Fraktál

Jelige: Fanómül

„Holnap. Holnap biztosan adok majd neki.” – sóhajtott föl magában, és sietve továbbhaladt az aluljáró kijárata felé. Ősz óta figyelte a nőt, ahogy tolószékében ülve kéregetett a pályaudvaron. Ölében tábla, ő pedig lehajtott fejjel ült, mint aki rettentően szégyenli, hogy ki van szolgáltatva mások kénye-kedvének. Néha valaki megsajnálta, és adott neki egy kis aprót. Olykor beszélgetni is látta. De legtöbbször csak ült az oszlop mellett, magányosan, elhagyatottan. Valamikor Karácsony táján döntötte el, hogy ad neki egy nagyobb összeget. Persze abban az időszakban annyi mindenre kellett költeni: a gyereknek téli dzseki, az asszonynak parfüm, apósnak akkus csavarhúzó, anyósnak sál, a szüleinek masszírozós fotel. De az adakozás úgy jólesett volna a lelkének – nem degradálta volna beszerzőkörúttá az ünnepei készülődést.
Egyszer majdnem adott is a nőnek. A családdal volt épp, és gondolta, példát mutat a fiának. Azonban ahogy előhúzta a pénztárcáját a farzsebéből, a felesége olyan pillantást vetett rá, hogy nem mert belőle pénzt kivenni.
De most egyedül volt, és éppen egy lakásvásárlás előtt állt. Aznap ment az ajánlatot megtárgyalni a tulajjal. Jó kis lakás, tágas, napfényes, pont olyan, amilyet az asszony szeretett volna. Mindössze a konyhát kellene egybenyitni a nappalival. És ha a tulaj elfogadja az ajánlatukat, marad is pénzük az átalakításra. „Ó, csak fogadja el!” – fohászkodott magában. „Lehet, jól mutatna az égieknél, ha most nagylelkű lennék. Egyre soványabb ez a nő, ki tudja, meddig húzza az utcán. Van is nálam egy ötezres.” – nézte meg a pénztárcáját.
Kissé bizonytalanul megfordult, és lassan elindult a nő felé. „Biztosan nagyon fog hálálkodni majd!”– gondolta. „Beszélgetni is kellene vele. Az tuti jól esne neki. De miről? Nem tudom, illik-e megkérdezni, hogy hogy jutott ide? Vagy a családjáról? Úristen, mit kérdezzek tőle?!” Már majdnem odaért hozzá, de nem tudta, mit mondjon, ezért megállt az oszlop másik oldalán. „Megvan! Megkérdezem tőle, hogy tudok-e segíteni másban is? De mi van, ha azt kéri, kísérjem el valahová? Elkések a munkából. Nem, az jobb, ha megkérdezem tőle, vegyek-e valamit itt a pékségben?”
Kivette a pénzt, és a nő elé lépett. A táblájára egy versike volt írva, a végén pedig egy köszönet. A nő kezében műanyag pohár, benne kevés apró és egy ezres. „Messze ez az ötezres lehet a legnagyobb összeg, amit ma kap.” – futott át az agyán.
Amikor a pohárba tette a pénzt, a nő felnézett rá, és csak annyit mondott: „Köszönöm!” A tekintete meglepően tiszta és derűs volt, azonban a szemei mélyén annyi szenvedés, annyi bánat rejtőzött, hogy hiába találta ki a szöveget, meg sem bírt szólalni. Szédülten hátralépett kettőt, majd miután nekiütközött egy termetes asszonyságnak, motyogva elnézést kért, villámgyorsan sarkon fordult, és könnyes szemmel, szinte futva elmenekült. Mindegy hová, buszhoz, metróhoz, csak el, a nőből sütő nyomorúság elől.
Aznap megvette a lakást. A felesége boldog volt, és a fia is örült a saját szobának. Azonban az átalakítás során belelépett egy szögbe, a seb elfertőződött, és le kellett vágni a lábfejét. A lábadozást nehezen viselte, inni kezdett. Sofőrként dolgozott korábban, de ezek után elvesztette az állását. A felesége sem bírta sokáig, így hamarosan az utcára került. Azonban a pályaudvarnak még a környékét is elkerülte.
Ez volt a legjobb dolog az életében, meséli most nekem. Hitetlenkedő pillantásomra elárulja, hogy az aluljáróban megtalálta Istent. Egy olyan vallási közösségbe került, amely nem ítélte el őt, fedelet biztosítottak neki, majd amikor kicsit összeszedte magát, bekerült egy rehabilitációs programba. Párja is van, mosolyog a mellette álló nőre, aki szóróanyagokat tart a kezében, és biztat, hogy vegyek, vigyek bátran. De én inkább a férfit hallgatom. Azóta semmi alkohol, rendesen dolgozik egy szerelőműhelyben, és munka után hirdeti az igét. Igen, már itt a pályaudvarnál is. Kéri, hogy adakozzak az egyháznak.
Én erősen gondolkodom. Első randira készülök egy csodalánnyal. Rettentően izgulok, mint ilyenkor mindig, és minden lehetséges szalmaszálba belekapaszkodom. Van nálam egy ötezres. Lehet, jól mutatna az égieknél, ha most nagylelkű lennék, nem?
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Pont ez a meredek átkötés a játék benne. A végének turbulencia-szerűen megnövő történeti ideje: a vége felé 5 sorban egy fél élet van, az első rész meg egy érzés szinte.
    Az írás ezért rettentően jól kifejezi, hogy az volt az igazi élete a férfinak. A szögbelépés előtti. Az a tiszta, arra emlékezik tisztán. Az a fontos. Mert bármikor lecsúszhatunk és mi is élhetünk utána abban az álomszerű fél-realitásban, mint a hajléktalanok. Akik azt mondják: “Nem vagyok ám én ilyen, csak lecsúsztam! De majd felállok!”
    És így van! Ők nem “azok a hajléktalanok”, akiket látunk. Ők normális emberek egyébként, csak éppen akkor, arra az időre hajléktalan-életet kell élniük.
    Mert belőlünk is bármikor lehet. Na jó, nem bármikor, hanem elég könnyen. Ki tudja, hogyan viselnénk lelkileg egy igazán nagy veszteséget?
    A végén a “Van nálam egy ötezres. Lehet, jól mutatna az égieknél, ha most nagylelkű lennék, nem?” mondatok párhuzamba állítása a hajléktalan férfi ugyanezen régi mondataival ezt a lehetőséget sugallja.

    Fanómül jeligének elképesztően jó írásai vannak!

    Gratulálok!
    😉

  2. István

    Egész jó kis írás, csak a végén nem kellett volna átváltani egyes szám első személybe, ez zavaró, és elég meredek a kettő közötti átkötés is.

Hozzászólás

*

Solve : *
21 × 6 =