Previous Story
A szökő kút
Posted On 2019 szept 16
Jelige: Fanómül
Az idő, mint egy munkába fásult postai hivatalnok, csak stemplizi egymásra a másodperceket. Olykor azonban az is előfordul, hogy hogy a bélyegzőpárna helyett csirizbe csap, és ekkor – ragasztott pillanat – egy szekundum is nagyon el tud nyúlni. Ilyenkor sorsok változnak meg, világok váltanak dimenziót – vagy kényszerül végtelen várakozásra valaki, akinek nem erénye a türelem.
Egyre inkább így érzett Verdi is, bár az ő fajtája általában meglehetősen békésen, derűsen nézett a világra. Verdi ugyanis szökőkút volt, csupa csobogás, csövek és kor koptatta kövek. Ám úgy vélte, ő az egyik leghaszontalanabb szökőkút a valaha létezők közül. Szerette volna, ha gyerekek pancsolnak a medencéjében, vagy fiatal párok hallgatják összebújva a víz csörgedezését, sőt, már azzal is beérte volna, ha valaki legalább megáll mellette és nézi egy ideig, ám erre szinte esélye sem volt. Évszázadok óta bújt meg ott, a sikátorból nyíló terecskén, mint fűszálak közé félig betaposott üveggyöngy vagy egy hangyaboly mélyére cipelt búzaszem.
A téren összesen három ház állt, abból kettő bedeszkázottan, aládúcoltan, elhagyatottan, mindössze egyben lakott egy öreg ezermester. Ő azonban gyűlölte a szökőkutat, idegesítette a csobogása, hajdan volt felesége szüntelen csacsogására emlékeztette. Szerette az asszony folytonos fecsegését, és hiányzott neki a nő, ahogy körbefonja a gondoskodásával, mint mazsolát a kalács. És, ami leginkább hiányzott, a szardellás pitéje. Sok mindenhez értett az öreg, de a főzéshez épp csak annyira konyított, hogy ne haljon éhen, sütni pedig egyáltalán nem tudott.
Ebédet többnyire a kastély konyháján evett, ahol dolgozott. Kitisztította az eldugult lefolyót, vagy kicserélte a vihar rongálta tetőcserepeket, hazaballagott, szundított egyet, majd visszament még pár órára befejezni a napi teendőket. Verdi mellett azonban mindig úgy sietett el, mintha a szökőkút egy jóllakottan bámészkodó nagyragadozó lenne, amit jobb nem ingerelni.
Esténként lesétált inkább a tengerpartra, és hullámokat nézte, hátha visszaadják egyszer köztük veszett fiát. A kisebbik gyerek befektetési bankár volt, messze tőle. Hosszú leveleket írt neki minden héten, de a fiú egyikre sem válaszolt. Látogatni sem látogatta, az öregnek kellett elutaznia, ha látni akarta. Ám az elmúlt öt évben már ő sem nagyon vállalkozott a hosszú útra, nem tudott már úgy tájékozódni, mint régen, és félt, hogy elkeveredik valahol. A legutolsó találkozásukon a fia hosszasan kérlelte, hogy fogadjon el tőle egy mobilt, azon beszélhetnek. Nem vette el. „Idegen már neki az új technika”, mondta. Akkor legalább egy vezetékes telefont szereltessen be, könyörgött a fiú. Azonban az öreg nem akarta. Nem szerette volna, ha mindenféle idegenek zaklatják, hogy ezt vegyen vagy azt vegyen, és annak sem örült volna, ha a városbeliek keresik, hogy javítson meg nekik valamit. Így aztán maradtak a levelek a régmúltról, a feleségéről és a nagyobbik fiáról, valamint friss beszámolók a kastélyon végzett javítási munkákról (részletesen leírva, hogy mennyit spórolt egy-egy ötletes megoldással, hátha tanul az a gyerek valamit belőle).
Egyszer aztán, egy különösen nagy vihar után, a kastélyból hazatérve látta, hogy a szomszédos ház egyik faoszlopának a talapzatát kimosta a víz, és az oszlop épp a szökőkútra dőlt, több helyen megrongálva azt. Attól tartott, hogy a megrepedt falából szivárgó víz lassacskán tóvá változtatja a teret, és elöntheti az ő házát is.
