Previous Story
Ariel
Posted On 2019 szept 16
Jelige: Dralis
Az újabb hullámhegy megint pokolian magasra emelkedett. Trevor McIntosh csak ereje megfeszítésével tudta irányban tartani az Arielt. Közben a tajték végigvert a hajóorron, és a dereglye megrázkódott.
Megrázkódott, de a felszínen maradt. Trevor szeretettel simított végig a kormányon. Az Ariel bírta. Még mindig bírta. Derék Ariel! Öreg Ariel.
Ez volt az utolsó hajó, amit a nyugdíjba vonulása előtt épített. Talán ezért is nem adta el. Most már nem is fogja. pedig még öt éve is lett volna rá vevő. Nem adta el. Most már megmarad. Hány éve van még a hajónak? Öt biztosan.
És neki? Neki hány éve lehet még hátra? Tíz? Tizenöt? Kevesebb? Nyolcvan felett már gyakran gondol erre az ember…
Megtörölte a homlokát, és a karórájára pillantott. Már csaknem két órája tombolt a vihar.
A következő pillanatban az Ariel nagyot rándult, és Trevor beütötte a fejét. Egy pillanatra minden elsötétült…
Lelki szeme előtt megjelent a kép, amelyet mindennap látott. Szürke gránit. Fényesre csiszolva. Rajta arany betűk.
.
.
Gordon Archibald McIntosh, Őfelsége hadnagya
Élt 25 évet
.
.
Mellette a másik gránit síremlék:
Mary Elisabeth McIntosh
Élt 57 évet.
.
.
Trevor összerázkódott, és kinyitotta a szemét. “Igen, hozzátok megyek! Nem is tudom, miért nem vagyok már ott.” Közben a keze gépiesen tette a dolgát. Irányba állította a hajót. A következő hullám elzúgott az Ariel alatt, dübörögve ütközött a hajóorrnak, kissé meg is taszította, de a férfi máris visszatekerte a kormányt. A hullám elterült a hajó alatt. Trevor elmosolyodott. Tudta, hogy túléli. Még nem jött el az ideje. Ez még nem az a nap. Vajon miért nem?
Félelmetes sötétség vette körül a hajót. Trevor rájött, el fogja veszíteni az irányérzékét. Tájékozódási pontot kell keresnie, de azonnal.
Mi az a derengő fény? A világítótorony lenne? Talán újra üzembe helyezték? Mindegy, más lehetőség nincs, arrafelé kell tartania. Az az egyetlen biztos pont, ami alapján ebben az ítéletidőben navigálhat. És a világítótorony mögötti veszélyes sziklák? Már nem érdekelte. Legfeljebb mégiscsak ez lesz az a nap…
Miért borul ekkora ködbe a világítótorony? Miért fehér, és egyáltalán – hol van a lámpafény? Hiszen itt nyugodt a tenger… Teljesen nyugodt a tenger…
Trevor hitetlenkedve nézte a tükörsima vizet. Vad erővel tört rá a fáradtság. Tudta, hogy nincs tovább. Kivetette a horgonyt. Majd reggel. Mindent majd reggel… Még a tengerészsapkát sem tette le, máris elaludt.
Reggel sehol sem látta a világítótornyot. A távoli partszegényt viszont azonnal felfedezte. Hogy’ kerülhetett ide? Elszakadt volna a horgonylánc, és az Ariel egész éjjel sodródott? Trevor megborzongott.
Gyorsan ellenőrizte. A horgony kitartott, a hajó állt. Egyébként is, miféle áramlat hozta volna éppen ide, a város elé, és éppen ilyen lehetetlen szögben? Valami nem stimmel itt…
A Nap! Lefelé tart! Ilyen sokáig aludt volna? Esküdni merne, hogy hajnal van! Mindegy, ezek szerint mégiscsak van valami abban a fránya szenilitásban. Késő délután van, a Nap határozottan lefelé tart. Ő igen sokáig aludt, de biztonságban volt a hajón. Derék Ariel, öreg Ariel!
