Afterparty

Jelige: Fanómül

Lassan elszivárogtak az utolsó vendégek is, és Harmónia úr halkan becsukta utánuk az ajtót. Fáradtan sóhajtott egyet, majd belépett a konyhába. Elég sok enni- és innivaló maradt az asztalon: szalámis és lazacos szendvicsek, több doboz rostos üdítő, néhány palack szekszárdi vörös és tokaji. Valamint a felesége isteni tortái és krémesei.
– Megint kevesebben voltak. – dünnyögte inkább magának, mint a feleségének.
– Mint mindig, az utóbbi fél évben. Lassan már csak minket érdekelnek a lakáskoncertek. Talán be kellene fejezni ezt a te missziódat. A te korodban már…
– Mit az én koromban? Mért jössz ezzel folyton? – emelte fel hangáját sértődötten Harmónia úr. – Még mindig fejből játszom Schubertet, Lisztet, Chopint.
– Persze. Fejből játszol. De vajon hányszor ütsz mellé? És ki hallja meg közülük, ha melléütsz? Mert szerintem ezek az öreglányok tök süketek, és csak a sütemény miatt jönnek, meg a pucc kedvéért…
– Lárifári! Én hallom! Én! – ütögette meg a mellét. – És nem ütök mellé!
Ezzel Harmónia úr mérgesen felkapta apjától örökölt sétapálcáját, amit csak a lakáson belül használt, nehogy a sajnálkozó megjegyzéseknek alapot adjon, és izületes bal lábát kissé mereven húzva beviharzott a szobába. A botra támaszkodva lezöttyent a zongoraszékre, aztán a sétapálcát belökte a könyvespolc melletti sarokba.
Olyan hanggal fújta ki a levegőt, mint egy épp állomásra ért gőzmozdony, majd befordult a zongora felé és játszani kezdett. Először csak verte a billentyűket, dühből. Majd ahogy kezdett megnyugodni, úgy váltak egyre könnyedebbekké, harmonikusabbá a mozdulatai. Behunyt szemmel, fejét ritmusra billegtetve játszott. Gondolatban a gyermekkorában járt – a gyermekkorában, ami nem volt épp mentes a bántásoktól, konfliktusoktól. Állandó dudorászása miatt társai csak Harmonikának hívták az iskolában. Nem szerette a csúfnevét, mint ahogy nem szerette a hangszert sem. Nem tartotta kellően elegánsnak. Elég sok verekedésbe keveredett emiatt. És bár a korához képest erős testalkatú volt, a gyerekcsapat összezárt, és közös erővel mindig legyűrték. Ennek ellenére nem tanult meg uralkodni magán, folyton bedőlt a provokációnak, bár ő mindig is úgy tekintette, hogy elvei vannak, amik mellett a sorozatos kudarcok és megaláztatások dacára is ki kell tartania, erősítve ezzel jellemét. A szülei ezt vitatták, különösen az apja: kezelhetetlen gyereknek tartotta, míg az anyja azzal védte, hogy érzékeny művészlélek.
Egész korán kiderült, hogy abszolút hallása van, és zseniálisan zongorázik, de az apja hivatalnoki fizetéséből csak egy régi, rossz pianínóra telt. Anyai nagyapja azonban egykor gróf volt, és annak ellenére, hogy rangja miatt üldözték, majd végül ki is telepítették egy világvégi tanyára, a vagyonából valahogyan sikerült megmentenie egy elhangolt, de jó állapotú zongorát. Miután erre fény derült, Harmonika egyre több időt töltött a tanyán, és játszott naphosszat a teheneknek a csűrben felállított hangszeren. Ezt a nagyapja sem bánta, mert az állatok kifejezetten rajongtak a klasszikus zenéért: egyrészt nyugodtabbá váltak tőle, másrészt láthatóan több tejet is adtak. Sajnos azonban az öreget nem sokára elvitte egy tüdőgyulladás, a zongorát pedig egy élelmes szomszéd, így Harmonikának maradt ismét a pianínó, valamint az állandóan szóló zene a fejében. Ez utóbbit hallották meg olykor az osztálytársak is, ha túl hangosan szólt.
