Hullócsillag

Jelige: Kócos

Némán és az illetéktelen számára láthatatlanul suhantam végig a komor hangulatot árasztó, zöldes falak között. Vállig érő csempe – fölötte groteszk és erőltetetten vidám pózba csavart figurák ugrándoztak kétdimenziós táncban – kövezte ki utamat. Elsötétített kórtermek előtt haladtam el; halvány derengés vonta dicsfénybe a takaró alatt kuporgó aprócska alakokat. Legtöbbjük nyugtalan álomba merülve hánykolódott a kényelmetlenül keskeny ágyakon, mások merev tekintettel bámulták a plafont. Tán az árnyak közé bújt reményt keresték.
Halk pittyegés jelezte, hogy vernek még a szívek. Valahol felpisszegett egy lélegeztetőgép. Furcsán utánozta, vagy inkább parodizálta a normális légzést. A folyosó végi szoba előtt álltam meg. Oda szólított ügyem.
Az ágy fölé szerelt hosszúkás lámpa éles fénnyel árasztotta el az apró helyiséget. Természetellenes sárga fénybe vonva a túlságosan is éles kontúrokkal rendelkező bútorokat. Az ágyban, csontsovány lány pihent. Felpillantott, kezében könyvet tartott. Feltehetőleg kopasz fejét tarkabarka kendő takarta. A szeme alatti fekete karikák kihangsúlyozták arca véznaságát. Bőre szinte átlátszó volt olyannyira elhagyta már az élet. A kór lassan és módszeresen rágta szét belülről.
– Szia! – köszönt rám vidáman. Életteli hangja sehogyan sem illett elgyötört és fáradt vonásaihoz. A testébe rekedt lélek friss illatú volt, akár egy nyári mező. Csupa élet és remény, de a teste elhasználódott. A létezés igazságtalansága…
Könyvét könnyed mozdulattal az éjjeliszekrényre pakolta és rám mosolygott. Meleg, utánozhatatlan gesztussal.
– Már vártalak téged! – folytatta. Érdekes, de a gyerekek mindig sokkal bátrabban viselkedtek. És mindig tudták, mikor jött el az idő. Nem próbáltak alkudozni, húzni az időt. Az ifjonti vér naivitása adta nekik ezt a magabiztosságot? Nem kizárt. Vagy csak nem tudták mi mindenről maradnak le. Tény, hogy könnyebb elengedni valamit, amit 11 éve ismersz és nem öt évtizede.
Kaszámat magam után húzva beléptem a szobába és lehuppantam mellé az ágyra. Csuklyám tökéletesen fedte az arcomat.
– Néma vagy? – érdeklődött csilingelő gyerekhangon.
– Nem – feleltem kurtán.
– A kaszáddal fogsz megölni? – meresztette el hatalmas mogyoróbarna szemeit, de nem úgy tűnt, hogy fél, inkább mulattatta a helyzet. Majdnem sikerült mosolyt csalnia sosem nevető számra.
– Nem kislány, te magadtól fogsz meghalni! – feleltem színtelen hangon. Számtalan zsebeim egyikéből előhúztam egy homokórát, hogy ellenőrizzem. Volt még egy kis idő…
– Akkor minek a kasza?
– Csak látványeffekt. Az istenek ragaszkodnak hozzá. A túlvilágiak teátrálisak. Szeretik a nagy belépőket – magyaráztam neki; meglepődtem magamon. Nem szoktam elbeszélgetni a haldoklókkal. Magam sem tudom miért. A legtöbb ember egyébként is halálra rémül, és az utolsó percekben csak magával óhajt foglalkozni. Mások örömmel üdvözölnek, s néhányan maguk hívnak, mert mindennél jobban áhítják a halál hűvös ölelését és a belőle fakadó sötét nyugalmat. S a legritkább esetben – úgy, mint Hanna – mosollyal az arcukon várnak.
Felkacagott, ha lett volna szívem, beleremeg kristálytiszta hangjába.
– A mama azt mondta, ha egy kisgyerek meghal, csillag lesz belőle odafent az égen és a bölcs Hold mesél neki esténként – mondta hirtelen, minden előzmény nélkül. Nem feleltem, de nem is várt választ. Az övcsatomat kezdtem el babrálni. Halálfej alakú. A percek némán teltek. Nem volt több szó, amit el kellett mondani. Újra elővettem az órát. Az utolsó szem homok is lepergett benne. Eljött az idő…
– Ideje menned, Hanna! – álltam föl az ágyáról. Elszántan pislogott fel rám, nem kérdezte, hogy fájni fog-e, vagy, mi vár rá odaát. Csak bólintott. Egyszerűen. Tisztán.
– Van ott egy kis mézeskalács, karácsonyra sütötték a nővérkék, megennéd helyettem?
– Én nem szoktam enni, Hanna… Aludj! – a homlokára leheltem gyengéd csókomat, s mire felegyenesedtem, halott volt. Az arcvonásai kisimultak, békésnek tűnt.
A gép magas hangon kezdett sípolni. A vonal egyenesen futott a képernyőn, nem mozgott már a szív, ami ívbe hajlította volna. A távolból rohanó léptek zaja hallatszott, de elkéstek. Ő már odaát volt.
A nővérpult mellett piroskabátos nő állt, vállán hópelyhek, kezében aprócska fényes csomag. Pillanatra rám nézett, ahogy kifelé jöttem a kórteremből. Meleg barna pillantása épp, mint Hannáé. Iszonyattal fúrta tekintetét az enyémbe. Arca megnyúlt a felismerés terhe alatt. Látott engem. Nem azért mert a halálán volt, de elveszítette a lányát, aki a világmindenség egy darabját jelentette számára. Zokogva rogyott térdre.
Köpönyegsuhintással indultam tovább. Sok név volt még a listámon…
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Fer-Kai