Azonnal indulni kell, mert így is sötét lesz, mire hazaér. Felszedte a horgonyt. Jó szél volt, az ilyenkor többet ér, mint a motor. Legalábbis Trevor McIntosh számára. Egy kissé legalább takarékoskodik az üzemanyaggal.
Felvonta a vitorlát, és irányba állította a hajót. A vásznak megfeszültek, a hajóorr pengevékonyan hasította a vizet. Trevor diadalmasan mosolygott. Egy percen belül a csúcsvitorla is felröppent az árboc tetejére.
Az Ariel egyre vígabban futott a hullámokon. Trevor kihúzta magát. A hajója száguld a vizen, akár a torpedó. A külföldiek állítólag azt mondják, így csak britek vitorláznak, és csak olyan hajón, amit maguk építettek. Britek a nyári villámot! A skótok! Egyedül a skótok! A skótok vitorláznak így a földön egyedül, és csak olyan hajóval, amit maguk építettek. A tulajdon két kezükkel. Derék Ariel, öreg Ariel!
Még nem bukott alá a Nap, amikor az Ariel befutott a halászkikötőbe. Trevor megszokott mozdulatokkal kormányozta horgonyzóhelyére a hajót. Közben csodálkozva nézegette a kikötőt. Hová tűnt az új móló? Lebontották volna? Vagy elvitte a vihar? Valami nem stimmelt. Nagyon nem stimmelt…
Szeretettel kikötötte a hajót a szokott helyre. Nicsak! Jeff már évekkel ezelőtt azt mondta, hogy eladta a hajóját, állítólag Liverpoolba. A vitorlás mégis itt áll. Nem eladta, hanem átfestette? Pedig nem gondolta volna, hogy éppen Jeff megrögzött hazudozó.
Szórakozottan a korlátnak támaszkodott, és megrökönyödött. A korlát csupa rozsda. Hogy lehet ez? Egy hete sincs, hogy befestette! Leáztatta volna az eső? Ilyen pocsék festéket adott volna el neki McDonald? Lehetetlen! harminc éve vásárol nála. Soha semmi probléma sem volt az árujával. Valami nem stimmel itt. Nagyon nem stimmel…
Leguggolt, és a rozsdát vizsgálgatta. Miféle festék van alatta? Halványzöld? Jó húsz évvel ezelőtt volt ilyen. Akkor a korlát berozsdásodott, és Trevor csiszolópapírral szedte le a zöld festék maradványát.
Hitetlenkedve vizsgálgatta a zöld festék foltokban foszladozó darabkáit. Soha többé nem festette azóta ilyenre a korlátot. Hogy lehet, hogy most megint ilyen? Valami nagyon nem stimmel itt!
Hirtelen egyenesedett fel, a vér az agyába tódult, és megszédült. A korlát után kapott, görcsösen megkapaszkodott benne, de csaknem így is elzuhant. Ezt mind a kor teszi. Mind?
Míg zsibbadtan és szédelegve a korlátba támaszkodott, villámcsapásszerűen lepergett előtte mindaz, ami akkor történt. 1982 szeptember 5-én.
Gordon, a fia. Egy királyi fregatt harmadik tisztje. Kitüntetést kapott a falklandi háborúban. Zöldfülűként, csaknem újoncként.
Trevor büszkén mustrálta tengerész egyenruhában feszítő fiát. A Royal Navy tisztje! Ami valamikor ő szeretett volna lenni! Van értelme az életnek! Milyen boldog volt Mary is! Mary, a drága Mary!
Egy hét múlva lett volna Gordon esküvője. Mindenki hivatalos volt rá, minden rokon és barát. Világraszóló bulinak ígérkezett.
Egy hét múlva el is jött minden rokon és barát. Gordon temetésére. Ott, a hideg szélben, miközben a fia koporsóját leengedték a frissen ásott sírgödörbe, valami megpattant Mary Elisabeth McIntosh-ban is. Hangtalanul összecsuklott. Többé már nem is kelt fel. Egy hét múlva Trevor őt is eltemette. Oda már nem jött nagy sereg rokon és barát; csupán néhányan voltak, meg a pap, Trevor és a mélységes, kozmikus reménytelenség.
