Previous Story
Egy apokalipszis margójára
Posted On 2019 szept 16
Jelige: Széthasadt valóság
Az üvegnek nyomom a homlokom, és mélyet szívok a cigarettámból. Ez az utolsó, mit számít, ha bent szívom el, kint ezt már úgysem csinálhatom. Annyi zombis filmet láttam és poszt-apokaliptikus könyvet olvastam, de nem hittem volna, hogy egy olyan hétköznapi és egyszerű dolog dönti majd romba a világot és pusztítja ki az emberiséget, mint a veszettség? Mert így lesz, még ha most abba az illúzióba kapaszkodik is a világ, hogy van remény.
Az klinikum előadáson tanultunk róla, és – bár elvileg csak az állatorvostan-hallgatóknak volt kötelező – velünk, kutya-fizioterapeuta hallgatókkal is megnézették a filmet, ami egy veszett emberről készült. Hogy megtanuljuk, hogy soha ne felejtsük el. Hogy óvatosak legyünk még akkor is, ha egy a millióhoz rá az esély.
Nem nálunk kezdődött, de hogy pontosan honnan indult, azt nem tudom. Itt volt védekezés, sőt állatoknál 90%-os volt a lefedettség. Ki gondolta volna, hogy máshol nem? Embert nem oltottak ugyan, csak állatokat. Nem volt védelem, de egy (költséges és fájdalmas) injekciós kezelés, vagyis gyógymód igen.
Amikor megjelent nálam az első beteg kutya, csak arra tudtam gondolni, hogy tessék, ilyen az én formám. De tettem, amit a protokoll megkövetelt, továbbítottam az esetet az állatorvosnak. Aztán egyszer csak tele lett az internet és minden más média is az ilyen esetekkel. És már nem csak állatokat, hanem embereket is érintett. De ez már nem az a vírus volt, amiről mi tanultunk. Gyorsabban fertőzött, hamarabb ölt, és persze kiszámíthatatlanabb is volt. Lappanghatott órákig, de hetekig is. Egy idő után a fertőzött országokban vesztegzárat rendeltek el, de ez az Európai Unióban lehetetlen volt. A határok szabadok voltak, és egy esetleges szükségállapot kihirdetésének még a lehetősége sem merült fel a kormányokban. Ha mégis, már késő volt.
Mindenki paranoiásnak tartott, amikor új fagyasztókat vettem, és elkezdtem tartós élelmiszereket bespájzolni a pincében. Csak autóval jártam dolgozni, és csak a legszükségesebb esetben hagytam csak el a lakást. Nem fogadtam új pácienseket, a régiek közül is csak a megbízhatóbbakat. Lili is egyre többet volt itthon az óvodából, de végleg kivenni nem volt lehetőségem. Talán azt kellett volna tenni. Feladni a munkámat, és a félretett pénzből élni, de akkor még nem gondoltam, hogy erre a helyzetre nem lesz megoldás. Minden egyes nap rettegve mentem a gyerekért, és aztán be is következett, amitől a legjobban féltem.
Hiába a szabály, hogy egy beteg gyerek nem járhat a csoportba, vagy az óvónő, vagy az egyik szülő nem vette ezt komolyan. Amikor Liliért mentem, és az óvónő szemébe néztem, már tudtam, hogy baj van. Az egyik kisfiú megharapta. Nagyon sajnálja, mondta, mintha már temetné a lányomat. Kérte, hogy többet ne vigyem.
Irgalmatlanul dühös lettem. A beteg gyereket korábban beengedték a csoportba, és ő, akin tünetek sem jelentek meg, már nem mehet. Nem tudtam, ki hibázott, és egy ponton túl már nem is érdekelt. Akkor csak azzal foglalkoztam, hogy minél előbb gyógyszert kapjon, ezért azonnal a kórházba rohantunk.
Nem sejtettem, hogy már soha többé nem jövünk ki onnan.
Amikor elmondtam, mi történt, azonnal elkülönítették Lilit. A tünetmentes, nyugodt hároméves kislányt. Nem értettem. Csak egy injekcióért mentünk, hiszen a vírus napokig nem okozhat tüneteket. Csak egy oltás kellett volna. Az orvos türelmesen végighallgatott, a megértéséről biztosított, de nem tudott segíteni.
Nincs náluk oltóanyag, mondta, mert hiánycikk.
Ez a protokoll. Karanténba kell helyezni. Az elkülönítő szoba plexiablakán keresztül figyeltem, ahogy játszik. Aranyos szoba volt, apró, de szerintem őt ez egyáltalán nem zavarta, hiszen elfoglalta magát.
Aztán hirtelen hisztizni és dühöngeni kezdett, minden különösebb ok nélkül. Be akartam menni megnyugtatni, de az orvos elkapta a kezem. Várjunk egy kicsit, mondta. Értetlenül néztem rá. Mégis mire várjak? Amíg kiderül, hogy fertőzött-e, felelte. Nem az, válaszoltam, csak egy nyűgös óvodás, aki haza akar menni. De nem engedtek be hozzá.
Csak álltam, én néztem, ahogy a vírus elhatalmasodik rajta. Ahogy a falakat üti, kiabál, és lassan elveszíti a kontrollt önmaga felett. Fogalmam sincs, meddig figyeltük a tombolást. Végül a sarokba kuporodott, és sírni kezdett. Azt ismételgette: az anyukámat akarom. Éreztem, hogy darabokra hasad a szívem. A kicsikém értem sír, és én nem teszek semmit. Milyen anya vagyok én?
