A szökő kút

Jelige: Fanómül

Az idő, mint egy munkába fásult postai hivatalnok, csak stemplizi egymásra a másodperceket. Olykor azonban az is előfordul, hogy hogy a bélyegzőpárna helyett csirizbe csap, és ekkor – ragasztott pillanat – egy szekundum is nagyon el tud nyúlni. Ilyenkor sorsok változnak meg, világok váltanak dimenziót – vagy kényszerül végtelen várakozásra valaki, akinek nem erénye a türelem.
Egyre inkább így érzett Verdi is, bár az ő fajtája általában meglehetősen békésen, derűsen nézett a világra. Verdi ugyanis szökőkút volt, csupa csobogás, csövek és kor koptatta kövek. Ám úgy vélte, ő az egyik leghaszontalanabb szökőkút a valaha létezők közül. Szerette volna, ha gyerekek pancsolnak a medencéjében, vagy fiatal párok hallgatják összebújva a víz csörgedezését, sőt, már azzal is beérte volna, ha valaki legalább megáll mellette és nézi egy ideig, ám erre szinte esélye sem volt. Évszázadok óta bújt meg ott, a sikátorból nyíló terecskén, mint fűszálak közé félig betaposott üveggyöngy vagy egy hangyaboly mélyére cipelt búzaszem.
A téren összesen három ház állt, abból kettő bedeszkázottan, aládúcoltan, elhagyatottan, mindössze egyben lakott egy öreg ezermester. Ő azonban gyűlölte a szökőkutat, idegesítette a csobogása, hajdan volt felesége szüntelen csacsogására emlékeztette. Szerette az asszony folytonos fecsegését, és hiányzott neki a nő, ahogy körbefonja a gondoskodásával, mint mazsolát a kalács. És, ami leginkább hiányzott, a szardellás pitéje. Sok mindenhez értett az öreg, de a főzéshez épp csak annyira konyított, hogy ne haljon éhen, sütni pedig egyáltalán nem tudott.
Ebédet többnyire a kastély konyháján evett, ahol dolgozott. Kitisztította az eldugult lefolyót, vagy kicserélte a vihar rongálta tetőcserepeket, hazaballagott, szundított egyet, majd visszament még pár órára befejezni a napi teendőket. Verdi mellett azonban mindig úgy sietett el, mintha a szökőkút egy jóllakottan bámészkodó nagyragadozó lenne, amit jobb nem ingerelni.
Esténként lesétált inkább a tengerpartra, és hullámokat nézte, hátha visszaadják egyszer köztük veszett fiát. A kisebbik gyerek befektetési bankár volt, messze tőle. Hosszú leveleket írt neki minden héten, de a fiú egyikre sem válaszolt. Látogatni sem látogatta, az öregnek kellett elutaznia, ha látni akarta. Ám az elmúlt öt évben már ő sem nagyon vállalkozott a hosszú útra, nem tudott már úgy tájékozódni, mint régen, és félt, hogy elkeveredik valahol. A legutolsó találkozásukon a fia hosszasan kérlelte, hogy fogadjon el tőle egy mobilt, azon beszélhetnek. Nem vette el. „Idegen már neki az új technika”, mondta. Akkor legalább egy vezetékes telefont szereltessen be, könyörgött a fiú. Azonban az öreg nem akarta. Nem szerette volna, ha mindenféle idegenek zaklatják, hogy ezt vegyen vagy azt vegyen, és annak sem örült volna, ha a városbeliek keresik, hogy javítson meg nekik valamit. Így aztán maradtak a levelek a régmúltról, a feleségéről és a nagyobbik fiáról, valamint friss beszámolók a kastélyon végzett javítási munkákról (részletesen leírva, hogy mennyit spórolt egy-egy ötletes megoldással, hátha tanul az a gyerek valamit belőle).
Egyszer aztán, egy különösen nagy vihar után, a kastélyból hazatérve látta, hogy a szomszédos ház egyik faoszlopának a talapzatát kimosta a víz, és az oszlop épp a szökőkútra dőlt, több helyen megrongálva azt. Attól tartott, hogy a megrepedt falából szivárgó víz lassacskán tóvá változtatja a teret, és elöntheti az ő házát is.
Beteget jelentett hát a kastélyban, – évek óta először – és nekiállt a javításnak. Csigákkal, kötelekkel eltávolította a gerendát, majd a szökőkút falán keletkezett repedést foltozta be. Úgy gondolta, hogy csak annyira javítja ki, amennyire feltétlenül szükséges, azonban rá kellett ébrednie, hogy a szakmai büszkesége nem engedi, hogy félmunkát végezzen. Egy részét elbontotta hát a szomszéd ház állványzatának, zsaluzatot készített és a tér sarkából is kiemelt néhány követ, amiket addig csiszolgatott, formázgatott, amíg bele nem illettek a felső rész burkolatába. A tengerparton csigákat és kagylókat gyűjtött, díszítésnek. Mikor kész lett, elégedetten állt meg a szökőkút mellett, és hosszú levélben számolt be a fiának az elvégzett munkáról.
Verdi is hálás volt a javításért, de még inkább a figyelemért. Úgy érezte, újra célja lett a létezésének. Arra jutott, hogy biztosan örülne az öreg, ha nem csak csordogálna a vize, hanem föl-föl szökkenne, mint egy húsos falatért ugráló kiskutya. Napokig koncentrált, próbálkozott szakadatlan erőlködéssel, hogy egy-egy csövecskéjéből magasabbra törjön a víz, míg végre sikerült, és épp akkor, amikor az öreg mester is mellette állt Verdinek végtelennek tűnt a másodperc, amíg a vízoszlop – momentum-monumentum – a magasba szállt.
Az öreg először arra gondolt, tán egy dugulás miatt tört fel a víz, azonban amikor másnap megállt a szökőkút mellett, újabb és újabb sugarak ugrottak elő. Harmadnap egy széket is vitt magával, arra ülve nézte a víz örömtáncát. Annyi önfeledt játékosság volt benne, hogy úgy érezte, mintha a sugarak az ő ereiből is kimosnák a salakot: a keserűséget, az elhagyatottságot, és a búvópatakként hol egyik, hol másik tagjában feltörő fájdalmat. Amikor pedig a vízpermetben megpillantott egy szivárványt, még el is mosolyodott. Hetekig gyönyörködött a bohókás táncban, aztán nem jött többé, Verdi hiába várta. És ekkor nagy elhatározásra jutott.
Egy hét múlva, a temetésre érkező fia meglepődve állt meg a tér sarkán: „Apám levelei szerint itt egy szép kis szökőkútnak kellene állnia, de semmi nincs. Teljesen üres ez a tér. Ajjaj, szegény öreg, nem gondoltam, hogy ilyen rossz állapotban van! Ki tudja, miket képzelődött még!”
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. HBJ