Trevor azt gondolta, most már mindennek vége. Vége is volt – csak még élt. Maga sem tudta, minek. Néha levelet kapott Gordon volt menyasszonyától, Heather-től. A lány azóta sem ment férjhez. Rajta kívül Trevornak senkije sem volt. Csak a hajó. Derék Ariel. Öreg Ariel.
Vállára vetette a tarisznyáját, és hazafelé indult. Az első sarkon sóbálvánnyá lett a döbbenettől. Nem kisebb dolog történt, mint az, hogy maga Jonathan Simmons jött vele szembe.
Jonathan Simmons! A tizenöt éve halott Jonathan Simmons! Csak szellem lehet! Ráadásul ez a szellem felettébb különösen viselkedett, mert döbbenten belebámult Trevor arcába, és a gyorsan sötétedő estében olyan képet vágott, mint aki igencsak megijedt. Nemcsak hogy kísérteni nem kísértett, rémülten elszelelt.
Trevor McIntosh tanácstalanul nézett utána. Nem stimmel itt valami. Nagyon nem stimmel.
Egyáltalán ébren van? Nem ez nem álom. Ahhoz minden túlságosan éles. Meg túl hosszú ideje tart. Nem ez nem álom. Semmiképpen sem álom. Akkor micsoda? Valami nem stimmel. Nagyon nem.
Esetleg meghalt volna? Olyan hirtelen hasított belé a gondolat, hogy megtorpant. Valaki azt magyarázta a tévében, hogy talán egy ideig észre sem vesszük, hogy meghaltunk. Csak járunk-kelünk a többi ember között, akik nem érzékelnek bennünket. Mármint az élők. De a halottak igen, merthogy azok is ott mászkálnak. Akkor Jonathan az előbb…?
Jonathan egy szellem lett volna? Ezek szerint ő is az? Trevor egyszerű lélek volt, ilyesmiről elég ritkán gondolkodott el, hát most hullámokban tört rá a pánik. Meghalt volna?
Ekkor nagy lendülettel kivágódott a következő mellékutcából egy farmert és kockás inget viselő fiatalember, és csaknem felkenődött Trevorra.
– Elnézést, uram! – hebegte a fiú, és továbbállt.
Trevor zavartan gondolkodott. Ezt a fiút ismeri, ez nem halott. Az utca túlsó végén lakó Jason McManahan csemetéje. Csakhogy ez a srác most jól menő orvos Glasgow-ban, kiterjedt praxisa van, és méregdrága sportkocsin jár… De valamikor így nézett ki, ahogy az előbb látta. Mikor is? Mi nem stimmel itt?
Gyanakodva nézegetett maga köré. Néhány pillanat múlva tovább indult, de sokkal megfontoltabban. Szinte minden lépésnél alaposan megfigyelt mindent. Mindent és mindenkit. Éledező gyanúja percről percre új és újabb tápot kapott.
Hitetlenkedni kellene? Úgy érezte, arra nem ér rá. Akkor is ez van, ha nem hiszem. Talán jó is, hogy ez van. Valami dolgom van itt. Itt és ekkor.
Tudta, hogy a Duncan Street sarkán van egy újságárus bódé. Helyesebben szólva: akkor volt. Az még ilyenkor nyitva tart. Jobban mondva: akkor nyitva tartott.
A Duncan Street nem volt nagy kerülő, gyorsan odaért. Vett valami esti lapot. Nem igazán érdekelte, mit írnak benne, csak a dátumot nézte meg. Komoran bólintott.
Most már céltudatosan ment hazafelé, de nem arra, amerre szokott. Ha úgy van, ahogy gyanítja, valaminek ott kell állnia.
Kis kerülővel tartott hazafelé, átvágott a parkon, így a Miller-féle sövény takarásából szemlélhette meg a házát.
Ott volt. Gordon vadonatúj dzsipje ott parkolt a háza előtt. Trevor szíve akkorát dobbant, csaknem kiszakadt a helyéből. A dzsip épp az utcai lámpa fénye alatt állt. A Miller-sövény takarásából zavartalanul figyelhette. Teljesen besötétedett már, és egyáltalán nem voltak járókelők. Máskor is csendes ez a környék, de most különösen az volt. Miért is? Tudom már: ma van a meccs.