Nem érdekelt, mi lesz a következménye, éreztem, ahogy mozdulok, ahogy leráztam magamról a visszatartó kezeket, és bementem hozzá. Azonnal az ölembe kuporodott. Még mindig sírt egy kicsit. Nem is éreztem, amikor megharapott. Mert ezen a ponton már nem számított. Tudtam, hogy nem fog meggyógyulni, és én sem kerülök már ki innen. De nélküle nem is akartam. Az ölemben ringattam, amíg a kis teste feladta a küzdelmet. Amikor már a vizet sem tudta meginni, mert kifolyt a szájából. Néha még suttogva azt motyogta, hogy annyira fáj, anya. Tudom, kicsim, simogattam meg a haját, mindjárt elmúlik.
Végül elmúlt. Mozdulatlanul tartottam az élettelen kis testet a karomban addig, amíg el nem vitték. Akkor egyedül maradtam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta. Napok, biztos, hogy napok. Az ablakpárkányon nyomom el a cigicsikket. Persze rám szóltak, hogy itt nem lehet dohányozni, de mivel már senki nem mert bejönni hozzám azért, hogy megakadályozzon, rágyújtottam. Nem jöttek dührohamok, de talán csak azért, mert már túlvagyok azon, hogy bármi miatt dühös legyek. Hogy bármi érdekeljen. Megyek már, kicsikém
Milyen érdekes, hogy most napról napra átélhetjük, hogyan is történik egy ilyen világméretű fertőzés elterjedése. És igen, egészen olyan, ahogyan a szerző megírta. Gratulálok!
Én is itt hadd jegyezzem meg, hogy az én véleményem köszönő viszonyban sincs a szavazások eredményével. Tehát logikus azt gondolni, hogy nem kell feltétlenül komolyan venni az én – esetleg lehúzó – kritikáimat sem. Az csak egyetlen olvasó véleménye. Viszont abból az őszinte-fajta.
Mindettől függetlenül a Pemisz labda és az Ariel írójának azt szeretném üzenni, hogy ÍRJANAK! Ezt önző módon magamnak kívánom, mert szeretnék magamnak örömet okozni, ha tőlük olvasok majd… 😉
Én is itt jegyezném meg, hogy nagy gratuláció illeti a véleményezőket, mert bár az oldalon csak moderáció után jelenhetnek meg hozzászólások, valójában egyszer sem kellett moderálni, csak megnyomni a gombot, hogy „engedélyezés” . Remélem, ez a jövőben is így marad! 🙂
Márk, jól emlékszel, ezt a novellát itt lehetett olvasni, a Trivium egyik tagjától.
Máris kétszer olvastad! 🙂
(Azóta talán gratuláltál is a szerzőnek.)
Mindegyik hozzászólótól jogos észrevételeket – és dicséretet – olvashattunk.
Itt jegyzem meg, hogy a hozzászólások minden írás alatt (nagyon nagy többségben) találóak és kulturáltak, hozzájárulnak a magas színvonalhoz!
Szia!
Olyan hangvételű írás, amely már a kezdetektől sejteti, hogy nem lesz pozitív a befejezése. Mégis olvassuk tovább, mert nem ereszt. Egyrészről szerencsés a témaválasztás, mert nem hagyja hidegen az olvasót, másrészről viszont igen felkavaró.
Gördülékeny, jól megírt, s amiért szerintem valójában megszületett:hatásos.
A vége kisgyermekes apukaként (és mimóza lélekként) engem is nagyon megérintett, meg is könnyeztem. Szerintem egy ilyen szituban hasonlóan viselkednék, mint a főszereplő.
Az elejével viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni. Számomra nehezen követhető volt, nem is igazán hittem, hogy ez így történhetett vagy történhetne.
Sajnálom, hogy nem egyenletes a színvonal, így csak 3 pont az 5-ből.
Nekem meg vagy az elmém űz tréfát velem, vagy elutaztam a jövőbe és visszaérkeztem. Mert én ezt már egyszer olvastam valahol. Tuti.
Az első verzió kizárt. 🙂 Nem vagyok hülye. (Bár ez sokak szerint véleményes. Rész-igazságuk egészen biztos van.) Magyarul marad az a lehetőség, hogy időutazó vagyok.
Amikor majd a jövőben fogom ezt olvasni, arra fogok gondolni, amit már írtam egyszer ugyanerre (valahova, csak arra nem emlékszem, hova), hogy én ehhez a témához nagyon nem merek nyúlni! És hogy egyébként jó. Rossz érzés nekem is olvasni, de jól meg van írva.
Nekem nem volt – vagyis bocsánat – nem lesz erőltetett az eleje, amikor majd olvasom. Jó írás ez! Bár tényleg nem „kétszerolvasós”. (Csak abban az esetben, ha időutazó vagy, mint én. 🙂 )
Mindenesetre az írónak azt hiszem gratulálni fogok. 🙂
Nem szívesen olvasnám el még egyszer, olyan lehangoló a történet , nekem nem jött be. A novella első fele nagyon erőltetett. Egy ilyen történet bevezetése (És a történet maga is…) hosszabb novellát igényelne, mert így nagyon sűrű az eleje. A második fele viszont jól megírt, azzal nincs baj, de a történet több helyen összecsuklik: Már dühöng az apokaliptikus járvány, de még működik az óvoda, még nem irtották ki a kutyákat, sorra hordják őket kutya-fizioterapeutához. Mindenki éli az életét, mindha semmi sem történt volna?
Ha csak annyit ír a szerző, hogy egy rejtélyes járvány ütött fel a fejét, és innen vezeti le a történetet, akkor ül a novella, így nem.