Previous Story
A sors szélvihara
Posted On 2019 szept 16
Jelige: Lélekvándor
Három hete érkeztem meg Berlinbe, mégis úgy érzem, soha nem szabadulhatok innen.
Felkerestem akit tudtam, beszéltem mindenkivel, de egy cseppet sem jutottam közelebb. Talán ma végre meglesz! Meg kell lennie!
Előttem tornyosult a következő motel. Ki tudja hányban jártam már?! Itt minden máshogy működik. A dolgok sokkal nehezebbek! De nem adhatom fel! Egyszer csak eljön az én időm!
Szétnéztem az utcán, de minden csendbe burkolózott. Néhány kisebb üzlet kirakata világított csupán. Az épület előttem ódon volt és fakó. A poros ablakszemek ezernyi fürkésző szemként tekintettek le rám. De ők sem vettek észre semmi különöset, ahogy más sem idáig.
Nyakamban a fényképezőgépemmel, lassan benyitottam az ajtón. Egy kicsinek éppen nem mondható recepción találtam magam. Ahogy körbenéztem, csöppet meglepődtem. Sehol egy vendég. Bizonyára nincsen forgalom. Megállapításomat a terebélyes íróasztal mögött majdhogynem alvó alkalmazott látványa is megerősítette.
A lány jobb arcát tenyerébe fektette, s majdhogynem elterült a csillogó lakkal bevont bútorzaton. Barna, vállig érő haja kócosan hullott alá, félig leeresztett szemhéjai alól kék írisz kacsintott felém. Bizonyára, szép tini lehet, nappal. Az iskolában, az utcán, vagy a házibuliban. De ebben a kései órában, ezzel az elhivatottsággal és munkamorállal leginkább elrettentő például szolgált. Gyűrött, vörös pulóvert viselve leginkább egy bárpult törzsvendégére emlékeztetett, akit rengeteg fáradozás árán fog majd valaki hazavinni.
Ahogy közelebb értem hozzá, kábán felemelte a fejét, majd mosolyogni próbált. Nem ment neki. Mihelyt meglátta saját tükörképét az üveg bejárati ajtón, valamelyest kitisztult az elméje, s arcán pír szaladt végig.
– Guten abend! – köszöntem neki. Nem lehet több húsz évesnél. Ha végre, végre-valahára jó helyen járok, akkor hátha nem kell megszenvednem itt, a célegyenesben is.
– Guten abend! – viszonozta. Némileg törte a németet, de azért megértettük egymást. – Miben segíthetek? Szobát szeretne, igaz? – a hangja egyszerre volt kérlelő és magabiztos. Kezdhetett felébredni.
– Igazából keresek valakit – ahogy a lány meghallotta, mi a szándékom, nagyon elgondolkodott. A törvényekkel ő is tisztában lehet. – A nevem Stefan Volgler. – Kezet nyújtottam, hogy bizalmat sugározzak felé. Ez volt a hatodik légből kapott nevem a héten, de nem engedhetem meg, hogy szárnyra kapjon egy érdeklődő híre, aki szállásról szállásra jár.
– Anett vagyok – mosolygott rám, sikeresen. – A vendégeim adatait nem lenne szabad kiadnom.
– Kérem, csak árulja el, itt lakik–e, vagy sem! – kezeimet az íróasztalon pihentettem, közelebb hajolva a lányhoz. Ő megszeppent, s ösztönösen hátrább húzódott. Mély, baráti hangon szóltam, mélyen a szemébe nézve. – Hosszú utat tettem meg, hogy láthassam. Csak bólintson egyet, adjon egy apró jelet! Ennyit igazán megtehet.
– Kiről lenne szó? – kérdezett vissza félénken. Magamban elkönyveltem, a sok pszichológiai tanulmány mégsem volt hiábavaló.
– Gabriella Schulze iránt érdeklődöm – szavaim hallatára a vendéglistáért nyúlt, majd a mozdulata elakadt a levegőben. Némán rezzentem össze. Mögöttem lennének? Már megtaláltak volna?! Nem lehet! Még nem! Csak még egy kis időt!