Mit tegyen? Talán jelentkezzen be? Csengessen? Odabent – ebben teljesen biztos volt – ő maga tartózkodik a feleségével, a fiával, és a fia Kenneth nevű barátjával.
Menjen be, köszöntse a házigazdát, és közölje vele: “én voltaképpen te vagyok”? Marhaság. Leütné. A benti Trevor leütné. Alig várta a meccset, és nagyon nem akarta, hogy bárki zavarja a nézésében.
Akkor mégis, mit tegyen? Miért van itt? Talán nem azért, hogy megakadályozza?
Hogyan is történt? Trevor lelki szemei előtt kérlelhetetlenül peregtek a képek. Gordon és Kenneth telefonálgattak ide-oda, az esküvőt szervezték. Ő a meccset nézte. Szünetben kijött elszívni egy szál cigarettát.
Akkor rohanta le Mary.
– Trevor, Kenneth eltávozását visszavonták. Sürgősen el kellene vinni a helikopter-felszállóhelyre!
– Mi közöm ehhez?
– Nem szeretném, ha Gordon vinné! Kérlek, Trevor!
Ez volt a pillanat, amit Trevor McIntosh sohasem bocsáthatott meg magának. Könyörtelenül lerázta Maryt; a vendég úgyis jobban szeretne Gordon elegáns dzsipjén utazni, mint az ő ütött-kopott vén szedánján. Vigye Gordon! Punktum! Neki látnia kell a második félidőt!
Gordon elvitte. Odafelé, a hegynek fel baj nélkül. Kenneth megérkezett a leszállóhelyre, helikopterbe szállt, és elrepült.
Hazafelé történt a katasztrófa. Valamiért nem tudta bevenni az éles kanyart a hegy lábánál, nyílegyenesen haladt tovább, áttörte a gyártelep kerítését, és teljes sebességgel belerohant egy üzemanyagtartályba. A dzsip felrobbant.
Trevor másnak sírva vizsgálgatta a maradványokat. Makacsul ismételgette: valami baj volt a fékkel. Meg kellene vizsgálni. Senki sem hallgatott rá. A szakértő megjegyezte: a kocsi annyira kiégett, hogy semmit sem lehet megállapítani. Amikor Trevor nem tágított, elterjedt a hír: McIntosh beleőrült a szörnyű veszteségbe.
Szánalommal tekintettek rá, de senki sem hitt neki. Ki volt, aki elsőnek terjesztette az ostoba pletykát? Aki először nevezte őrültnek? Hogy is hívták a tökfilkót? Josh Culum. Néhány házzal odébb lakott. Nyavalyás alak volt. A szeme sem állt jól. Képes volt megkérni Heather kezét; a lány sírással küszködve mesélte el hat hónappal a temetés után. A fickót elérte Isten büntető keze. A minap mesélték, hogy Josh Culum életfogytiglant kapott, mert Birmingham-ben megölt valakit.
Nézte a házat és a dzsipet. Mit tegyen? Szólítsa el a huszonhat évvel fiatalabb Trevort a képernyő elől? Valószínűleg ezt kell tennie. Akkor is, ha leüti. Akkor is, ha megöli.
Már-már elindult, amikor észrevett valamit. Illetve valakit. Egy vékony alak lopakodott a kerítések mentén, gondosan elkerülve a lámpák fényköreit. Ez meg ki lehet? És mit akar?
Látván, hogy az ismeretlen gondosan szemrevételezi a környéket, Trevor finoman visszalépett a sövény takarásába. Akárki az, itt nem láthatja meg. Valami nagyon nem stimmel. Ki az, és mit akar?Mi van a kezében? Valami szerszám?
A következő pillanatban Trevor mindent megértett. Azt is tudta már, miért van itt. Annak a huszonhat évvel fiatalabb Trevornak, aki most azt a nyavalyás meccset nézi, ebben az életben hatalmas szerencséje van…
Mit tegyen? Menjen és üsse le Josh Culumot? A gazember megérdemelné.
Néhány lépésnyire van a pub, és McGregor őrmester ilyenkor mindig ott van. Nézi a meccset.