    Nem egy könnyen feledhető írás – “kincsgyanús”!

  2. HBJ

    Libabőrös lettem tőle. Nagyon megfogott, mert eszembe juttatta a gyerekkoromat.
    Csak nekem mindháromszor visszajött az ív.

    Gratulálok.

  3. Kereder Márk

    “illetéktelen számára láthatatlanul suhantam” – szerintem szellem az E/1.- gondoltam az első sornál.

    “Vállig érő csempe – fölötte groteszk és erőltetetten vidám pózba csavart figurák ugrándoztak kétdimenziós táncban – kövezte ki utamat.” szerintem nem szerencsés a megfogalmazás, mert túl hosszú a közbevetés.

    “Furcsán utánozta, vagy inkább parodizálta a normális légzést.” – a “parodizálta” egyrészt nem igaz, másrészt nagyon illetlen ide.

    “A testébe rekedt lélek friss illatú volt, akár egy nyári mező. Csupa élet és remény, de a teste elhasználódott. A létezés igazságtalansága…” Ez a rész nyilvánvalóvá teszi az eddigi sejtést, hogy szellemek vagyunk. Talán Angyalok/Ördögök, akik a lélekért jöttek? Ezért lát a lány engem?
    “A létezés igazságtalansága” – Ha szellemek vagyunk, akkor rossz a mondat. Mert tudjuk, hogy a létezés igazságos. Az Élet nem az.

    És igen, én tényleg az első sortól tudtam, nekem nem “ütött”. 😛

    “Tény, hogy könnyebb elengedni valamit, amit 11 éve ismersz és nem öt évtizede.” Ez rohadtul nem igaz. A gyerek előtt ott az élet. (És van aki 40 évesen is néha már pihenne… 😉 )

    “Kaszámat magam után húzva beléptem a szobába és lehuppantam mellé az ágyra. Csuklyám tökéletesen fedte az arcomat.”
    Nagyon sablonos. Főleg úgy, hogy a kasza, mint “effekt” legitimizálása nagyon erőltetett.

    Aztán kiderül, hogy – és ez a legnagyobb hiba a történetben, azon felül, hogy borzasztóan klisés (az ötlet is) – szóval kiderül, hogy a KASZÁSRA SEMMI SZÜKSÉG SINCS! AKKOR MIÉRT MENT ODA? Hisz magától hal meg a lány és még “révészként” sem kísér át a kaszás a túlpartra.

    Az írás egyetlenegy értéke, hogy az anya látta a kaszást. (Képes volt látni.) Ez az egyetlen értékelhető, de ezzel szerintem nem fog nyerni.

  4. Guti Csaba

    Kiváló írás!

  5. Dinah

    Tetszett, hogy nem egy szokványos főszereplő áll a középpontban. Amíg az adott részig el nem jut az ember, addig nem is tudja, kinek a gondolatait olvassa. Jó kis történet. 🙂

Hozzászólás

*

Solve : *
19 × 2 =