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a levegőben dermedt kéz lassan leereszkedett, s gazdája némán bólintott felém. A halálfélelmet menten a mérhetetlen öröm váltotta fel, azonban nem engedtem, hogy mindez kitudódjon. Habár, a további sikerhez látnia kellett a boldogságom!
– Hála az égnek! Életet mentett! – most jött a java. Be kellett dobnom minden tudásom! – Szeretném meglepni. A párja vagyok, és nagyon rég találkoztunk utoljára. Csak miatta mondtam le egy fontos találkozót – Anett habzsolta minden szavam. Hiába, a vele egykorú lányok nem tudnak ellenállni az ilyesminek. Husz percen át meséltem neki az első találkozásunkról, a meghitt vacsorákról, a szebbnél szebb randevúkról. Bebizonyosodott, remek romantikus regényeket tudnék írni. Ilyen fantáziával…
Végül megérte ennyit fáradoznom. Anett átadta nekem a szoba pótkulcsát, útbaigazított, majd csillogó szemmel megkért, hogy őt is hívjuk el az esküvőre. Természetesen igent mondtam, majd baktattam felfele a kopott lépcsőn. Közben elővettem a zsebemből egy gyűrött papírlapot. Elolvastam az annyira ismerős szalagcímet: „Húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.”. Hát igen. Ezzel kezdődött minden.
Megtaláltam az ajtót, majd ellenőriztem, nem követnek–e kíváncsi tekintetek. De sehol senki. Szürke folyosón álltam, melyből csupán három ódivatú ajtó vezetett tovább. Nem teketóriáztam sokat, bedugtam a kulcsot a zárba, s néhány másodperc múlva már benn is voltam. A látszatra ügyelvén magam után illendően visszazártam az ajtót, majd körülnéztem.
Szerény kis szoba fogadott. Nem lehetett nagyobb sem széltében, sem hosszában, mint négy méter. Velem szemben szürke függöny simogatott egy kopott szekrényt, mely egészen a plafonig kapaszkodott. Mellette egy dohos, régi matrac kacsingatott rám, rajta megszürkült lepedővel, mely némi túlzással még a Berlini fal idején volt utoljára fehér.
A porral jócskán betakarózott villanykörte halovány fényében odaléptem a szekrényhez, és megpróbáltam kinyitni. Meglepetésemre, nem ellenkezett. Odabent fakó ruhák tömkelege sorakozott, melyeket sorban kutattam át, és hajítottam az ágyra. Volt ott egynéhány farmer, pár darab szakadt női ing, összemaszatolódott pulóverek, egy vászonnadrág, és egy fehér bőrkabát. Mindnek a zsebeit átkutattam, de néhány eurón kívül nem találtam semmit. A pénzt is ledobtam, majd figyelmem egy éjjeliszekrény felé fordítottam. Ez már zárva volt. Csak megtaláltam!
Mondanom sem kell, a zár sem volt fiatalabb, mind itt minden. A késem szavára úgy tárult ki, mint az álmából felébredt sasmadár. De itt sem leltem meg, amit kerestem. Csupán iratok és pár ezer dollár hevert szétszórva a szekrényke egyetlen polcán. Hát, ilyen a világon nincs!!
A problémák azonban csak ezután kezdtek felgyülemleni. A folyosó síri csendjét ritmusos kopogás törte meg. Ahogy egy magassarkú libben át a száraz fapadlón. A karórámra pillantottam. Éjfél múlt két perccel. Nem lehet Gabriella!! Tegnap megtudtam, minden hétköznap hajnai kettőig dolgozik!
– Nyugalom, nyugalom, nyugalom! – Mondogattam magamnak. Biztos valaki a szomszéd szobába megy. A villanyt lekapcsoltam, és vártam. A biztonság kedvéért elővettem kilenc milliméteres glockkom, és beálltam az ajtó mellé. A hang egyre közeledett és közeledett, majd a zár kattant. Az ajtó mellettem kitárult, és beviharzott a nő, akinek pont ma kellett megvágnia magát…
Gabriella egyenest a villanykapcsolóhoz lépett, mely az ajtóval átellenben helyezkedett el. Mielőtt felocsúdhattam volna, már újból a fény uralkodott. Az a kiáltás, amit akkor hallatott, egy életen át végigkísér majd. Csupán másodpercekig tartott, mégis egy hétig csengett tőle a fülem.
