A pad

Jelige: Orgona

Barna volt. Nem túl sötét, nem túl világos. Egyszerűen csak: barna. Az ember keresve sem találhatna ugyanilyen padot. Sokféle ember ült már rajta: gyerekek egyedül, gyerekek a szüleikkel, szülők gyerekeik nélkül, özvegyek, elváltak, magányosak, boldogok, boldogtalanok, felső-vezetők, munkanélküliek, hajléktalanok, és még sorolhatnám.
Gyakran össze is firkálták, sőt, párszor késsel is véstek bele neveket, dátumokat. Ám amikor a tettes odament, hogy művét megmutassa barátainak, annak hűlt helyét találták.
.
– Ezt nem értem. Hiszen tegnap még itt volt. Esküszöm! – szabadkozott.
– Akkor ez biztosan egy másik pad.
– Nem, nem, tuti, hogy ez az.
– Akkor valaki nyilván lepucolta – mondta egyik társa.
– Vagy él a pad, és eltüntette magáról – így egy másik fiú.
Ezen jót nevettek. Pedig ha tudták volna…
Ahogy elindultak, halk kuncogást hallottak a hátuk mögül. Megdermedtek. Körülnéztek, de egy teremtett lelket sem láttak sehol. Hogyan is láthattak volna bárkit is, mikor közel s távol csak a pad volt ott. Igen, igen. A pad kuncogott rajtuk.
Nem sokkal naplemente előtt egy fiatal lány ült le rá. Tekintete tovarévedt a narancssárgás égbolt felé. Nagyot sóhajtott, majd egy kövér könnycsepp gördült le arcán. A pad megsajnálta. Nála szomorúbb ember még sosem ült rajta.
– Miért sírsz? – kérdezte a pad. A lány automatikusan válaszolt, meg sem lepődött azon, kivel is beszélget.
– Mert meghalt az édesanyám.
– Sajnálom.
– Nem a te hibád volt. Hanem azé, aki a balesetet okozta.
– Akkor még jobban sajnálom. Mások butasága miatt sok ember hal meg – jegyezte meg a pad.
– Igen. De ez már régen volt.
– Megbocsátottál neki?
– Igazából nem foglalkozom vele – felelte a lány. – Nem érdekel, mi van vele, és látni sem akarom.
– Értem. Idővel jobb lesz.
– Már eltelt annyi idő, hogy jobb. Egyes dolgoknak meg kell történniük ahhoz, hogy mások megessenek.
– Így igaz. Nagyon okos vagy.
– Köszönöm – mondta a lány, majd elhallgatott. Pár percnyi csend után a pad szólalt meg.
– Mondd csak! Nem tartod furcsának, hogy egy paddal beszélgetsz?
– Miért tartanám? Ha megvan hozzá a képességed, miért ne cseveghetnék veled?
– Ez igaz. Hogy hívnak?
– Laura. És téged?
– Pad. Csak így egyszerűen. Minket nem nagyon keresztelnek el.
– Igaz is, milyen bolond vagyok – mosolyodott el a lány, majd így folytatta: – Biztosan sokszor vagy magányos.
– Á, nem. Mindig leül rám valaki. Rögtön tudom róla, hogy milyen ember. Sokan sírtak itt, mert megbántotta őket valaki, de sok első csóknak is tanúja voltam már. Szép emlékeim vannak, és azt nem veheti el tőlem senki.
– És beszélgettél már valakivel rajtam kívül?
– Még nem. Eddig nem volt senki, aki megérdemelte volna.
– És a sok szomorú és magányos ember?
– Kívülről talán annak tűntek, de mindig történt valami, ami miatt megváltozott róluk a véleményem, és inkább csendben maradtam. De miért gondolod, hogy magányos vagyok?
– Nem is tudom, ezt érzem. A készítőd sokszor meglátogat?
– Ugyan. Sosem keresett. Már hónapok óta itt vagyok, de még egyszer sem jött el.
– Ezt nem tudom elhinni – mondta a lány.
– Pedig ez az igazság.
– A testvéreiddel sem szoktál beszélgetni?
– Olyanokkal nem lehet, akik nem tudnak – szomorodott el a pad.
– Már értem! – kiáltott fel a lány. – Tudom, miért tudsz beszélni! A készítőd szívét-lelkét beleadta a készítésedbe. Áruld el nekem, kérlek, hogy hívják.
– A neve Daniel Shawn.
– Köszönöm. Most mennem kell! De holnap ismét eljövök, megígérem.
A lány felállt, és a legközelebbi telefonfülkéhez sietett. Telefonált párat, majd elégedett mosollyal hazasietett.
Másnap reggel első dolga volt, hogy a Spring Street 44-be menjen. Mikor felért az ajtóhoz, végignézett magán, kisimította ruháját, majd becsöngetett. Nem kellett sokat várnia, hamar nyílt az ajtó. Egy harminc év körüli férfi állt előtte.
– Miben segíthetek?
– A nevem Laura Norman, tegnap beszéltünk telefonon.
– Á, igen. Kérem, fáradjon beljebb.
– Igazából arra gondoltam, hogy a parkban kényelmesebb lenne.
– Hm, ám legyen. De nem maradhatok sokáig, dolgoznom kell.
– Pont a munkájáról akartam beszélni Önnel.
– Hallgatom – mondta a férfi, majd becsukta maga mögött lakása ajtaját.
Fél órával később már a padnál álltak.
– Nem tudom elhinni! Már mindenhol kerestem. Hiába próbáltam a nyomára bukkanni, senki nem tudott mondani nekem semmit.
– Most már nem kell tovább keresnie.
– Hogy köszönhetném meg?
– Nekem lenne pár ötletem – szólalt meg a pad.
– És pedig?
– Látogassatok meg minden nap, ugyanabban az időben.
– Nem biztos, hogy meg lehet oldani.
– Naplementekor. Fenntartom nektek a helyet.
A férfi és a nő attól a naptól fogva minden egyes nap naplementekor ott ült a padon.
Egyszer a férfi nagyon beteg lett, heteket volt kórházban. Attól kezdve csak a lány és a pad maradt egymásnak. Még többet beszélgettek.
– Köszönöm, hogy elhoztad nekem Danielt. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni. De azt hiszem, soha többé nem fog eljönni ide.
– Ne mondd ezt. Igen is meg fog gyógyulni. Csak hinni kell!
– Én nem tudok már hinni – felelte a pad.
A lány ezután jó pár napig nem ment a padhoz. Amikor megjelent, nem volt egyedül. Daniel volt vele. Teljesen felépült, és megfogadta magának, hogy ha így lesz, akkor megkéri Laura kezét. A lány boldogan mondott igent neki, és a pad is örült. Hosszú, boldog életük volt.
Amikor sok-sok évvel később, a már nyolcvanon felül járó Daniel szíve elfáradt, és eltemették, Laura kiharcolta, hogy a padot a sír mellé tegyék. Nehéz, de sikeres küzdelem volt. Ám a pad többé nem szólalt meg. Mivel Daniel szívének egy része benne élt, ő is eltávozott. De akármikor, ha Laura kiment a temetőbe, a pad vele együtt zokogott.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Guti Csaba

