Gyűjtőszenvedély

Szerző: Ripp Gábor

A förtelmes elektronikus zene elhallgatott, amint a taxi lefékezett, és a vezető egy tapintatos köhintéssel jelezte, hogy megérkeztünk. Elkalandoztak a gondolataim, így cseppet megkésve reagáltam a kérdésére.
– Ha nem okoz problémát – dünnyögtem válasz gyanánt, és előhúztam a zsebemből a vitel-kártyámat. Örültem, hogy ő maga ajánlotta fel a visszafuvart, hiszen tudtam jól, hogy errefelé nehéz kocsit kapni, még diszpécseren keresztül is.
– Az okozna problémát, ha ennél a pontnál tovább kellene vinnem – jelentette ki minden köntörfalazás nélkül. Ábrázatára kiült a sokat megélt taxisofőrök gondterhes kifejezése. – Nem kedvelik errefelé a magunkfajtákat, és azokat se, akik ilyen járgányokból csöppennek közéjük. Jobban teszi, ha vigyáz magára.
– Legkésőbb egy óra múlva itt vagyok. – Reméltem, hogy a hangom határozottan cseng, és nem érződik ki belőle aggodalom.
– Várni fogom. Pontosan hatvan percig.
A szemébe néztem, és bólintottam. Vitel-kártyámat elhúztam az utaspanel érzékelője előtt, beütöttem az ötjegyű személyi kódomat, majd kikászálódtam az ülésből.
– Hatvan perc – nyomatékosítottam. Biztos voltam benne, hogy nem válik kámforrá, még akkor sem, ha egy csapatra való cirrusz sereglik a járműve köré, és lejt termékenységi táncot az elriasztásra. Az összeg ugyanis, amit hamarjában átutaltam neki, nem csupán egy órányi várakozás tarifájának felelt meg.
Összébb húztam magamon a kabátot, és megszaporáztam a lépteimet. A lehető legkevesebb ideig szándékoztam lődörögni ezen a rizikós környéken.
Üvegcserép csikorgott a talpam alatt. A betört kirakattal szomszédos épület falára valaki obszcén formájú fagylalttölcsért pingált, nyilván az egykori cukrászda emlékének megőrzése céljából.
Egy kresz-tábla eldeformálódott rúdja hevert előttem a járdán, egykedvűen átléptem rajta. Az utcácskában kaotikus rendezetlenségben hevertek egymás hegyén-hátán a kockakövek, mintha csak komisz gyerekek hordták volna halmokba őket. Tudomásom szerint nemrégiben összecsapások dúltak errefelé a cirruszok és az entrópok között – a hírcsatornák legalábbis ekként tálalták felénk az eseményeket.
Befordultam a sarkon, és néhány pillanatra lecövekeltem. Végighordoztam a tekintetem a kopott házfalakon, a bedeszkázott ablakokon és a mocskon, ami az úttestet borította. Kilapult sörösdobozok pihentek szétcincált nejlonzacskók társaságában, a kövezetre megszáradt ürülékdarabok és esőverte hányásplacsnik tapadtak. Az épületek homlokzatán foszforeszkáló graffitik díszelegtek: sietősen létrehozott bombingok és aprólékosan kidolgozott, már-már szemgyönyörködtető burnerek egyaránt.
Továbbindultam. Elhaladtam egy csendesen nyöszörgő részeg mellett, akinek a nemét képtelen voltam megállapítani, aztán ismét csak üvegcserepeken lépkedtem. A drogok és a különféle tudatmódosító készítmények jelenléte valósággal a levegőben érződött, már-már szagolni és tapintani lehetett.
Egy tizenéves cirrusz libbent elém az egyik kapualjból. Öltözéke foszlányai hasonlóképpen lebegtek a dereka körül, mint egy strucc faroktollai. A fátyolfelhők fehérségével ellentétben a rongyok ólomszínűen, foltosan sötétlettek; a srác szemlátomást minimális hangsúlyt fektetett a higiéniára. Felkészültem rá, hogy megszólít, és vagy turbó-szippancsot kér, vagy elküld egy naturálisan klimatizált helyre, de csak opálos szemekkel végigmért, majd motyogva tovaszökellt.
Hihetetlennek tűnt számomra, hogy ezeket a lepukkant épületszörnyeket, szórványosan bár, de lakják. Azzal tisztában voltam, hogy a hajléktalanokat ebbe a városrészbe paterolták az illetékes szervek, mert itt mégis csak akadnak helyek, ahová behúzódhatnak, de nehezemre esett elképzelni olyan mértékű szegénységet, ami arra kényszeríthet embereket, hogy az otthonuknak tekintsenek egy ilyen lepratelepet.
Márpedig akadtak szép számmal, akik ebben a szennyben tengették mindennapjaikat. Többek között az is, akihez igyekeztem.
A megadott célkoordinátánál kidobott kanapék, karcsú, fémvázas székek és dohányzóasztalok kavalkádja fogadott, rajtuk megsárgult folyóiratokkal. Az egyik kanapén egy zilált hajviseletű suhanc tobzódott, szemlátomást derekasan feltöltekezve élményfokozókkal. Panaszos hangon szólongatott egy bizonyos Klaudiát, aki szerinte pár perccel ezelőtt még kacéran pörgött előtte a rúdon, de aztán valamiképpen a világ más tájára teleportált.
Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy megállapítsam, nem ő az én emberem.
Koromfekete kandúr óvakodott elő egy kartonpapír takarásából, megfontoltan emelgetve a tappancsait, mintha tükörjégen, vagy éppenséggel egy felhevített vaslemezen lépkedne. A kóbor macskák élete a város minden részén mozgalmas, de errefelé különösképpen, szögeztem le magamban, elnézve megtépázott irháját, szétkarmolt ábrázatát. Farkát tőből leharapták, a csonk szánalmasan fittyedt alá, mint egy rút, funkció nélküli kinövés.
Elbámészkodtam, így nem vettem észre, mikor osont mellém egy görnyedt, vézna alak.
– Mocsári Mályva? – kérdezte halkan, szinte suttogva.
Virtuális nevem hallatán bólintottam.
– Troglodita23 – közölte ő is a sajátját. – Mehetünk?
Végigmértem a fickót. Lesírt róla, hogy nem veti meg az alkoholt, és emellett még füstöl is, mint egy vulkán; a tengermély ráncok az arcán legalábbis erről árulkodtak. Mindezeket leszámítva nem feltételeztem róla, hogy az életemre vagy az értékeimre pályázik.
– Menjünk. Ketyeg a taxióra.
Elmosolyodott, mint aki előtt nem titok, mennyire rühellik az úri népek az ő alantas lakókörnyezetét, majd fürgén nekiiramodott. Alig tudtam követni.
Befordultunk egy szűk mellékutcába.
– Megtoszhatnák a jó édes anyjukat – dohogott, miközben átküzdöttük magunkat egy gazzal benőtt törmelékkupacon. – A közterület-fenntartó, a kerületi polgármester, meg még az az osztályvezető is a minisztériumban… láttad a múltkor, mit nyilatkoztak? Nem fizetik a kommunális adót az emberek, na persze, de miből fizessék? Idetoloncolták az összes drogost, meg a büdösbácsikat, akikkel nem akarnak parádézni a külföldiek előtt. Azt viszont elfelejtik, hogy nem is olyan régen még… vigyázz a kobakodra!
Idejében szólt, de így is majdnem sikerült lekoccolnom a vasrudat, amelyet fejmagasságban betonoztak a házfalba egy tömör fémajtó fölé. Néhány örökkévalósággal ezelőtt talán egy utcai lámpa himbálózott rajta.
– Én megyek előre. Ne szarj be a kutyaugatástól, csak kamu.
Apránként tudatosult csak bennem, hogy már meg is érkeztünk. Ennél azért egy kicsivel hosszabb túrára számítottam… ám hazudnék, ha azt állítanám, keserű érzés fogott el emiatt.
Troglodita besurrant az ajtón, én meg cammogtam utána vakon tapogatózva, mert a világítással igencsak fukarkodtak. A váratlanul felharsanó kutyaugatástól a figyelmeztetés ellenére beszartam, de ettől a vadállati bömböléstől még egy sárkányölő lovag is vinnyogva hátrált volna kifelé, az tuti.
– Meghoztam Mályvát. Csapjunk a lovak közé.
Érdekes, divatjamúlt kifejezéseket használ, állapítottam meg magamban. A személy, akihez a szavakat intézte, dörmögve válaszolt neki valamit, amiből egy kukkot sem értettem. A következő pillanatban fényárba borult a helyiség, és végre körülnézhettem, hová is csöppentem.
Egy hajdani bemutató-teremben ácsorogtam, körülöttem mindenfelé pultok és vitrinek sorakoztak. Nagy részüket a falhoz tolták, egyiküket-másikukat valamilyen súlyos tárggyal beverték. Egy régimódi, kajla ruhafogas mellett sötétkék hacukába öltözött, szemüveges férfi szobrozott. Gondot okozott volna eldönteni, melyikük a keszegebb, ő vagy a ruhafogas.
– Ő itt a tesóm. Mutatkozz be szépen Mályvának, tesó.
– Troglodita24 – nyújtotta parolázásra a kezét a kékruhás.
Hogy ugyanazon anya szülte őket, egy percig sem volt kétséges, emellett a virtuális nevük is fölöttébb illett rájuk. Tipikus barlanglakóknak tűntek, a kerge nagyvilág elől bujkáló anakronizmusoknak.
– Térjünk a lényegre, tesó. Ketyeg a taxiórája.
– Az bizony ketyeg – hagytam jóvá a megállapítást.
– Értem. Akkor tényleg ne húzzuk az időt.
Valahonnan a semmiből elővarázsolt egy ósdi aktatáskát, amilyet ma már a múzeumban is alig látni, és az egyik pultra helyezte.
– Tessék, ez a választék. Egyelőre szegényes, de folyamatosan bővülni fog – kattintotta fel a zárat.
Közelebb léptem. Szívem a torkomban dobogott.