– Ki, ki…k..ki maga? Hogy kerül ide? – dadogta a reszketeg hang, melynek gazdája a fegyveremmel nézett farkasszemet.
Vajon mit mondhattam volna neki? Jó kérdés az is, vajon mit hihetett rólam? Nyakamban lógó fényképezőgépemmel, rövid ujjú kockás ingemmel és tetovált izmos karommal elég groteszk képet festhettem. Amihez még egy pisztoly és egy szivárványszínű nadrág társult.
– Most én kérdezek, és maga válaszol! Világos, igaz? – mondtam a lehető legnyugodtabban. – Ha megvan amit keresek, nem esik bántódása!
– Kérem, vigye a pénzemet és hagyjon! Ott az egész az éjjeliszekrényben! Könyörgök ne bántson! – kerek arcán könnycseppek gördültek végig. Kék szemét egyenesen rám szegezte, közben leült az ágyra. Fekete haja eltakarta fél arcát, a bal kezén lévő egykor fehér fásliból cseppenként hullt alá a vér. Kezével szorította a szürke takarót, mely kezdett olyan vörös lenni, mind kihívó ruhája. Kicsit megsajnáltam.
– Nem a pénzét akarom! – kezdtem közeledni hozzá, amit azonnal meg is bántam. A takaró alól egy kés került elő, mely csupán néhány milliméterre suhant el a mellkasom mellet, majd markolatig mélyedt az ajtóba.
– Ne, kérem ne! Bocsásson meg! Kérem, kérem – a könnyek patakként csordultak le arcán, ahogy elkaptam a karját, és lerántottam az ágyról. A földön csak nincs semmi fegyver.
– Még egy ilyen, és én sem fogom vissza magam! Most hallgasson el, és nézze meg ezt! – nyomtam kezébe az újságkivágást. Ha már így alakult, jobb, mint turkálni. – Emlékszik még, igaz.
– Maga is ott volt a ballonon! – csillogott a felismerés a szemében. – De hát mit akar itt?
– Maga ellopott valamit! – ahogy kimondtam a szavakat, a nő arcán először értetlenség futott végig, majd elmerengett néhány másodpercig. Jó nyomon jártam! Végre megtaláltam.
– Az az enyém! – elkerekedett szemmel bámultam rá. Ezt látván folytatta. – A nagyapámé… volt. Rám hagyta… És tőlem lopták el. De az csak egy ócska ZSEBÓRA!!!
– Adja ide! Most azonnal! – sugárzott róla az értetlenség, de engedelmeskedett. Körmével felfeszített egy lécet a padlóból, majd láncától fogva előhúzta, amiért oly rég kutakodtam. Azonnal kikaptam a kezéből. Aprólékosan megnéztem minden porcikáját. Fedőlapján négyzetbe zárt hatszög díszelgett, melyet vésett vonalak vettek körül. Sehol, semmi üzenethez hasonlót nem találtam. De ennek kellett lennie. Kinyitottam, s középen láttam a fogaskerekek ficánkolását az átlátszó számlapon keresztül, aminek csak a szélét díszítette beosztás.
Leroskadtam az ágy melletti éjjeliszekrény tetejére, s bánatosan bámultam az órát. Halott ember vagyok. Sehol az üzenet. Elhatároztam, hogy szétszedem. De előtte megkérdeztem Gabriellát, hogy akkor is ugyanilyen volt az óra, amikor hozzákerült? Nem volt benne semmi üzenet, egy papírfecni sem?
– Semmi sem volt ebben – legyintett könnyeit törölgetve.
– Nem látott rajta valami furcsát? Ugyanígy nézet ki, amikor örökölte?
– Ugyanígy – súgta.
