Disznó –, sőt kecskevágás!

Ebben a történetben szeretett Erzsi nénémékre szeretnék emlékezni. Gazdálkodó család lévén gyakran volt egy pár kecskéjük is, melyekkel a legidősebb fiúk Laci volt megbízva. Ha náluk voltunk, nénnye szívélyesen kínált bennünket finom száraz házi füstölt kolbásszal, palacsintával. A kolbásznak nem tudtunk ellenállni, olyan finom illata volt, de a vékonysága gyanús volt, tudtuk, hogy kecskekolbászt eszünk. A palacsintát aztán végképpen nem voltunk hajlandók megenni, amikor nénye elfordult, grimaszkodva mutogattuk egymásnak, hogy biztosan kecsketúróval van töltve.

Egyik estefelé Laci rémülten, sírva, lélekszakadva futott haza, alig tudta elmondani, mi történt. Az egyik kecske legelés közben fennakadt a földbe vert cöveken, és az kihasította a tőgyét. (Laci később bevallotta, hogy egy kicsit elszökött focizni a haverokkal, a kecske így tekerte be magát.) A felnőttek igyekeztek azonnal a segítségére, mi gyerekek beoldalogtunk a nagyszobába, ahol Viktor bátyánk által festett szentkép lógott a falon, alá térdepeltünk mindnyájan, és imátkoztunk a kecske életéért teljes komolysággal, és odaadással. Sajnos mindhiába, nagy bánatunkra szegény pára kimúlott. Hiába sorakoztak másnap a sok belőle készült finom falatok, mi nagy bánatunkban semmit sem kóstoltunk meg.

Felejthetetlenek még számomra gyermekkorom disznóvágásai, melyeken Sándor sógor volt a főszereplő. Akkurátosan, pontos munkával, anekdotákkal tűzdelve, hagyományos módon dolgozta fel a sertést, élvezet volt számunkra minden pillanat. Amelyik testvér „ölt“ (disznót vágott), ott általában két – három család segédkezett.

Egyik évben ünnepek előtt november végén nénéméknél volt disznóölés, mi gyerekek, hogy minél kevesebbet lábatlankodjunk, lementünk a közeli Ticcére korcsolyázni, csúszkálni. Arra emlékszem csupán, amint jóízűen csúsztam végig a hatalmas sikerkón (így hívtuk a csúszkát a jégen), egyszercsak vízben éreztem magam. Kiderült, a csúszka végén lék volt, melyet előző este vágtak a halászok, éjjel a fagytól behártyázott, így nem vettük észre. Amilyen szerencsém volt, éppen én pottyantam bele. A többiek nagy nehezen kiszedtek, aztán rohantak velem haza, csak úgy csörgött rajtam minden a fagytól. Amint anyuék megláttak, gyorsan leöltöztettek, valami forrót itattak velem, nyakig bebugyolálva benyomtak a kiságyba, a tüzet jól megrakták, mert kemény tél volt, csak úgy tüzelt a tűzhely teteje. A tűzhely fölött ruhaszárító volt, rárakták ruháimat, újonnan vásárolt szép kis piros kabátkámat is, és rámparancsoltak, meg ne merjek mozdulni, majd mindenki dolgára indult. Én biztosan elaludtam, arra tértem magamhoz, a kabátkám ráesett a tűzhelyre, dehát a parancs az parancs, moccani sem mertem. Kis idő múlva anyu azért bejött ellenőrizni, lett rémület, amikor az utolsó pillanatban kapta le a kabátkát, már majdnem lángot vetett. Megszidott, miért nem szóltam, sírva válaszoltam, hiszen ez volt az utasítás. Mindenesetre karácsonykor az ócska kabátomban ünnepeltem, mert az új az teljesen tönkrement.

Másik alkalomkor, amikor mi vágtunk hatalmas disznót, bizony segítségre volt szükség a megfogásához, mert a fekete-fehér foltos jószágot három mázsa körülire tartották a férfiak. Jópár tagbaszakadt férfi átjött a szomszédságból, hogy segédkezzenek a leterítésnél, de a „monstrum“ sertés mint bábukat húzgálta őket ide-oda a jeges udvaron. Mi gyerekek ezt az ingyencirkuszt a verrandaablakból néztük, természetesen a disznónknak szurkoltunk, hogy még maradjon életben szegénykém. Nagyon kemény telünk volt abban az évben, kiadós havazásokkal, úgyhogy a hófúvás a kerítéssel színelt. Két idősebb unokafivéremmel Lacival, és Péterrel szánkózgattunk, aztán felfedeztük, hogy át tudjuk ugrani a kerítést. Persze jópárszor ezt meg is tettük, nagy volt az örömünk, hogy milyen nagyra nőttünk. De mint minden öröm mellett ott van mindjárt a bánat is, itt is hamar bekövetkezett. A két srácnak a nagy ugrándozásban egymásután végigrepedt a nadrágszára. Én azonnal rohantam anyuhoz, hogyan lehetne ezt megoldani, nagyon féltünk mindhárman, hogy ennek verés lesz a vége. Anyu ügyesen behúzódott a két fiúval az egyik ajtó mögé, tűt, cérnát szedett elő, türelmesen apró pici öltésekkel megvarrta mindkét nadrágot, nehogy a fiúknak bántódása essék, pedig disznóöléskor akad ám munka enélkül is bőven. Tudtuk, mindig minden helyzetben számíthattunk édesanyánk óvó kezeire, úgy futottunk mindig hozzá, ha valami bajunk volt, mintha az őrzőangyalunk is lett volna egy személyben.

Nagyon szerette a gyerekeket, lehet én is tőle örököltem ezen hajlamomat, ezért választottam a későbbiekben a pedagógusi szakmát, így lettem tanító néni. Bármilyen idegölő foglalkozás is, az ember napról – napra szinte kizsigerelve érzi magát a sok gyermek között, mégsem tudtam volna mással foglalkozni. Mindenért kárpótolt egy-egy őszinte gyerekmosoly, vagy azon pillanatok, amikor hátrányos helyzetű gyereksorsok rajzolódtak ki előttem bizalmas beszélgetésekkor.
.
SZAVAZOK.
.