Amíg lábujjhegyen a pub felé hátrált, Trevor arra gondolt, hogy az ő világában McGregor őrmester már nyugdíjas, a parkban szokta sétáltatni a labradorját, és mindennap arról beszél, hogy a mai rendőrök semmit sem érnek.
A pubban Trevor kíméletlenül az őrmester fölé tornyosult.
– Azonnal jöjjön! Josh Culum most vágja el Gordon McIntosh dzsipjének fékvezetékét!
– Ki maga?
– Trevor McIntosh nagybátyja vagyok! Igyekezzen!
Az őrmester fürgén kirohant a kocsmából. Josh Culumot olyan félreérthetetlen helyzetben találta, hogy egy pillanatig sem gondolkodott: bilincset rakott a fickó csuklójára.
Trevor a sövény mögül figyelt. Látta, amint kiözönlik a házból a családja. Utolsónak érkezett a vadul szentségelő, huszonhat évvel fiatalabb Trevor. Látszott: a legszívesebben elharapná a tetten ért fickó nyakát.
Trevor elvigyorodott a sövény takarásában. Itt minden másképpen lesz!
Most majd a huszonhat évvel fiatalabb kiadása nem láthatja a második félidő pazar góljait – legalábbis élőben nem, mert kénytelen lesz elővenni a garázsból a vén szedánt, és elfuvarozni Kenneth-et a leszállóhelyre.Nem tudja a bolond, milyen sokat nyer ezzel.
Ideje volt távozni. Az őrmester tüstént keresni fogja. Igazolványt kér.
Trevor szó nélkül visszament a kikötőbe. Sötétben oldozta el a hajót. Derék Ariel. Öreg Ariel.
Finoman és hangtalanul siklott kifelé a hajóval, néhol az evezőt használta, amíg rá nem talált a keresett áramlatra. Negyedóra múlva a nyílt tengeren volt.
Ebben az életben Trevor McIntosh most autózik, és valószínűleg dühöng. Ő viszi a fiút a vén szedánnal, amit még huszonhat év múlva sem fog eladni. Ne is tegye, a kocsi nem azt érdemli.
Megsimogatta a kormánykereket. Te hoztál el ide! Derék Ariel, öreg Ariel.
Lement a kajütbe, lámpát gyújtott, cigarettát keresett. Visszafelé jövet belenézett a kajütablakba, és összekacsintott önmagával. A férfi, aki minden fontos dolgát elvégezte.
Trevor McIntosh többé egy szemhunyást sem aludt. Minek? Hajnalban pillantotta meg a furcsa fényoszlopokat. Felvonta a vitorlát. Gyerünk, Ariel. Szeretettel simított végig az árbocon. Derék Ariel, öreg Ariel! Ne félj!
Igazából már tudta. Hatalmas viharba került egyik pillanatról a másikra. Sötét tömeget látott közeledni, és tudta, mi az. A roppant, félelmetesen tornyosuló fekete szikla. Már ötven lábnyira sem volt, és szédítő sebességgel közeledett.
Szia Író!
Ez az írás messze-messze kimagaslik a többi közül. Ahhoz, hogy idejussunk, el kellett olvasni az előzőket: nem baj! Ez kárpótol! 😉
A légvégéig nem tudja az ember, hogyan alakulnak, merre fordulnak a történet szálai. Még egy „sima” meghalásos történet is igen jó lett volna belőle, mert az elejének lélekábrázolása kitűnő, na de így aztán igazán egyedi, nem klisés!
Nagyon gratulálok!
Annyit szeretnék mondani, hogy ha esetleg nem kap sok szavazatot, mert hosszú, akkor is azt mondom: ez az (egyik) legjobb írás itt!!!
(A Pemisz Labda hasonlóan jó. Én nálam csak azért jobb ez, mert ez „sejtelmesebb”.)
Nagyon-nagyon tetszett!!!
(A kiemelések nekem is furcsák, de kit érdekel?! Kiváló ez az írás!)
Köszönöm… 🙂
Tetszett! Szerintem kitűnő írás. A vastagon szedett kiemelések feleslegesek! Érteni azok nélkül is a lényeget!