Trivium Egyesület Szemináriuma 2019 – Összegzés

Júliusban befejeződött az első írásoktatással foglalkozó szemináriumunk, amely a Hogyan írjunk regényt? címet kapta.

Ebben a pár hónapban – de főleg az első hetekben – nemcsak a nyertes résztvevők, hanem mi is sokat tanultunk. Ami elsődleges volt, hogy mind az íróknak, mind a szerkesztőknek megfelelő kompromisszumkészséget kellett mutatniuk. Az írók elfogadták az értékeléseket, a szerkesztők pedig alkalmazkodtak hozzájuk.

Már a felmérő novellákból kiderült, hogy vannak az írással kapcsolatos – számunkra természetes – előírások, amelyek a résztvevőknek nem egyértelműek. Alkalmazkodva ehhez plusz anyagokat és videókat töltöttünk fel az előadásokon kívül, a következő szeminárium tananyagát pedig ezek alapján módosítottuk.
.

A szemináriumban három szintet határoztunk meg, de az előadási anyagokat úgy állítottuk össze, hogy minden szinten ugyanazok a regényírással kapcsolatos témák szerepelnek, csak éppen egyre mélyebben foglalkozva az adott kérdéssel. Így már az I. szinten egy kerek előadási anyagot adhattunk le, amelyből a résztvevők megszerezhették az alapokat.

Az oktatás interneten keresztül történt, az előadási anyagokat és az értékeléseket a Google Drive-on létrehozott külön mappákban osztottuk meg a résztvevőkkel, így az írók maguk határozhatták meg a munkára szánt időt.

Az I. szintre bekerült 12 nyertest az általuk beküldött novella alapján választottuk ki. A pályázati novella szempontjából csak a maximális karakterszámot és a dokumentum típusát kötöttük ki, még a formázás is az elbírálás része volt.

A nyertes pályázók tudásának felmérése érdekében a szeminárium első hetében egy – téma, helyszín, szereplők száma szempontjából – erősen kötött felmérő novellát írattunk a bejutottakkal. A résztvevők először erre a novellára kaptak szerkesztői értékeléseket, amelyek alapján addig javították a novellát, amíg a szerkesztők megfelelőnek nem tartották.

A résztvevők ezután kezdték el a novellára kapott értékelések és a már feltöltött előadási anyagok alapján a regény írását, vagy a meglévő regényük ellenőrzését, javítását, amelynek 5-10 oldalas részleteit hetente töltötték fel a névre szóló mappájukba. Az általuk írt regények műfaja különböző volt: fantasy, sci-fi, háborús és romantikus regény is volt köztük.

Az előadási anyagok általános ismeretanyagot tartalmaztak, az írók azonban mind a felmérő novellára, mind a regényrészletekre személyre szabott értékelést kaptak, amelyek alapján javították a beküldött részleteket. A szeminárium lényege tehát elsősorban a személyes hibák kiemelése volt, szerkezeti, logikai és – néha majdhogynem korrektúra értékű – mondattani értékelésekkel.

Az értékeléseket egyszerűen fogalmaztuk meg, szükség esetén magyarázatokat is fűztünk az egyes hibákhoz, hogy a résztvevő minél többet tanulhasson belőle. Ugyanakkor nem csak a hibákat emeltük ki: amikor az író jól megírt részletet küldött, vagy az átírást jól oldotta meg, azt is közöltük vele.

A nyertes pályázók mindegyikének voltak a kezdő írók által elkövetett, de tanulással kiküszöbölhető hibái, azonban különböző tehetségűnek és szorgalmúnak bizonyultak. Természetesen minden nyertes pályázó tehetséges volt, a beadott felmérő novella alapján azonban kiderült számunkra, hogy vannak, akik jó íráskészséggel rendelkeznek, de a történet felépítéséről van még mit tanulniuk, míg mások az információadagolást megfelelően oldják meg, de a mondatalkotásban gyengébbek. Ugyanakkor az írók teljesítménye is ingadozott, a jobb íróknál is becsúszott egy-egy gyengébben megírt részlet, de a kevésbé ügyesek is küldtek jól megírt részleteket.

Szorgalom szempontjából azonban nagyon különböztek.

A többség tartotta magát a határidőkhöz, minden héten feltöltötte a regényrészletet, és ha az értékelés nem volt egyértelmű, vagy kérdése volt, azt e-mail-ben megbeszéltük.