Én ezt a választékot egyáltalán nem neveztem volna szegényesnek. Amikor összefutottam ezzel a gebével – pardon, két gebével – a Collector’s Warez fórumán, még nem sejtettem, milyen páratlan kincsre leltem a személyükben, de most már kezdtem kapiskálni.
Nem sokat vacilláltam, kirámoltam az aktatáskából mindazokat a példányokat, amelyek tudtommal még nem szerepeltek a gyűjteményemben. A Trogloditák látszólag közömbösen ácsingóztak, de biztosra vettem, hogy feszülten figyelik minden mozdulatomat, nem készülök-e gazemberségre. A helyükben én sem bíztam volna meg maradéktalanul egy vadidegenben.
– Ezt mind? – kérdezte Troglodita24, miután végeztem.
– Aha… a megbeszélt áron elviszem őket. Számoljunk!
Az üzlet hamarosan megköttetett. Mindhármunk arcára elégedett mosoly ült ki.
– Nos… akkor én lépek is. Visszatalálok. De… elárulnátok, miért rejtőzködtök ennyire? Tudtommal ez a holmi nem illegális.
– Persze, hogy nem az. De ha a sok szétszívott agyú suttyó odakint megneszeli, hogy itt seftelés folyik, máris úgy gondolja, érdemes a körmünkre koppintani, az pedig senkinek nem hiányzik.
Nyomós érvnek tűnt, nem faggatóztam tovább.
– És megéri? Hoz valamit a konyhára ez a…? – fordultam vissza még az ajtóból.
– Szerinted? Te is itthagytál egy vagyont. És ez száz százalékig adómentes jövedelem.
Most már végképp nem volt több kérdésem. Úriasan távoztam, és késlekedés nélkül a várakozó taxi felé vettem az irányt.
Ezúttal sem botlottam ellenséges szándékú helybéliekbe, még kósza cirruszok és egyéb zavaró körülmények sem hátráltattak. A sofőr is tartotta magát a megállapodásunkhoz, egyszóval minden a lehető legoptimálisabban alakult.
– Látom, egyben van – kedélyeskedett a fickó, szemlátomást megkönnyebbülten.
– Miért ne lennék? Nem olyan vészes ez a környék, mint amennyire hírlik. – Fényes nappal legalábbis, tettem hozzá gondolatban.
– Megkérdezhetem, hogy milyen ügyben járt?
Végül is semmi okom nem volt titkolózni előtte.
– Persze. Ezekért jöttem – rámoltam ki a zsebemből új szerzeményeimet.
– Hát ezek meg miféle vackerájok?
– Hűtőmágnesek. Tudja, egy időben nagyon népszerűek voltak.
– Aha… – Arckifejezéséből ítélve nem táplált túlzott érzelmeket az antikvitások iránt. Még abban sem voltam biztos, tudja-e, mi fán teremnek a hűtőmágnesek.
– Látja ezt itt? Felismeri? – dugtam az orra alá az egyiket.
– Nem igazán… vagy várjon csak! Nem az az épület ott szemben, ahová a pénisz formájú fagyit festették?
– De igen. Valamikor egy híres cukrászda működött benne, úgy hívták, hogy Jégbüfé. Ezek pedig… szintén a környék hajdani nevezetességei voltak.
– Ó, persze! Ismerem a sztorit, tudom, hogy a harmincas évekig az összes külföldi ide járt, a Váci utcába… jól mondom? – Hirtelen suttogóra fogta a hangját. – Maga is úgy gondolja, hogy a problémák a huszonhetes valutabotránnyal és a zavargásokkal kezdődtek? Kissrác voltam még, de tisztán emlékszem. Hónapokig mást se lehetett hallani, mint az ötödik kerület így meg úgy, a helyreállítási költségek az egeket verdesik, aztán jött a nagy ötlet, hogy hozzunk létre valahol máshol egy korszerű idegenforgalmi komplexumot, adjunk a városnak egy vadonatúj imázst. A kiválasztott hely tökéletesnek tűnt, közel volt a repülőtér, a metrót is kiépítették. A turisták apránként átszoktak oda, a Váci utca pedig megmaradt a zavargások utáni állapotában. A városvezetés nem csipkedte magát, hagyták szétzülleni az egész kerületet. A mai kölyköknek már fogalmuk sincs arról, hogy nem mindig Franzberg City volt Budapest szíve, és ezt az iskolában is elfelejtik megtanítani nekik.
Udvariasan végighallgattam, noha nem mondott semmi olyat, amit földrajz-történelem szakos tanárként ne tudtam volna. Egy-két apróságban nem értettem vele egyet, de a békesség kedvéért nem nyitottam vitát.
– Indulhatunk? – kapott észbe végül, és felvillantotta az irányítópultot.
– Igen, vissza Franzberg Központba.
Lassan magunk mögött hagytuk a külvárost. Amint tekintetem búcsúzóul végigsiklott a patinás házfalakon, szomorú érzés vett rajtam erőt. Visszatérek még ide, vigasztaltam magam gondolatban, hiszen a Trogloditák tartogathatnak még egyet s mást a tarsolyukban, én pedig a világ végére is elmegyek a mágneseimért, ha kell.
Tiszta szerencse, hogy a gyűjtőszenvedély nem ismer holmi ostoba kerülethatárokat.
.
.