– Most mit csinál? – kérdezte elcsukló hangon. Ekkor késem már kezemben szorgoskodott, és felnyitottam az óra hátlapját. Nem volt benne semmi. SEMMI!! Csüggedten hajítottam hát Gabriella elé. Minden hiába volt?!
Nyakamból levettem a fényképezőgépem, majd elkezdtem kigombolni az ingemet. A nő ijedten pillantott körbe, s könnyei ismét előtörtek, miközben bármi mozdítható után lesett.
– Nyugodjon meg! Egy újjal sem akarok magához érni! – Sokat sejtetően eltettem a fegyverem, majd ingem takaráséból előhúztam nyakláncom. Ahogy rápillantottam, a holdkövet ölelő sárkány szomorú szemekkel nézett körbe. Elbuktam, nincs mit tenni.
– Ki maga? Kérem, válaszoljon. – csendült a könyörgő hang.
Gondoltam, már minden mindegy. Ennyivel tartoztam neki.
– A nevem Patrick C. Brock. Amerikai rendőr vagyok – kezdtem bele a magyarázatba. Ha valakinek nem önthetem ki a lelkemet, érzem, bele fogok őrülni ebbe az egészbe. – Néhány évvel ezelőtt, a legjobb barátommal, Artúrral beépültünk egy nemzetközi fegyverkereskedő bandába – láttam Gabriella arcán, hogy eltűnt a félelme, és lélegzet visszafojtva hallgassa a történetemet. Nem mindennap csöppen valaki ekkora kalandba. – Egy darabig minden jól is ment, szolgáltattuk az információt, és az inkognitónkat is megőriztük – vettem néhány mély lélegzetet. Milyen szép is volt akkor.
– Kérlek folytasd – súgta a fülembe. Immár mellettem ült az ágyon.
– Hat hónappal ezelőtt elkezdtek hullni az emberek. Sorban iktatták ki a munkatársaimat – nagyot nyeltem.–Tégla van nálunk. – Minden szó savként marta a torkomat. Folytatni akartam, de a hangom elcsuklott. Öt perc kellet, míg újból engedelmeskedett a nyelvem. – Artúr rájött, hogy ki a besúgó. De nem merte elmondani senkinek, nehogy leleplezze magát. Őt folyamatosan figyelték, lehallgatták, kezdtek gyanakodni.
– De hogy kerülök én ide? Mi köze az órámnak ehhez az egészhez? – már vártam a kérdését.
– Mikor elmentem a ballonhoz, egy futárral kellett találkoznom – emlékeztem vissza. – Artúr ezt az órát egy zsebtolvajtól szerezte. Nagy rajongója volt az antik dolgoknak. Ez a nyaklánc is az övé volt – emeltem magasba a díszes ékszert. – Egyik nap kaptam tőle egy levelet. Akkor Franciaországban dolgoztam, ő itt, Berlinben. Azt írta, jöjjek ide egy meghatározott időpontban, és küld nekem valamit a gyűjteményéből. Egyből tudtam, hogy mit akar ezzel – a nő elgondolkodott, majd bólintott, ő is értette. Néhai barátom a nevet és a bizonyítékot akarta átadni. – A ballonnál kellett találkoznom a futárral. Nem is volt baj az elején, rendben felemelkedtünk. Nagyon magasan voltunk, féltem is egy kicsit. Már akkor. Tériszonyom van.
– Meg tudom érteni – simogatta meg a vállam. – Mindenki fél valamitől!
– Hát igen. Már éppen kezdtem megnyugodni. A futár is odalépet hozzám, és elővette az órát. Gondolom ezt maga is látta.
– Igen, láttam. Egyből felismertem, és vissza akartam szerezni. Rengeteget jelent nekem. Ennyi maradt tőle.
