Egy diákcsíny jutalma

Szerző: H. Balázs József

Az események helyszíne a Naprendszer egyik bolygója, a Holdtól 384 ezer kilométerre innen, időben pedig egy emberöltőn túl. Szűkítve az idősíkot, másfél hónappal egy Jaruzelski nevű hadseregtábornok hadiállapot-kihirdetése előtt járunk, de két országgal lejjebb. A mű egy középkorú novellista mindeddig fiókban lapuló visszaemlékezésének személyi számítógépre átdolgozott változata – a cselekmény időpontjában ilyen eszköz létezéséről az ország átlagpolgárai még csak nem is hallhattak.
.
Türelmetlenül néztem az órámon a másodpercmutatót. Átkozottul lassan cammogott, s ahogy körbepillantottam, nem csak az enyém. Legalább hatan nézték még a bal csuklójukat unottan, mert a hatodik óra kezdetén már nagyon szerettünk volna öregebbek lenni. Na, nem sokkal, csak negyvenöt perccel, mert az iskolától már akkor is voltak jobb helyek a nagykorúság küszöbén álló kamaszok számára. Könnyed sörözésre, vagy éppen aktuális párkapcsolatunk ápolására vágytunk, legszívesebben még az óra előtti szünetben elszöktünk volna, de akkoriban még nem volt divat a lógás. Minden mulasztott órát keményen számon kértek diákon, szülőn egyaránt.
Ültünk a tanteremben, mint elhagyott bányában az iszap, és bámultunk kifelé az ablakon. Aki meg nem, az a falon lévő képekre koncentrált, vagy a pad alatt olvasott, de senki sem a tanári asztal felé figyelt. Mindenki másképp akarta megúszni a házi feladat osztály előtti ismertetését, ami akkor éppen Tóth Árpád: Meddő órán című versének elemzése volt.
Tanárnőnk látta rajtunk a tömény unalmat, de nem csatlakozhatott hozzánk, mert ő mégiscsak dolgozott. Valakit ki kellett pécéznie, és meg is tette.
Körbenézett az osztályon, majd jelezte, hogy nagyon is tudatában van annak, mit is szeretnénk.
– Látom, az ősz mindenkit másra csábít, minthogy az iskolapadban csücsüljön. De hiába süt bármily szépen a Nap, még nem jött el a szórakozás ideje, se nektek, se nekem. Úgyhogy mielőtt nekilátnék a mai tananyag ismertetésének, szeretném meghallgatni Balázs Józsi verselemzését.
Nem mondom, hogy megdöbbentem, ám az óhajtó mondatba csomagolt, álcázott parancs váratlanul ért. Elvégre két órával ezelőtt feleltetett, és huszonkilencen vagyunk az osztályban. Vagyis ez egy statisztikai nonszensz. Csakhogy a diáknak ilyenkor kuss.
– Tanárnő kérem, nem elemeztem…
Ebben a pillanatban – mielőtt a második tagmondatban felvezethettem volna a fedősztorimat, látom ám, hogy máris ír valamit lendületesen a naplóba.
– Na, akkor ez egyes – árulta el azonnal, mi járt ezért a félmondatért. Utólag láttam, hogy az érdemjegy akkorára sikeredett, hogy átlógott a másik kockába (pardon: négyzetbe).
– Na de, tanárnő, ez nem sportszerű – próbáltam apellálni sportvezető-feleség mivoltára, mivel férjura a város legpatinásabb sportegyesületének elnöke volt.
– Persze, hogy nem sportszerű – felelte. – Nem is lehet az, mert ha szétnézel magad körül, láthatod, hogy nem Stécé–meccsen vagyunk, hanem irodalom órán. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre.
Tudtam, hogy felesleges minden magyarázkodás. Egyrészt a határozott pedagógusi kijelentés miatt, másrészt nem hivatkozhatok a sok matekleckére, mert alighanem sejtette, hogy azt is a zabari kocsmáros langaléta lányáéról másoltam reggel háromnegyed nyolckor, amikor éppen sorra kerültem. Voltunk ilyen „kódexmásolók” néhányan a negyedik kereskedelmiben. Kiss Erikában mindig bízhattunk, a nagy számok törvénye alapján minden osztályban lenni kell legalább egy mintatanulónak. Nálunk kettő is akadt, rajta kívül Tamás Ildikó volt abszolút biztos pont e tekintetben.