    Szia!
    Komoly mondanivalóval bíró írás. Azok ruháznak fel tárgyakat emberi tulajdonsággal, (vagy több mint emberivel), akik teljesen egyedül maradtak. Az írás tragikumát növeli, hogy itt ez egy fiatal lánnyal történik (bár elsőre eszembe jutott, hogy ilyen esetben miként lehet, hogy nem áll mellette senki, de végül is lehetséges).
    Az első bekezdést valóban újra kellene gondolni, s vannak apróbb hibák a történetben, ha ezekre szánnál némi időt, kiváló novella lehetne az írásodból.
    Lehet, hogy meg fogsz lepődni, de magam is írtam már két ízben padról.
    Szép napot!

  2. István

    Márk Leírta a lényeget, az eleje csapnivaló, nem fűződik a történethez, rossz felvezetés így. Talán nem is kellene, elég lenne onnan indítani a történetet, hogy: “Nem sokkal naplemente előtt egy fiatal lány ült le rá.”

    Egyébként gördülékeny, jó írás. Apró zavaró dolog, hogy a mester első szóra elmegy az ismeretlen lánnyal a padhoz. Talán itt elfért volna valami rejtélyes, misztikus “erő”, ami hat rá. A történet a végén nagyot ugrik az időben, hogy beleférjen a pad halála is, aki bár meghalt, beszélni nem, de sírni még tud. Ugye?

  3. Kereder Márk

    Szia,

    szerintem a kezdeti Forrest Gump-os hangulatot mindjárt a legelején egy logikátlanság töri meg:
    “Barna volt. Nem túl sötét, nem túl világos. Egyszerűen csak: barna.” = átlagos pad, mindenhol ilyen van! Következő mondat: “Az ember keresve sem találhatna ugyanilyen padot.”

    “Sokféle ember ült már rajta: gyerekek egyedül, gyerekek a szüleikkel, szülők gyerekeik nélkül, özvegyek, elváltak, magányosak, boldogok, boldogtalanok, felső-vezetők, munkanélküliek, hajléktalanok, és még sorolhatnám.” > azt hittem, itt permutáció következik: gyerek sárga cipőben – piros sapkában, gyerek sárga cipőben – sárga sapkában, gyerek piros cipőben – sárga sapkában, gyerek piros cipőben – piros sapkában, stb…” > Jó, csak viccelek, nem olyan szörnyű ez!

    Aztán az eleje után jó lesz a történet…
    Annyira, hogy azon gondolkodom, neki adjam-e azt az egyetlen szavazatot, amit tartogatok. Mert csak egy lehet a legjobb.

    Előbb elolvasom a többit is és lehet, hogy visszajövök! 🙂

Hozzászólás

*

Solve : *
27 × 29 =