– Pontosan meg tudom érteni, mit érez – minden erőm összeszedtem, hogy ne potyogjanak a könnyeim. Nem ment tökéletesen, néhány így is leszaladt borostás arcomon. – Ez a nyaklánc az egyetlen, ami Artúr után fennmaradt – torkom elszorult, hangom elhalkult. Megrohantak az emlékek. Ahogy ketten átléptük az iskola kapuját. Délutánonként közösen oldottuk a házi feladatot. Serdülő korunkban is folyton egymást segítettük. Ő tanított meg az udvarlás, én őt a harcművészet és az emberi lélektan fortélyaira. Együtt jelentkeztünk az akadémiára, s tartottuk egymásban a lelket a kiképzés alatt. – Szegény Artúrt két nappal a meghiúsult ballonos átvétel után halászták ki a Spree folyóból.
– Rettenetesen sajnálom! – csendült ismét Gabriella megnyugtató hangja. – Ha bármit tehetek önért… Vigye az órát nyugodtan. Nagyon sajnálom, hogy elloptam. Amikor a körülmények összefogtak ellenünk a magasban, s mindenkit a kosár aljára kényszerítettek, úgy éreztem, mintha Isten akarná így. Bocsánat, még egyszer bocsánat!
– Nem ön tehet róla – legyintettem lemondóan.
– Kérem, tegeződjünk. Szólítson Gabriellának – kedvesen rám mosolygott.
– Köszönöm. Patrick vagyok – nyújtottam a kezem.
– Tartsd meg – ahogy kimondta, leszökkent az ágyról, felvette a földről a családi ereklyét, majd a kezembe nyomta.
– Nagyon köszönöm, de nincs értelme. Nem találtam sem rajta, sem benne semmit. Nem ez volt az üzenet. Valami közbejöhetett neki. De már nem tudja elmondani – a szavak alig akartak megszületni.
– Kérdezhetek valamit? – ahogy ránéztem, láttam, hogy a nyakláncomat figyeli. Néma bólintással válaszoltam.
– Az hogy került hozzád? – Bevallom őszintén, erre nem számítottam. Talán ezt is tőle lopták el? Már nem tudtam, mit higgyek, de azért megtört mosollyal válaszoltam. – Egy levélben kaptam, mielőtt Artúrt megtalálták. Ő adta fel személyesen. Ennek utána jártam.
– Láttam ilyen nyakláncot egy kínai boltban – szavai galambként suhantak el fülem mellet. –Titkos rekesz van bennük.
– Tessék? – kaptam fel a fejem. – Ezt hogy érted?
– Ha a sárkány fejét elfordítod jobbra, elfordítható a gömb – mondta merengő arccal –legalábbis amit én láttam, így működött. Szabad lesz? – nyújtotta ki a kezét. Szó nélkül beletettem a kis ékszert, de még mindig a nyakamban lógott. Gabriella végigtapogatta a mintát, majd megtolta a sárkány fejét. Nem történt semmi. Hát tévedett. Nem fogok rájönni, ki miatt halt meg a legjobb barátom, s lehet, hamarosan én is találkozok vele. A sor egyre fogy előttem, hamarosan hozzám is eljutnak.
Ahogy ezek a gondolatok végigszáguldottak az elmémben, úgy éreztem mérhetetlen sebességgel zuhanok lefele.
De hirtelen jött a megváltás! Gabriella megtolta a fehér gömböt, mire az elfordult. Belül pedig egy kulcsot pillantottam meg. Bele egy számot véstek, egy régi tároló számát. Fiatalon ott tartottuk a sok kacatot, amit összegyűjtött. Voltak ott órák, ékszerek, régiségek. Nem is emlékeztem már rá.
Ez az írás nem rossz, de nekem kicsit olyan, mint amikor egy régi órát túlhúzunk. Túlfeszítjük a szerkezetet és megpattan. Leáll. Ez az írás a végkifejletre úgy el van nyújtva, hogy leállt bennem. A vége sajnos nem tudta beindítani, bár jól próbálkozott.
Maga az írás jól olvasható, ezzel nincs semmi baj, de a két főszereplő párbeszéde nagyon mesterkélt, modoros (És még ott van a bizalmas tegeződés, önfeltárulkozás, bizalomba fogadás is.), ami nem passzol a szituációhoz, így az egész cselekmény életszerűségét kérdőjelezi meg.