Beteget jelentett hát a kastélyban, – évek óta először – és nekiállt a javításnak. Csigákkal, kötelekkel eltávolította a gerendát, majd a szökőkút falán keletkezett repedést foltozta be. Úgy gondolta, hogy csak annyira javítja ki, amennyire feltétlenül szükséges, azonban rá kellett ébrednie, hogy a szakmai büszkesége nem engedi, hogy félmunkát végezzen. Egy részét elbontotta hát a szomszéd ház állványzatának, zsaluzatot készített és a tér sarkából is kiemelt néhány követ, amiket addig csiszolgatott, formázgatott, amíg bele nem illettek a felső rész burkolatába. A tengerparton csigákat és kagylókat gyűjtött, díszítésnek. Mikor kész lett, elégedetten állt meg a szökőkút mellett, és hosszú levélben számolt be a fiának az elvégzett munkáról.
Verdi is hálás volt a javításért, de még inkább a figyelemért. Úgy érezte, újra célja lett a létezésének. Arra jutott, hogy biztosan örülne az öreg, ha nem csak csordogálna a vize, hanem föl-föl szökkenne, mint egy húsos falatért ugráló kiskutya. Napokig koncentrált, próbálkozott szakadatlan erőlködéssel, hogy egy-egy csövecskéjéből magasabbra törjön a víz, míg végre sikerült, és épp akkor, amikor az öreg mester is mellette állt Verdinek végtelennek tűnt a másodperc, amíg a vízoszlop – momentum-monumentum – a magasba szállt.
Az öreg először arra gondolt, tán egy dugulás miatt tört fel a víz, azonban amikor másnap megállt a szökőkút mellett, újabb és újabb sugarak ugrottak elő. Harmadnap egy széket is vitt magával, arra ülve nézte a víz örömtáncát. Annyi önfeledt játékosság volt benne, hogy úgy érezte, mintha a sugarak az ő ereiből is kimosnák a salakot: a keserűséget, az elhagyatottságot, és a búvópatakként hol egyik, hol másik tagjában feltörő fájdalmat. Amikor pedig a vízpermetben megpillantott egy szivárványt, még el is mosolyodott. Hetekig gyönyörködött a bohókás táncban, aztán nem jött többé, Verdi hiába várta. És ekkor nagy elhatározásra jutott.
Már ezért érdemes volt elindítani ezt a vadászatot.
Enélkül sose derül ki, hogy Rolex ember, Verdi meg szökőkút.
Ja, és majdnem elfelejtettem:
A cím nem elírás! Ötletes!
Viszont én nem poénkodtam volna el.
Mennyivel jobban illett volna a szöveghez (annak milliőjéhez), ha nem csinálunk viccet az írásból. Ha nem szökik el a kút, hanem mondjuk csak nem folyik tovább… A fiú látta volna a kutat, de arra gondolt volna, hogy apja a szép csobogásáról beszélt (az immár megszeretett csobogásáról), s aztán a kút ezzel ellentétben nem folyik. Megnémult az öreg halála után.
Szerintem jobban illett volna, kifejezőbb, szebb lett volna…
Szia,
nagyon szép mondatok, az első bekezdés igazán szép.
Nekem nem hiányzott a párbeszéd. Elmondod azt monológokkal,
nem kell mindig „pattognia” a szövegnek, ez egy nyugodt írás, szép mondatokkal.
Szerintem egyetlen egy valami miatt nem tökéletes: az elején a „szökőkút”-ban vagyunk (a narráció abban a pozícióban van), aztán – szinte észrevétlenül – váltunk az öregbe.
(Aztán megint kút, utána megint öreg.)
Szerintem egynél kellett volna megmaradni egy ilyen rövid szöveg esetében.
De ez szubjektív. (Gondolom az. „Abszolút-értelemben” nem biztos, hogy igazam van.) Itt viszont szubjektíve értékelünk.
Nekem ezért nem az első ez az írás.
Mert még a vége is jó.
Szia!
Az elejét kissé túlírtnak találtam, de egyébként ez egy szép gondolatokkal átszőtt írás. Nekem tetszett!
Szép napot!
Dörmöghetett volna az öreg időnként magában, mert a monoton elbeszélés unalmas volt, és némi párbeszéd feldobta volna a novellát. De ez csak az én véleményem.