott, de nem sokat látott a könnyein keresztül.
– Kérem, bocsásson meg! – nyögte végül. – Nem értem, mi történt velem. Végül is maga nem tehet semmiről. Én kezdtem mesélni.
– Szerintem nem történt semmi különös. Csak éppen maga is tudja, hogy nem helyes, amit tesz, és bűntudata van. Szembefordult az apjával, és ennek valójában nem a gyerek az oka, igaz?
Louise megdöbbent.
– Istenem! Most értettem csak meg. Magát az apám küldte utánam? Maga pszichológus, igaz?
– Nem az vagyok, akinek maga hisz, de ez most nem fontos. Az előbb említette az édesanyját… mit érez vele kapcsolatban?
Louise-t ismét elfogta az indulat.
– Nem akarok beszélni róla! Semmi köze hozzá! Maga nem fog engem itt analizálgatni! – Átnyúlt a férfi előtt, és kinyitotta az ajtót – Takarodjon innen! Tünés!
A férfi nem mozdult. Szelíd mosollyal becsukta az ajtót.
– Akkor majd megyek én! – Louise megpróbálta kinyitni az ajtót a saját oldalán, de nem sikerült.
– Louise, miért menekül állandóan? – kérdezte a férfi csendesen.
A lány tehetetlenül vergődve csapkodni kezdett, mint egy kalitkába zárt madár. A férfi egy ideig hagyta, aztán megfogta Louise karját:
– Ennyi elég!
Louise egy pillanat alatt lehiggadt. A férfi kezének érintésétől megmagyarázhatatlan nyugalom szállt rá, és betakarta puha, meleg szárnyaival.
Peter csendes, szelíd hangjára eszmélt:
– Az édesanyja nem azért hagyta el magát, mert nem szerette, hanem azért, mert nagyon szerette.
– Én ezt nem… nem értem – szipogott Louise, mint egy gyerek. – Ha szeretett engem, akkor miért…
– Előbb egy kérdés. Őrzi még azt a medált, amit az édesanyjától kapott a hatodik születésnapjára?
– Honnan tud maga erről? – csodálkozott Louise. Blúza alól előhúzta a nyakában lógó láncot, rajta egy ezüst, félhold alakú medállal. A szélén a régi törésnyom mutatta, hogy a valamikor kerek, egész medált kettétörték. Rajta három bevésett betű látszott: …ISE. – Ennek a másik fele anyám nyakában volt. Sosem vette le. Azt mondta, a halála napjáig viselni fogja. Tudja, az fáj a legjobban, hogy semmit sem tudok róla. Elhagyott, és azóta sem adott életjelet magáról. Azt sem tudom, hogy él-e egyáltalán. Már tudom, hogy sosem szeretett.
És ekkor a tudata egy rejtett zugából elősuhant egy emlék. Az anyja karcsú, szelíd alakja az ajtó világos négyszögében… könnyű léptei, ahogy közelednek az ágyához… bőrének illata, puha érintése, ölelése, becéző szavai.
Ekkor döbbent rá, milyen régóta nem gondolt az anyjára. Pedig külsőre is mennyi hasonlóság van közöttük. Dús, hullámos, gesztenyeszín hajuk, csokoládébarna szemük, szép metszésű álluk, magas homlokuk.
– Elmondok magának egy történetet – szólalt meg Peter. – Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, és csodaszép hitvese. Nagyon szerették egymást, boldogok voltak együtt, és úgy érezték, boldogságukhoz már csak egy gyermek hiányzik. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kívánságuk valóra váljon, ám amikor megszületett végre a gyönyörű kislányuk, azt hitték, hogy boldogságukat már semmi sem zavarhatja meg. Mindketten nagyon szerették a gyermeket, de legfőképpen az édesanyja. Képes volt órákig ülni csendben, és nézni, hogyan alszik a bölcsőben a kislánya. A jövőről álmodozott, és örült a jelen minden pillanatának. Úgy érezte, már mindent megkapott az élettől, amire vágyott, és ezt már senki nem veheti el tőle. Teltek az évek, és az asszony beteg lett. Különös, megmagyarázhatatlan eredetű volt a kór. Először lelassult a mozgása, majd megbénult az egyik keze, később a másik, és lassanként átterjedt az egész testére. Az orvosok nem biztatták semmi jóval. A betegség gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan volt. Az asszony kétségbeesett. Mi lesz vele, amikor már lábra sem tud állni, és mozdulni sem bír? Aztán egy napon döntött. Túlságosan szerette a férjét és a kislányát ahhoz, hogy kitegye őket azoknak a borzalmaknak, ami ezután várt rájuk… és egy csendes éjszakán elhagyta az otthonát.
– Eldobott engem – zokogott fel Louise.
– Életet adott magának. Esélyt. De maga ugyanezt az esélyt el akarja venni a saját gyermekétől. Ő elment, mert nem akart nyűg lenni a családján. Még a férje szerelme, a gyermeke szeretete sem tarthatta vissza. Gondolkodjon, Louise! Ne tegyen olyat, amit egész életében bánni fog!
– Ki maga? – suttogta Louise alig hallhatóan.
Néhány percig semmi mást nem lehetett hallani csak a távolodó hurrikánt, aztán csendesen megszólalt a férfi: – Talán a maga lelkiismerete.
.
***
.
Louise a reggel bíbor-arany fényére ébredt. Furcsa, szinte fülsiketítő csend vette körül. Először azt sem tudta, hol van. Arra sem emlékezett, mikor aludt el. De lassan, fokozatosan minden eszébe jutott: a tegnap esti találkozás a különös idegennel, a múlt, az egész eddigi élete. A férfi eltűnt, Louise mégis érezte a jelenlétét. Az autó belseje furcsa, éteri fényben derengett.
Kinyitotta az ajtót, kiszállt. Odakint hűvös, tiszta levegő fogadta. Az ég vakító kéken ragyogott, és Louise meglepődve fedezte fel a nyugati hegyvonulatot, ami legalább tíz éve nem volt látható.
Mélyet szippantott a kristálytiszta levegőből. És ekkor valami megnyugtató, mély szeretet fogta el valaki iránt, aki még meg sem született, de hamarosan jelezni fogja létezését.
Módszeresen megtisztította az autót a törmeléktől és a homoktól, és amikor visszaült, a másik ülésen megcsillant valami. Tétován érte nyúlt.
Egy félhold alakú, ezüst medál hevert ott, rajta bevésett szótöredék: LOU…
.
***
.
A nap már teljes egészében beragyogta a vidéket. Szélcsend volt. Véget ért a vihar.
.
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Sziasztok,

