Az ablak

Jelige: KTB

A néni korán ébredt. Még öt óra sem volt. Lehunyta a szemét és arra gondolt, hogy egy nappal kevesebb. Sok-sok napot töltött egyedül. Magányban. A férjét tizenkét éve veszítette el. Nem volt semmi előjele. Már rég a nyugdíjas éveiket élték, amelyet boldogságban töltöttek. Azt hitték, a jól megérdemelt szabadság hosszú boldog nyugdíjas éveket hoz. Mindketten a konzervgyárban dolgoztak. Éppen jókor mentek nyugdíjba, mert nem sokkal később megszűnt a gyár. Úgy tervezték, hogy a sok év alatt félretett pénzükből végre utaznak. Sosem jártak külföldön, életükben csak háromszor jutottak el a Balatonra. Most majd megnézzük azokat a piramisokat, mondta az asszony a férjének. Lelkesen csomagoltak, készültek az útra, amikor a férje infarktust kapott. Hiába érkezett a mentő pár percen belül, hiába próbálkozott az orvos egy órán keresztül, a férfit nem tudták visszahozni. Az asszony magát okolta. Miért kellett neki kitalálni ezt az egyiptomi utat? Jó lett volna a szanatórium a közeli városban, vagy csak kirándultak volna a hegyekben. Sokáig tartott az önmarcangolás. A temetésre a férfi rokonságából alig jött el valaki. Vidékről nem tudtak a városba utazni, meg nem is nagyon akartak.
A férfi fiatalon házasodott. Módos családból származott, de a szerelem a fővárosba szólította. A lány fiatal volt és nagyon szegény. Árva. Ezzel minden bűnt, ami csak létezett a férfi szüleinek a szemében, önkéntelenül elkövetett. A férfi szerelme azonban mindennél erősebb volt. Összeházasodtak. Csak kéttanús esküvőt tartottak, aztán pedig egy kisvendéglőben vacsoráztak. A férfi szülei pedig egyúttal kitagadták egy szem fiukat.
A pár boldogan, de nagy szegénységben kezdte a közös életet. Mint a galambok, békében éltek. A nő egy év múlva várandós lett. A férjjel madarat lehetett volna fogatni. A konzervgyárból a nő gyakorlatilag a szülőszobára ment. Kisfiú, mondta a gyereket világra segítő orvos. A gyerek azonban nem sírt fel. Semmit nem csinált. A kis elkékült teste jéghideg volt. Egy egész orvoscsapat sietett a szülészorvos segítségére, de a baba nem sírt fel. Soha.
A nő belebetegedett. Nem akarta elfogadni a feldolgozhatatlan tragédiát. A temetést a férfi egyedül intézte. A nő eközben a kisingeket és a rugdalózókat rendszerezte. Így élte túl a gyászt. Így, hogy nem vett tudomást a gyerekük elvesztéséről. A temetésre sem volt hajlandó elmenni. Azt mondogatta, hogy a férje csúf és kegyetlen tréfát űz vele. A gyerekük a kórházban van. Csak beteg. Ő látta. Látta, hogy milyen kicsi és most erőre van szüksége.
Egy idő után a gyereket kereste. Mindenütt. Otthon, a szomszédnál, a piacon. Ahol éppen járt mindenkit megállított, hogy nem látták-e a kék nagykerekű babakocsit. Az oldalán egy sárga csík. A kisfia pedig benne alszik.
A férjnek nem volt más választása, orvoshoz vitte az asszonyt. Hosszas kezelésnek vetették alá. A pszichiáter sokszor, nagyon sokszor foglalkozott az asszonnyal, aki kezdte felfogni, hogy mi is történt valójában. Idegösszeomlás, mondta az orvos.
A nő három hónappal később hazamehetett. Kitisztult fejjel, mély gyásszal és fájó szívvel próbálta a mindennapokat túlélni.
Az orvos azt mondta, hogy lehet még gyerekünk, biztatta a férje. Évekig próbálkoztak. Soha többé nem sikerült teherbe esnie az asszonynak. Eldöntötték, hogy örökbe fogadnak. Kifutottak az időből, tárta szét a gyámügyi hivatal munkatársa. Ezek után úgy érezték, hogy egymásnak kell éljenek. Így is tettek. Dolgoztak, pihentek, sétáltak. Tudták, hogy nem teljes és nem kerek az életük, mert ők gyerekekkel, unokákkal képzelték el a jövőjüket, ez pedig nem adatott meg. Ám nem okoltak senkit. Istenhez is csak fohászkodni tudtak.
Egyszerre mentek nyugdíjba. A búcsúztatóra az asszony sütött, főzött, a férj pedig finom és drága itallal készült. Igazán kitettek magukért.