Lassacskán azért megtanulta kontrollálni a gondolatai sziklái között áramló hangfolyamot. Elvégezte a konzervatóriumot, koncerteket adott, inkább kevesebb, mint több sikerrel. „A zsenik nem szabálykövetőek!” – szokta volt mondani. Nem szerette keretek közé szorítani a tehetségét, és a kotta inkább jelentett korlátot, mint segítséget. Egy idő után el is hagyta – inkább megtanulta fejből a darabokat. Tanítani kezdett, bár nem igazán volt türelme az alapok oktatásához. Nála a technika csak eszköz volt, az érzelmek határozták meg a játék minőségét, ezért a kezdők oktatásával elég hamar fel is hagyott, figyelmét inkább a mesterképzésre fordította. Abban sem volt túl sikeres, a nyers modora miatt nem kedvelték a tanítványok, de ahhoz elég volt, hogy néhány fellépéssel kiegészítve valamennyire megéljenek belőle.
Az évek múlásával Harmonikából H. úr, majd H. úrból Húr lett. Mint később elárulták, nem csak a zongora miatt hívták így a szomszédai, hanem azért is, mert könnyen felhúzható volt, és mindig pattanásig feszült. Ez kifejezetten idegesítette Harmónia urat, mert ő alapvetően békés természetűnek tartotta magát. Békés természetűnek, aki szereti a rendet. Azt pedig más is biztosan szóvá tette volna, hogy a házban lakó gyerekek folyton zajonganak, nekirúgják a labdát a redőnynek, zavarva ezzel a zongoraleckéket. Amikor aztán összegyűjtötték a pénzt egy belvárosi lakásra, külön ügyelt arra, hogy ne földszinti lakás legyen, és a ház belső udvara alkalmatlan legyen mindenféle közösségi tevékenységre.
Nagyjából ez járt a fejében, mikor kezdte úgy érezni, kiadta a mérgét és átváltott lágyabb, lírai dallamokra. Eszébe jutott a széna illata nagyapja pajtájában, és a tehenek nyugodt, megfontolt kérődzése. A mezőn végigfutó szél, ahogy zizzenésre bírta a sarjadó búzaszálakat. Az első találkozás a későbbi feleségével. A pályaudvar előtt álldogált, világoskék krepp ruhában, félszeg mosollyal az arcán, és egy taxi után kutatott. Persze nem talált, mivel a kisváros egyetlen személyfuvarozója, mellesleg Harmónia úr gyermekkori jó barátja, épp az ágyat nyomta 39 fokos lázzal. Harmónia urat azonban annyira megérintette a lány elesettsége, hogy egy pillanat türelmet kért tőle, majd átrohant a szomszéd utcába a barátjához, elkérte a taxit és személyesen fuvarozta Grétit a megadott címre, a nagynénjéhez. Szerencsére a nagynéni imádta a klasszikus zenét, ezért a későbbiekben is szívesen támogatta a fiatalok alakuló kapcsolatát.
Aztán Harmónia úr emlékei visszakanyarodtak a zenéhez. Karrierje nyitányaként megnyerte a megyei zongoraversenyt, alig nyolcévesen. Máig benne él a kép a nagyobbak irigykedő tekintetéről. Aztán az egyetlen külföldi turné, amin részt vett, részt vehetett. Az akkori rendszer nem pártolta túlzottan a nemzetközi karriert. Élete legnagyobb szakmai sikerének a karácsonyi nagykoncertet tartotta, amin Szabóval és Rabóczkival játszott. Gondolatban újra meg újra átélte, hogy a nézőközönség állva ünnepelt a végén – percekig kitartóan tapsoltak és dobogtak a lábukkal.
