Previous Story
A vihar és a hajó
Posted On 2019 szept 16
Jelige: Liliom
Amikor kicsi voltam, mindig megkértem a nagymamám, hogy mondjon egy mesét. Volt, hogy a tarka-barka szoknyáját húzogattam nógatva, de volt olyan is, hogy utolsó szavaimmal kértem, míg át nem libbentem az álmon. Az aprócska termetű, dérhajú mamám mosolyogva mindig ugyanazt a mesét kezdte el, amit valamilyen okból ki nem állhattam. A legtöbbször azt sem vártam meg, hogy kimondja az első mondatot, szavába vágta, és másik történetért könyörögtem. Sóhajtva bólintott, és beszélni kezdett nekem hercegekről, és hercegnőkről, avagy amiket a legjobban szerettem. Sosem hagytam, hogy befejezze nekem azt a tanulságos mesét, csak évek múlva tudtam meg, hogy mi is a történet vége.
Jó pár évvel később egy hideg, téli reggel édesanyám felhívott, hogy feltétlenül meg kell látogatnom a nagymamám. Minden dolgot elhalasztottam, amit aznapra terveztem, és egyből kocsiba ültem, hogy elmenjek hozzá. Nem sajnáltam sem időt, sem pénzt, hogy még aznap odaérjek. Idegen volt számomra a hely, ahová a GPS vezetett, a rideg épületek mind az ég felé nyúltak, ellentéttel nagymamám kicsike, takaros házához képest, így kissé eluralkodott rajtam a pánik. Gyorsabban kezdtem szelni a folyosókat, szinte futottam az idegességtől, ám amikor beléptem abba a kicsi, steril, fehér szobába, amelyben idős rokonom feküdt, megnyugodtam. Bár ez a helyiség is eléggé visszataszító volt, nagymamám örömteli mosolya, hogy láthat mindent felülmúlt. Régen láttam. A munkám túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy meglátogassam, de akkor ott voltam, és úgy éreztem, hogy bepótolhatjuk a külön töltött időt. Végigmértem gyenge, törékeny testét, sápadt bőrét, hófehér haját, ráncos arcát, mosolyogó kék szemét, és egy pillanatra sem olvadt le arcáról az a görbület, amit a hosszú évek alatt megismertem. Kedvesen hellyel kínált, én pedig leültem a hozzá legközelebb eső székre, és beszélgetni kezdetem vele. Torkomra gombóc nőtt, ahogy hallgattam rekedt hangját.
Eszembe jutottak a vele töltött, régi emlékek. Arcomon végigfolyt az az ismerős, sós folyam, de rájöttem, nem sírhatok előtte, mert akkor az ő szemébe is könnyek fognak gyűlni. Rágondoltam a régi mesére, amit sosem hagytam neki befejezni. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem a történet végére, így megkértem, mondja el. Szótlanul csak bólintott, majd a kezemért nyúlt, és erőtlenül megszorította. Arcára szomorú mosoly ült ki, én pedig vártam, hogy elkezdjen mesélni nekem, mint régen.