.
Egy újabb nap egyedül. A szociális gondozó kilenc órára jön, reggelizteti, és az ablakhoz tolja. Tolószékhez volt kötve. Fél éve így töltötte a napjait. Egyetlen szórakozása az volt, hogy az ablakon keresztül nézte az embereket. Szinte mindenkit ismert látásból. A szomszédok közül páran felintegettek, amikor látták, hogy a néni az ablaknál ül. A néni örömmel visszaintegetett. Néha csak nézett, de nem látott. Nem látott, mert sírt. A közeli temető felé nézett a lakása ablaka. Azt kívánta, hogy bárcsak a férje mellett lehetne. Már mindent elrendezett.
Az egyik szomszéd, amolyan szervező féle kitalálta, hogy naponta egy szomszéd vigye egy rövid sétára a nénit. A néni nem is tudta, hogy mit mondjon, amikor megjelent a ház lakóközössége az egyszobás lakása ajtajában. Sírt. Sírt, mert úgy hitte, hogy ő már nem számít. Nagyon köszöni, de nem, nem akar terhet senkinek. Minden szomszéd segíteni akart. A néni pedig nagyon örült, hogy újra emberek közé mehetett. A négyemeletes házban nem volt lift, a kapuhoz vezető út sem volt akadálymentesített, de egyik szomszéd sem problémázott, hogy emelni kell a nénit és tolószéket. Néha még viccelődtek is.
A néni nagyon boldog volt. A házban lévő lakókból egyfajta erős összetartó közösség kovácsolódott. Néhány hét múlva eljött a Karácsony. A néni a szociális gondozó segítségével a nyugdíjából minden szomszéd részére ajándékot vett. A gondozó nevetgélve csomagolta az ajándékot, a néni pedig kis kártyákat írt mindenki részére. Névre szóló kártyát.
December huszonnegyedikén délelőtt még volt egy kis idő a sétára, amikor a szociális gondozó bevonásával egy apró díszített fenyőfát csempésztek be a néni lakásába.
Amikor a sétából visszaértek, a néni elsírta magát. Boldog volt. Sok év után újra. Összehívták a ház valamennyi lakóját. A néni egyesével adta át az ajándékot. Kicsit lassan ment, de senki nem érezte úgy, hogy túl sok időt tölt a nénivel. Nevetgéltek, és közben a szomszédok mindenféle finomságot hoztak a néninek. Gyönyörű Karácsonyt varázsoltak neki.
Együtt énekelték a Mennyből az angyalt, és nem volt olyan szomszéd, akinek ne csordult volna ki a könny a szeméből.
Szép lassan hazament mindenki. A szociális gondozó a nénivel maradt. Nem volt családja, és együtt töltötték az estét. Tévét néztek, majd a néni kérte, hogy segítsen lefektetni. Elfáradt.
Reggel a szociális gondozó hiába szólította a nénit. Tudta, hogy baj van. Azonnal hívta a mentőket. A néni elaludt. Örökre.
A néni kezében egy kis noteszt talált. A végrendelete volt benne összehajtva. A néni mindenét a szociális gondozóra hagyta. A nő zokogni kezdett. Ő csak a munkáját végezte. Igaz, a szívéhez nőtt a néni, de nem, ez neki nem jár.
A szomszédok megkövülten hallgatták a néni halálhírét. Nem akarták elhinni. Sírtak. Mindenki sírt. A szociális gondozó elmondta, hogy a néni mosolyogva aludt el. Senkit nem vigasztalt, hogy a néni hogyan lépett ki a földi világból, de tudták, hogy erre várt. Talán jobb helyre került.
Ám a szomszédok azóta is sokszor felnéznek az ablakra. És bár már idegenek lakják, néha még mindig könny futja el a szemüket.
.

.
.
  1. Kereder Márk

    Az a baj, hogy se igazi tanulság, se igazi történés, se igazi ötlet, se igazán szép mondatok… mégis: nálam is az első ötben van! 😉

  2. István

    Bár személy szerint nem szeretem a hosszú, monoton leírásokkal teletűzdelt írásokat, ez a mű kivétel ez alól. Az ok egyszerű:Rövid, pörgős mondatokkal viszi sorról sorra a cselekményt tovább, mellőzve a mindent elmesélni akaró körülményes leírásokat, és ennek ellenére mégis megismerjük egy néni élettörténetét. Gratulálok! Nálam a legjobb ötben van ez a mű!

Hozzászólás

*

Solve : *
2 + 21 =