    Már ezért érdemes volt elindítani ezt a vadászatot.
    Enélkül sose derül ki, hogy Rolex ember, Verdi meg szökőkút.

  2. Kereder Márk

    Ja, és majdnem elfelejtettem:
    A cím nem elírás! Ötletes!

    Viszont én nem poénkodtam volna el.
    Mennyivel jobban illett volna a szöveghez (annak milliőjéhez), ha nem csinálunk viccet az írásból. Ha nem szökik el a kút, hanem mondjuk csak nem folyik tovább… A fiú látta volna a kutat, de arra gondolt volna, hogy apja a szép csobogásáról beszélt (az immár megszeretett csobogásáról), s aztán a kút ezzel ellentétben nem folyik. Megnémult az öreg halála után.
    Szerintem jobban illett volna, kifejezőbb, szebb lett volna…

  3. Kereder Márk

    Szia,
    nagyon szép mondatok, az első bekezdés igazán szép.

    Nekem nem hiányzott a párbeszéd. Elmondod azt monológokkal,
    nem kell mindig “pattognia” a szövegnek, ez egy nyugodt írás, szép mondatokkal.

    Szerintem egyetlen egy valami miatt nem tökéletes: az elején a “szökőkút”-ban vagyunk (a narráció abban a pozícióban van), aztán – szinte észrevétlenül – váltunk az öregbe.
    (Aztán megint kút, utána megint öreg.)
    Szerintem egynél kellett volna megmaradni egy ilyen rövid szöveg esetében.
    De ez szubjektív. (Gondolom az. “Abszolút-értelemben” nem biztos, hogy igazam van.) Itt viszont szubjektíve értékelünk.
    Nekem ezért nem az első ez az írás.
    Mert még a vége is jó.

  4. Guti Csaba

    Szia!
    Az elejét kissé túlírtnak találtam, de egyébként ez egy szép gondolatokkal átszőtt írás. Nekem tetszett!
    Szép napot!

  5. István

    Dörmöghetett volna az öreg időnként magában, mert a monoton elbeszélés unalmas volt, és némi párbeszéd feldobta volna a novellát. De ez csak az én véleményem.

Hozzászólás

*

Solve : *
2 + 30 =