Sok időm nem volt gondolkodni. Irodalomból tanévenként tucatnyi ötösöm volt, rosszabb jegy sehol. Tudtam, baromi rondán mutat ez a karó ott a naplóban, az ellenőrzőben meg még rondábban fog… Ekkor vakmerő ötletem támadt, és óvatosan felvetettem:
– Ne tessék haragudni, de a tanárnő sugallta, hogy nem kell minden verset elemezni…
– Mit mondtam én!? – nézett rám elképedve. – Húsz éve vagyok a pályán, de tőlem ilyet soha, egyetlen osztályban sem hallhatott még senki.
– Elnézést, nem mondani, sugallni tetszett.
A tekintete megváltozott. Látszott rajta, hogy két évtized ide, vagy oda, ilyen vakmerőséget nem sok diáktól hallhatott még, úgyhogy belement a játékba.
– Innentől kezd érdekelni a történet. Mit sugalltam én?
– Azt tetszett mondani még tavaly, első közös óráink egyikén, ahhoz, hogy egy verset elemezzünk, át kell élnünk a költő hangulatát. Azt pedig még a vak is látja, hogy a költő ezt a versét teljes, totális lelki depresszióban írta. Kérdem én: fel tetszik-e vállalni annak a felelősségét, hogy ha egy verselemzés kedvéért nekem tizenhét és fél évesen fél órára teljes lelki depresszióba kell esnem, mi lesz, ha nem jövök ki belőle?
Azt a mimikát nem lehet feledni. Miként a spontán választ sem.
– Ó, hogy nem szakad le az ég! Tanári pályafutásom alatt ilyen elképesztő indoklást lustaság-magyarázatra még nem hallottam! De részemről a dolog befejezve, egyes, és kész! A lecke az lecke. Meg kellett volna írni, és punktum! Miért olyan nagy ügy, ha egy szakajtó ötös mellé most szereztél egy egyest? És ha már a sportot említetted, ez aligha befolyásolja az év végi végeredményt.
Voltunk páran, akik imádtuk az irodalmat, bár ez inkább a csajokra volt jellemző. Mosolyogtak, néhányan halkan kuncogtak. Élvezték a párbeszédet, még az addig látványosan unatkozók is befejezték az ablakon kifelé bámulást. (Talán eszükbe jutott az a régebbi feleletem, amikor egy-egy színt kellett húznunk Madách örök érvényű művéből, Az ember tragédiájából. Nekem a prágai jutott, s a szereplők jellemzésénél Kepler feleségét nemes egyszerűséggel „laza erkölcsű nőnek” tituláltam. Válaszul megkaptam, irodalomórán nem használunk ilyen kifejezést, hogy laza erkölcsű, mire közöltem: bocsánat, véleményem szerint sokkal inkább ide illő kifejezés, mintha a jellemzést azzal indítottam volna, hogy „Kepler felesége, aki igen nagy kurva volt, mint tudjuk…”. Parancsba is kaptam, hogy maradjak az első verziónál.)
– Tényleg nem – törődtem bele látszólag az elkerülhetetlenbe –, de hány házit írtam én már versben?
– Nem számoltam, de ennek nincs jelentősége.
– Talán mégis. Én ilyet bármikor írok öt perc alatt, lazán, csuklóból…
– Hát, önbizalmad az van. Lehet, most nagyon elkeserítelek, amikor megsúgom, hogy Tóth Árpádtól te még nagyon messze vagy, ám ha tényleg írsz egy ilyet, ami stílusban és szótagszámban is stimmel, s mindezt szigorúan a bevállalt öt perc alatt, egye fene, húzok az egyesnek egy szárat, és csinálok belőle egy négyest. De ilyet életemben először, és utoljára teszek, most is csak egy kitétellel: ha a jövőben bármikor rajtakaplak, hogy nem írsz leckét, neked két egyest írok be, bárki másnak továbbra is egyet. És akkor már nem vesződöm azzal, hogy meghallgassalak. Megegyeztünk?