– Egyszer, régen, volt egy kis hajó a tengeren – kezdte, én pedig az első pillanattól ittam szavait. – Szép kis vízi jármű volt ő, és olyan fiatal, hogy az árbocait még csak pár napja szerelték fel rá. Büszke volt magára gyorsasága, és fessége miatt, és folyton versenyzett a többi idősebb hajóval. Ám telt-múlt az idő, tapasztalt lett, megkomolyodott. Már nem volt olyan szép, mert karcok, és sérülések tarkították oldalát, ám őt ez nem zavarta, sőt, büszke volt rájuk, mert ezek az életben tett megpróbáltatásait tükrözték. Boldog volt, mert barátok vették körül, akikben megbízhatott, és akik szerették őt, és ő is szerette őket. Ám egy nap megbízást kapott, és veszélyes útra kellette indulnia. Elbúcsúzott szeretteitől, és ismeretlen vizekre evezett. Ment-mendegélt a kietlen tengeren, és sosem keseredett el, mert célja volt visszatérni a barátaihoz. De egy napon szörnyű vihar támadt, aki elhatározta, hogy a tenger mélyére küldi a hajót. Ám ő jól tűrte a támadásokat, nem zavarta, hogy a vihar naphosszakat sodorja őt. A hajó nem félt, mert bátor volt. Boldogan várta az egyre erősödő csapásokat. A vérszomjas vihar nem értette, hogyan lehet boldog úgy a kis vitorlás, hogy pusztulásának órája már a végét kattogja. A kicsinyke hajó elmondta neki titkát: „Te nagy, alattomos vihar! Tudd meg, azért nem félek most, hiába közeleg halálom órája, mert tudom, nem én leszek az első, és nem is az utolsó, aki meghalok. Boldog pedig azért vagyok, mert tudom, hogy vannak, aki szeretnek, és majd ők emlékezni fognak rám halálom után is.” A szegény hajócska alig fejezhette be mondanivalóját, a feldühödött vihar egy villámcsapással kettészakította, de ő mosollyal az arcán süllyedt bele a zavaros, fekete habokba.
Kedves Áron!
Itt a novellára kell reagálni, és nem egymás véleményére. Ahogy elfogadom a tiédet, hogy neked tetszett az adott mű, úgy fogadd el az enyémet, hogy ez novella nem ütötte meg azt a bizonyos mércét, a szívszorító témától függetlenül! Aztán szavazz, akire akarsz, én is azt teszem! Ha már irodalmat ajánlasz, én is had tegyem meg: Móra is számtalan személyes történetet vitt papírra. Jó példa arra, hogy a lélek-, és karakterábrázolást is lehet kevésbé unalmasan megfogalmazni, egy-egy szituációba ágyazva pedig kellő dinamikát is ad az adott novellának. De ismétlem: Ha neked tetszett, akkor tetszett, de éppen ezért fogadd el részemről azt, hogy én kidolgozásban gyengének ítélem, mert a téma jobb feldolgozást érdemelt volna.
Az egyik kedvencem az összes közül. Szép történet, gördülékeny olvastatja magát. Aaz elejétől kíváncsi az olvasó, hogy vajon kiderül-e a mese vége. Tetszett! 🙂
Sziasztok, szerintem vannak apróbb fogalmazási hibák, a legelsőt leírom:
„…, de volt olyan is, hogy utolsó szavaimmal kértem, míg át nem libbentem az álmon.” Itt hiányzik pl. „kapuján”. Míg át nem libbentem az álom kapuján. E nélkül olyan, mintha álmodott volna és ébredés után kéri meg az asszonyt. Nekem ez hiányzott, másnak nem biztos. Nem vagyunk egyformák.
Annyira nem, hogy Istvánnal ellentétben szerintem nem unalmas. Igaza van Áronnak, hogy nem mindig kell cselekmény. Egy ilyen apró írásnál meg főleg. Lehet ennyiben egy-egy érzést is megfogalmazni.
…
Egyébként szerintem itt kifejezetten VAN cselekmény, de értem azt is, miért mondja azt István, hogy nincs.
…
Szerintem nem hibátlan, de nem rossz írás ez.
Kedves István!
Nem minden novella kell, hogy legyen benne cselekmény. Ez nem alapkritérium. Ha visszalapozgat az irodalomtörténetben legyen Balzac vagy Woolf, nem a cselekménnyel játszott, hanem a lélekkel és a karakterek belső világával. Ne akarjuk beskatulyázni,hogy milyen legyen egy adott műfaj.
A negyedik családtörténet, novella helyett. Itt is leírom: Így a kutyát nem érdekli (elnézést) a mondani való, mert nincs cselekménybe foglalva. Nem ragadnak magával sorok, tömény és unalmas!!!