Ebben a pillanatban hangosan kopogtattak a falon.
– Hagyja már abba, vén trottyos! Nézném a tévét!
– Elnézést! – kiabált vissza Harmónia úr, de nem hagyta abba. – Nem vettem észre, hogy már kilenc óra.
– Barom!
– Aki mondja!
Még játszott néhány mérges kis futamot, de nem túl hosszan, mert a szomszéd mégis csak egy százhúsz kilós fickó volt, ő meg már csak egy megtört öregember, majd hangosan fújtatva oldalra fordult a székkel, hogy felálljon és elinduljon a konyhába. Ekkor látta meg a fiút. Valószínűleg a koncert alatt a hátsó sorokban üldögélhetett, mert nem nagyon emlékezett rá. Most ott állt, az ajtófélfa mellett, gyűrött öltönyben, kissé vörösen, és egy fekete sildes sapkát forgatott zavartan a kezében.
– Ööö, bocs! Itt felejtem a sapkámat. – motyogta.
– Megtalálta, nem? Most már mehet. – csattant fel Harmónia úr. Maga sem tudta, hogy az zavarja jobban, hogy kihallgatták magánműsorát, vagy az, hogy valaki tanúja volt annak, ahogy a szomszéd rendre utasította.
– Elnézést, csak azt szeretném még mondani, hogy csodálatos, ahogy játszani tetszik. Ezek a könnyed, pörgős futamok, ezek a dallamok! – hadarta egyre gyorsabban, kapkodóbban a fiú, ahogy belelendült az áradozásba. – Teljesen el… elvarázsoltak. Még soha, senkit nem hallottam így zongorázni! Ön… Ön valóban egy zseni! Egy piszok nagy zseni, tudja?
– Tudom. Köszönöm! És most kifelé!
A fiú távozás helyett közelebb lépett.
– Csak annyit hadd mondjak még el, és tudom, hogy tök profán a hasonlat, de tényleg igaz, hogy néha… Sőt, legtöbbször az afterparty jobban sikerül, mint maga a buli. És ugyan a koncerten is nagyon jól tetszett játszani, de utána… Ez sokkal jobb volt! Nagyon köszönöm még egyszer! – ezzel megragadta Harmónia úr kezét és erősen megrázta. Egy pillanatra úgy tűnt, kezet is akar csókolni, de ezt már Harmónia úr igazán nem hagyhatta, ezért határozottan elhúzódott.
– Kikísérjem, vagy ki tud menni magától is?
– Nem, nem, köszönöm, nem kell, kitalálok! És még egyszer elnézést! – búcsúzott a fiú még mindig lelkesen hadarva, majd gyorsan kisietett.
Harmónia úr a botját felkapva utána csoszogott és gondosan behajtotta mindhárom zárat az ajtón. A feleségével a konyhában találkoztak. Az asszony épp akkor fejezte be a mosogatást és törölte meg a kezét, amikor Harmónia úr belépett.
– Kérsz vizet?
– Kérek. De ne hideget!
A felesége engedett neki egy pohárral a csapról, majd magának is kivett a hűtőből egy palack ásványvizet. Mindketten letelepedtek az asztal mellé.
– Miért nem szóltál, hogy van itt más is? Tudod, hogy nem szeretem, ha más is hallja, mikor magamnak játszom…
– Hát, a szomszéd mindig hallja, és fel is emlegeti, ha találkozunk… De miért mondod? Volt itt valaki? Én nem láttam. Mikor?
– Most ment el. Egy húsz év körüli fiú, fura sapkában.
– Tényleg nem láttam, nem hallottam. Tudod, mosogattam éppen. – mondta az asszony szemrehányó hangsúllyal. Régóta kért már egy mosogatógépet, de a férje ezt „úri huncutság”-nak tartotta.
– Igen, a mosogatás… Azért kíváncsi vagyok eljön-e legközelebb? Nem emlékszem, hogy korábban láttam volna.