– Meg – egyeztem bele rögtön, ő pedig ránézett az órájára, s az osztályhoz fordult:
– Akkor meghallgatnám Tóth Éva verselemzését, szigorúan öt percben.
Elhatároztam, arra a háromszáz másodpercre kizárom a külvilágot. Magamba zárkózom, és eldugom a kulcsot.
Magamban gyorsan elhadartam a verset: „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon. Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.”
Évára nem figyeltem. Pedig, mint nő, határozottan tetszett. De most a mű volt a fontos, főleg a stílus. A szótagszámot nem éreztem annyira fontosnak, amatőr diákköltői becsületem megmentését annál inkább. Önmagamat kell adnom, ironikus stílusban írni, ragaszkodva a madáchi tragédiából kölcsönzött, örökre megtartott ars poeticámhoz: “Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Idézet forrása: Az ember tragédiája, első szín, Lucifer.
Éva később végzett, mint ahogy én elkészültem. (A toll még ugyan a kezemben, tekintetem a füzeten, de a kulcs már elővéve, a külvilág zajai visszaengedve.)
Felelete végét már tisztán hallottam. Azt is, hogy négyest kapott, s látszott rajta, hogy örült neki.
Zsuzsa néni előbb jelentőségteljesen az órájára, majd rögtön rám nézett, és utasított:
Költő úr, tollat le! (Jól megnyomta az első két szót a mondatban.) Remélem, kész a mű! Az ígéret szép szó… Na, hadd halljuk!
Felálltam, kezembe vettem a füzetet, komoly előadói arcot erőltettem magamra (bár magamban inkább röhögni támadt volna kedvem), és olvasni kezdtem.
.
Balázs József: MeddőBB órán
(Én is erősen hangsúlyoztam a cím első szavának végét, mint ő a “költő urat”.)
.
Magam iszom.
Magam.
Sörnyeléskor feszül
nyakam.
Előttem jónéhány sörös pohár,
de nem tudok jókat inni már,
Mert létem értelmét nem lelem soha.
Soha, soha.
Az élet…. olyan…. mostoha…
.
A végén a szemem dörzsölgettem, művészi szipogást mímelve, és bejött. Kedvenc tantárgyam diplomás oktatója fűzött ugyan hozzá néhány kritikai megjegyzést, de elismerte, hogy ötperces alkotásként ez több mint elfogadható egy tizenhét és fél éves kiforratlan egyéniségtől. Végül megkérdezte:
– Nyugtass meg: ugye, ki tudtál jönni az ötperces depresszióból, amibe az írás miatt estél?
Akkor nevettünk össze először. A harmadik padig elhallatszott, amint vett egy mély lélegzetet, és húzott egy szárat az egyesnek, ami ezáltal átalakult életem első, és mindvégig egyetlen irodalom négyesévé. Nagyítóval is alig lehetett látni, hogy az ominózus érdemjegy két különböző mozdulat eredménye.
Megköszöntem, hogy tartotta a szavát, én pedig kényszerűségből legalább ebből az egy tantárgyból lecke-fan lettem. Nem mertem megszegni megállapodásunkat, mert tényleg dupla egyes járt volna érte. S mivel nem adtam rá alkalmat, tényleg nem befolyásolta az év végi végeredményt. A ballagásig hátralévő időben akárhányszor találkoztunk óraközi szünetekben a folyosón, sosem tudtuk megállni, hogy ne nevessük el magunkat. Ő ma már közel nyolcvan éves, az egykori vásott diák is több jóval több, mint ötven, de még most is így teszünk, ha összetalálkozunk az utcán.
.
.

Facebook hozzászólások

  1. HBJ

    Léleksimogató ez a kritika 😀

    Köszönöm!

  2. Eve

    Tetszett. A történet is, a megírása is. 🙂

Hozzászólás

*

Solve : *
23 + 26 =