Azonban akadt olyan is, aki még a felmérő novella teljes javítását sem fejezte be, és regényrészletet sem küldött; igaz ugyan, hogy az előadási anyagokból tanulhatott, de a következő szintre érdemi teljesítmény nélkül nem léptethettük tovább. Volt, aki önhibáján kívül maradt ki a szemináriumból, de mivel láttunk benne fantáziát – a kiírás ellenére – felajánlottuk neki a következő szemináriumon való részvételt. Az egyik résztvevő pedig kellemes meglepetést okozott számunkra, mivel észrevételeinket megfogadva javította a regényrészleteit, és eközben olyan döbbenetes fejlődést mutatott az I. szinten, hogy úgy döntöttünk, érdemes vele foglalkozni a II. szinten is.

Tehát nem csak azok juthattak tovább, akik jól írtak, hanem azoknak is volt esélyük, akik ugyan kevésbé voltak tehetségesek, de odafigyeléssel és szorgalommal minden héten egyre ügyesebben forgatták a tollat.
.

Természetes, hogy az író foggal-körömmel ragaszkodik a leírt gondolataihoz, és rosszul érzi magát, ha valaki azt állítja, sok a javítanivaló benne, hát még ha kihúzogat belőle olyan részeket, amelyen az író napokig dolgozott.

Annak idején én is drasztikus módon tanultam meg, hogyan kell jól elkezdeni egy történetet. Ugyanis miután a mentorom, Fonyódi Tibor elolvasta a Borland-rejtély című novellám első változatát, kihúzta az első tíz oldalt, aztán rábökött a következőre, és azt mondta: „Innen kezdjük!” Hamar megtanultam, hogy az írónak el kell fogadnia, hogy egy kívülálló jobban átlátja a művet, és ha még szakértő is, akkor olyan tanácsokat ad, amellyel csak jobb lesz a novella vagy regény.

A résztvevők levelein is meglátszott, hogy eltelt 1-2 hét, mire megértették, hogy a szerkesztők nem kitolni akarnak velük, nem azért írjuk le egyenesen, kertelés nélkül a hibáikat, hogy bosszantsuk őket, hanem hogy megértsék a probléma gyökerét, és tanuljanak belőle.

A történet elindítása például minden résztvevőnek gondot okozott – volt, aki túl gyorsan indított, volt, aki túl sokat írt a háttérről –, de miután megfelelő, személyre szabott instrukciókat kaptak, megértették, hol a középút, és megoldották a feladatot.

Szerkesztőként azt kell mondjam, hogy jó volt olvasni azokat a javításokat, átírásokat, amikor az író kezei alól olyan részlet került ki, amelyből látszott, hogy megértette a felvetett probléma lényegét, és megtett mindent annak javítása érdekében. Gondolom, az írók is örültek az ezekre küldött pozitív értékeléseknek, ami egyre jobb munkára sarkallta őket.

A résztvevők hamar elfogadták, hogy egy „friss szem” olyan logikai hibákat is észrevesz, amin az író átsiklik, mivel jóval többet tud, mint az olvasó.

Természetesen sem nyertes, sem a szerkesztő részéről nem ért még véget a munka, sőt most kezdődik el igazán. Hiszen most már a szerkesztő is elejétől a végéig átlátja a regényt, így szerkezetileg és logikailag is könnyebb felmérnie, hol szükséges még a javítás, átírás, és az íróra is kemény munka vár, hogy regényéből a legjobbat hozza ki.
.

A szeminárium legfontosabb üzenetét nem csak a nyertes, hanem az összes résztvevő láthatóan elfogadta: az író az olvasóhoz szól, ezért úgy kell írnia, hogy az mindent megértsen, és ha szükséges, következtethessen.

Mentorom, Fonyódi Tibor, a Feketecsuklyások című regényében tökéletesen fogalmazta meg ezt a tényt: „Az írók nem találnak ki semmit, hanem anélkül közvetítik a valóságot, hogy ennek tudatában lennének, s feladatuk pusztán annyiból áll, hogy a minimális instrukciók segítségével segítenek az olvasónak felépíteni önmagukban a regényt, és életre kelteni a karaktereket. […] valójában egy regény akkor íródik, akkor készül el, amikor elolvassák.”