– Hát, jól jönne egy kis vérfrissítés. Egyre kevesebb az új arc. Főleg a fiatal. A mai fiatalokat már nem érdekli az élő zene. A muzsika. Csak a tüc-tüc! Az szól folyton a fülükben.
– A kifinomultság. Az hiányzik belőlük. – bólogatott Harmónia úr lemondóan. – Bár ő másnak tűnt.
– Mondjuk, ha már ide eljött, az tényleg jelenthet valamit… De ki tudja, lehet, hogy őt sem látjuk többet.
– Nem, ő tényleg más volt! Rajongó… – szinte áhítattal ejtette ki a szót.
– Rajongó? Hát, akkor valóban más volt! Neked már nagyon rég nincsenek igazi rajongóid! Lehet, nem is voltak soha!
– Te is tudod, hogy ez nem igaz! A karácsonyi nagy…
– Persze, a karácsonyi nagykoncert! Mindig ezzel jössz! Hány éve is volt? Tíz? Tizenegy?
– Tizenhárom és fél. De tele volt a színházterem.
– Igen, a Rabóczki művész úr, meg a Szabó Zsolt miatt. De nem miattad!
– De igenis miattam! Illetve miattam is.
– Ugyan, hagyd már! Ha tényleg miattad jöttek volna el anno háromezren, akkor ma is jött volna belőlük néhány, nem csak így, egy-ketten, mutatóba! Már akkor is többen voltak kíváncsiak a bögyös operaénekesnőre, arra a Lucára, vagy kire, mint rád!
– A Tóth Luciánára?! No hiszen!… Vettem volna el őt inkább!
– Ugyan, menj már! Nem bírta volna ki veled egy hétig sem.
– Mire célzol ezzel?
– Nem célzok semmire. – sóhajtott fel az asszony. – Hagyjuk! Menjünk inkább aludni, fáradt vagyok.
Lefekvéskor Harmónia úr még mindig a fiú által mondottakon rágódott. Nyakig húzta a paplant és befordult a fal felé, úgy hallgatta a felesége szöszmötölését a fürdőből.
– Afterparty, mi? – suttogta maga elé. – Ah, ostoba kölyök! Azt sem ismerte fel, melyik volt a valódi koncert!
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Egyből eszembe jutott Roald Dahl Mr. Botibol-ja. Nagyon hajaz! Picit másról szól, de a hangulat nagyon ugyanaz! (Ha esetleg nem olvastad, olvasd el, meglátod, miért írtam.)
    Nagyon-nagyon jó ez a novella. Túl jó. Ez szépirodalom.
    És lehet, hogy ez lesz a baj. Túl “finom”.
    Nem tudom jobban megfogalmazni. 🙁
    Ennek az írásnak a dolgai annyira pókháló-lágyak, hogy át fog mindenki siklani rajta, anélkül, hogy észrevenné, hogy valami volt itt.
    Sajnos – hidd el, én sajnálom a legjobban – nem az a kor van, ahol ez kell.
    Pedig de jó lenne!!!

    Akkor mondom picit érthetőbben a véleményem: ami ma nem öléssel, szexszel, vérrel és spermával van füszerezve, az nem fogja kib@szni a biztosítékot. Vagy pedig a divatos csöpögő (hamis) érzelemtornádó (általában “szerelem”-nek nevezve). Ezek mennek.

    Ez az írás nem lesz kelendő. Hiába gyönyörű. 🙁
    Persze csak szerintem, úgyis hülyeségeket beszélek, ne figyelj rám!
    Írj ilyeneket! Talán (remélem) nincs igazam!!!

  2. István

    A történet nem túl izgalmas, de maga a novella nem rossz. Engem csak az “Olyan hanggal fújta ki a levegőt” kezdetű, hosszúra sikeredett leíró rész untatott, mert túlzónak ítéltem Harmónia úr életpályájának ilyen szintű részletezését, egy ilyen rövid terjedelmű írásban. Biztos meg lehetett volna oldani ezt dinamikusan, párbeszédekkel, utalásokkal, ha egyáltalán szükséges ezt ennyire részletezni.

Hozzászólás

*

Solve : *
3 + 12 =