Facebook hozzászólások

  1. Tavaszváró

    Köszönöm szépen, Márk 🙂

    Csak megjegyzem, nem magyarázkodás: a cirruszok és az entrőpok körül nincs semmi misztikus, csak kitalált bandanevek, akik a jelek szerint – természetesen -. droggal is élnek 🙂

    🙂 🙂 🙂

  2. Kereder Márk

    Szia Gábor!

    Miért nem érdekel engem, mik a cirrus-ok és az entrópok? Vagy mi történt valamikor régen Budapesten? Miért nem írom azt, hogy nem értek egy csomó dolgot benne? Vagy miért volt egy teleportállomás csak úgy, az utcán? Miért nem érdekel engem?

    Elmondom, szerintem miért nem:
    mert ez az írás tökéletes példája a mesterien megszerkesztett hangulatformálásnak, melynek egyik eszköze az “elhallgatás” általi világteremtés. Nem érdekes, kik a ködlények, mi volt, mi történt…
    Ránk bízza. Ránk bízod az előzményt és a tágabb értelembe vett körülményeket. Csak az érdekes, ami itt is most van. Az a hangulat, az a miliő. Egyszerűen annyira precíz a “nem elmondásba” csatornázott ábrázolás, hogy nincs kérdés(em). Mert nem érdekes. Belecsöppenünk, elmerülünk. Feloldódunk.

    Ez az írás tökéletes lehet az elalvás előtti 2,5 perchez.
    Hiszem (és tapasztalom), hogy abban a hullámsávban (értsd.: agyhullám) valami pontosabb és mélyebb megértés tapasztalói lehetünk, ha említett tudatállapotban kapunk bizonyos információkat; vagy akár, ha akkor gondolunk / gondolkozunk valamin (!!!). Szerintem akkor közelebb vagyunk a lényeg(ünk)höz, ha úgy tetszik Istenhez.

    Ez az írás olyan, mintha akkor “lennék”, abban az állapotomban.

    Talán ez nem túlmisztifikálás. Mert ezzel együtt azt gondolom: ez így jó, ez az írás így tökéletes, mert/hiszen nem kell utána ontológiai elméletekbe vagy létmagyarázatokba kavarodni, keveredni, mint csibe a sz@rba. 🙂 Nem akar ilyet ránknyomni az írás. Nem tolakodik. Csak mutat. Magát mutatja. Ahogy Isten is magát mutatja, ahogy az arcunkba tolja az életet, hogy: “Nézd, ilyen vagyok én” (Mármint ezt az Isten mondja. 🙂 )
    Én ilyenekre gondolok, amikor pl. egy gyönyörű, napsütötte, élettől zengő rétet szemlélek.
    Olyankor csak a legelvetemültebbek csak kérdezik meg: miért van ez itt? (Pl. a magamfajták :DDD)

    Asszem ennyit most.

    Valaki más is elmondhatja ám a véleményét!
    Nincs ám megtiltva!
    Olvasó, Te szerinted hol van még olyan felület, ahol közvetlenül a mű írójának írhatsz? (!!!!!)

    😉

Hozzászólás

*

Solve : *
40 ⁄ 20 =