    nekem meg a Szent Péter esernyője jutott eszembe Mikszáthtól, abban is volt egy csoda, ha jól emlékszem, s ott is az időjárás esős volt, amikor a csoda történt.
    Ahogy ott Szent Péter konkrét esernyőt küldött, úgy itt ez az Angyalpéter is védelmező útmutatást küldött. Ott is és itt is az alany, akire a védelmezés irányul: egy ártatlan gyermek.

    Nekem ez a párhuzam jutott eszembe.
    Az én olvasásomban Szent Péter volt az idegen.

    Ez a novella nagyon beleélhető, szinte érzem az eső szagát és a hordalék-homokos zoknimat az átázott cipőmben! 🙂

    A végén a „kibukkanást” – a gondok, a zavartság, az értetlenség, a düh, a vihar alól – a fizikai környezet szépen leköveti és igazolja egyik a másikat. Olyan, mint amikor egy szép gondolatra kisüt a Nap.

    Az „idegen az autóban”, mint történés mindig feszültségteremtő, jól hozza ezt a ziccert az írás.

    Jó volt olvasni, köszi! 🙂

  2. HBJ

    Biztos, hogy nem. Kár, hogy nem tettem szmájlit az első bekezdés végére. Kellett volna.

  3. Eve

    Biztos, hogy aki visszaadta a fél medált, az a lelkiismerete volt? 🙂

  4. HBJ

    Én is szoktam találkozni és szóba elegyedni a lelkiismeretemmel, de az enyém nem szokott visszaadni rég nem látott tárgyakat. Igaz, még sosem kértem tőle, de ha legközelebb találkozunk, megteszem.
    Az írás egyszerre csodálatos, gigászi, hatalmas és óriási. A hurrikán lágy tavaszi szellő hozzá képest.

  5. Eve

    Kedves Tibor, köszönöm, hogy elolvastad. 🙂

  6. Fer-Kai

    Az elején zavart a hasonló jelzők halmozása (gigászi, hatalmas, óriási), igénytelen megoldásnak éreztem az orkán erejének érzékeltetéséhez. De aztán elkapott a történet sodra; szívesen átadtam magam neki.
    Ügyes, már-már mesteri párhuzam volt az elemi erők és az emberi lélek vihara, mely kívül és belül is megbékéléshez, tisztuláshoz vezetett, szinte misztikus élményt nyújtva.

Hozzászólás

*