Égi üzenet

Jelige: KTB

Nem volt ez mindig így. Egy éve még csillogó szemmel készültek az ünnepre. Azóta Klára férje örökre lehunyta a szemét. Az ünnepet aggódva várta a nő, aki egyedül birkózott meg a mindennapokkal. Mindennel. A gyerekneveléssel, a hitel törlesztőrészletével, a lakásfelújítás nehézségeivel, és az apja betegségével. Az orvos két hete felkészítette a legrosszabbra. Tegnap az apja is elaludt. Tudta, hogy bekövetkezik az elkerülhetetlen. Kórházba vitte az apját, amikor a bácsi hirtelen fogyni kezdett.
– Nincs nekem semmi bajom – mondta az apja. Pedig ő is érezte, hogy valami nincs rendben. Nem tudott enni, és egyre gyengébb volt.
A kórházban a belgyógyászati osztályra került. A lánya mindennap látogatta, amikor az ideje engedte. Dolgozott, a két kisiskolás gyerekét iskolába meg különórákra vitte, átnézte a házi feladatokat, tanult velük. Aztán pedig ott volt a távmunka, az adatrögzítői másodállás. Csak így tudott kijönni a fizetéséből. Az apja, ahogy tudta, segítette őket a kis nyugdíjából. A nő kedd délután látogatási időben bement a kórházba, az ágyat üresen találta. Azonnal tudta, hogy nagy baj van. Sírva futott a nővérpult felé, az ügyeletes orvos pedig egy székhez vezette.
– Nagyon sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm. Az édesapja ma délben eltávozott. Az utolsó szavaival Önnek üzent. Vigyázzon a gyerekekre. Nagyon szereti önöket – az orvos is kissé elérzékenyült, miközben átadta a bácsi üzenetét. Nem szokta őt meghatni az ilyen, meg aztán ő elsősorban orvos. Nem halhat bele minden egyes betege elvesztésébe. A nővel forgott minden. Szerencse, hogy leült, mert összeesett volna. Nem akarta elfogadni, hogy már az apja sincs. Ők így voltak már egy család. Az anyját három éve veszítette el, aztán a férjét pár hónapja, most pedig az apját. Nem fogja túlélni. De talpon kell maradnia. Ott vannak a gyerekek. És az apja az utolsó szavaival is ezt kérte tőle.
A temetésbe belerokkant. A koporsó mellett állt a gyerekeivel, miközben a lelkipásztor elbúcsúztatta az apját. Amikor a sírba eresztették a koporsót, mindhárman erősen kapaszkodtak egymásba. Ebből merítettek erőt. A nő az égre nézett és zokogva azt kérdezte:
– Istenem, miért vetted el tőlünk?
Az elkövetkező napok nehezen teltek. Testvére nem volt, az apja kis garzonját ő örökölte. A közjegyzői díjat sem tudta volna kifizetni, ha nem talál egy borítékot az apja éjjeli szekrényében neki címezve. A bácsi érezte, hogy nemsokára magához szólítja az Isten, és a nyugdíjából félretett. Mintha tudta volna, hogy pontosan mennyit kell majd fizetni. Éppen elég volt a közjegyző díjazására.
Ahogy lezajlott a hagyatéki eljárás, fájó szívvel gondolt arra, hogy meg kell válni az apja lakásától. Nem tudta volna fenntartani, ezzel tisztában volt. Ám az apja régi bútorait, szegényes ruhatárát nem akarta és nem is tudta elajándékozni. Az éjjeli szekrény egyik fiókjában talált egy naplót. Az apja az óta írta, amióta elveszítette a feleségét.
– Apu sosem beszélt nekem erről – mondta magában a nő.
A zöld borítójú noteszbe minden fontosat feljegyzett az apja. Az álmait is. Éjjelente a feleségével álmodott. A nő vett egy álmoskönyvet, próbálta megfejteni a megfejthetetlent. Miket akart az anyja elmondani az apjának? Nem nagyon sikerült megértenie. A nő azzal nyugtatta magát, ez az üzenetek nem is neki szóltak. Pedig mennyire akarta érteni akarta az anyja üzeneteit. Őt egy pillanat alatt veszítette el. Fel sem tudtak rá készülni. A lakást sikerült gyorsan eladni, a bútort és a többi holmit pedig egy ismerős szállította a nő házába. Szívességből. Minden ismerőse próbált segíteni, ahogy tudott.
A nő minden este forgatta úgy forgatta a noteszt, mint egy bibliát. A füzet lapjait nem értette továbbra sem, kivéve az utolsó bejegyzéseket. Az apja mintha felkészült volna a találkozásra. Az anyja pedig várta őt. A nő könnyek között olvasta.
Nemsokára kórházba került. A gyerekeket egy barátnőjére bízta, mert a kórházba mégsem vihette. Kétórai vajúdás után megszületett a kisfia. Az apja vonásait látta benne. A Péter nevet kapta. Az apja után. Meg a férje után. Mindkettőjüket Péternek hívták. A szobatársai azt mondták, hogy az Isten egyik kezével elvesz, de a másik kezével ad. Gyönyörű gyermek. Csöndes. Nem is sírt.
A mindennapokkal eleinte egyedül próbált megküzdeni. Egy barátnője azonban látta, hogy Klára hamarosan belerokkan a feladatokba, ezért átvállalta a házimunkát. A nő a gyerekeivel töltötte minden percét és újult erővel próbálta a napokat élni. Megijedt, amikor a barátnője ráförmedt, hogy a gyerekek korai árvaságra jutnak, ha nem szedi össze magát. Igyekezett, valóban igyekezett. De a barátnő látta, hogy reggelente kisírt szemmel nyit ajtót. Ez így nem mehet tovább! – mondta határozottan.
A következő éjjel a szüleivel álmodott. Otthon voltak. Az apja azt kérte, amit az utolsó szavaival is kért. Vigyázz a gyerekekre! Nagyon vigyázz! Kérlek, fogadj szót! – mondta az apja. Az anyja is hasonlót kért. Elmondta, hogy nincs odaát nyugtuk. Félnek, hogy Klára követi őket. És akkor mi lesz a gyerekekkel?
Klára reggel nyugodtan ébredt. Kisimultan. Tudta, hogy új élet kezdődik. Immáron megint négyesben. Mert az Isten egyik kezével valóban elvett egy életet, a másikkal viszont adott egyet. Egy új életet.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Ugyancsak “semmi” (Értsd: egy személynek a “minden”, de a közösségnek semmi), mégis ez is az első ötben van. Már kettő van ott KTB-től.

    (A “semmit” remélem nem értetted félre, ez az a “semmi”, ami egyvalakinek a minden. De belátható, hogy az egyén sorsa a populációra nézvést – milyen hülye a megfogalmazásom! 🙂 – nem nagy hatással van.)

  2. István

    Szomorú történet, megható. Maga a novella jól felépített, szépen tagolt,jól olvasható. Mellőz minden felesleges információt, és mégis szinte ott látjuk magunk előtt az asszonyt minden külső és belső problémájával együtt. Talán csak az anyagi háttér bemutatása van kicsit túlírva, de nem vészes. Gratulálok!

Hozzászólás

*

Solve : *
33 ⁄ 11 =