Néma lázadás

Az éjszakákon már érezni lehetett a tél közeledtét. A téren máskor szétszórtan lézengő emberek most kisebb csoportokba gyűltek a füstölgő hordók köré. Néhányszáz koszos arc. Sokuknak csak nyári ruhájuk volt, ezért próbáltak minél közelebb kerülni a tűzhöz. Ők voltak az újoncok. Nekik ez lesz az első telük a Téren. Félve és bizalmatlanul szemlélték a számukra új környezetet, idegen embereket. Hátizsákjukat úgy szorongatták, mintha bármi is lenne benne, ami a túléléshez kell. De biztos voltam benne, hogy nem rejtegetnek értékes kincseket, ugyanis az őrök minden használhatót elvesznek, hogy aztán szétosszák azok közt, akik kiérdemlik. Őröknek hívták magukat, de valójában közülünk valóak voltak. Szakadtak, akárcsak mi, és nekik se volt többé otthonuk. Nem minket őriztek és nem is a külvilágot védték tőlünk. Rendet tartottak, és azt felügyelték, hogy épp annyi ember legyen a Téren, ahányan még elférnek. Ha meghalt valaki, a testeket elvonszolták, majd hónap végén ugyanannyi embert beengedtek. A volt városháza épületében a padlón négyszáz ember fért el. Ennyi volt a limit. Az étellel, amit minden reggel a kapuhoz hoztak, nagyjából feleennyi ember lakott volna jól. Több vállalkozó szellemű jelentkező is akadt, akik napközben kimerészkedtek ételt gyűjteni. A menedék létrehozásakor még rohangált néhány túlélő csirke, de az eső esetleges káros hatásai miatt nem mertük őket megsütni. Mikor oszlásnak indultak a tetemek, már bántuk, hogy hagytuk kárba veszni. A Térhez tartozott egy fedett kiskert is, ott próbáltunk termeszteni ezt-azt. Bár a hőmérséklet télen sem esett 0 fok alá, így a fagytól nem kellett félni, de a hidegben mégis mindig többen gyengültek le és hunytak el, mint máskor. Ha valaki már a végét járta, hirtelen újoncok vették körül, hogy ingóságaira szert tegyenek, ezáltal feljebb lépve a hierarchiai ranglétrán. Azt gondolnánk, hogy erőszakot alkalmaztak, vagy orvul ellopták az értékeket, de nem. Az első, amit itt megtanul az ember, az a rend és tisztelet. Aki erőszakosan viselkedett, azt az őrök rögtön kidobták a Térről és többet nem engedték be. A kinti világban pedig nem volt élelmiszer-ellátmány, az utcán pedig bárkit lelőhettek. Néha hallottuk a lövéseket, fájdalmas kiáltásokat. Olyankor nem néztünk az újoncok szemébe, mert gyakran rokonaik ragadtak kint az előző havi beengedésnél, hogy aztán a következő alkalomig a környéken próbáljanak túlélni. Így nagy a valószínűsége, hogy őket végezték ki. Vagy a Térről kitett rendbontókat, akik még nem adták fel, hogy újra bebocsájtást nyerjenek.

Megismertem egy fiút. Okos volt. Szemében kíváncsiság és értelem tükröződött. Még nem tört meg. Hitte, hogy tehetünk valamit a kormány ellen. Lázadást akart szervezni, csoportostul az utcára vonulni, megkeresni a felelőseket és érvényesíteni a nép akaratát. Néhányan csatlakoztak volna hozzá, de senki se tudta, hogy merre induljanak. Az akkori újoncok sem. Senki se tudta, hogy hol van a legközelebbi menedék, ahonnan toborozni lehetne még embereket. És senki se tudta, hogy van-e kint elég fedett hely az eső ellen. A Térhez hasonló menedékek riadóláncot alkalmaztak vész estén, de a sziréna hangjának se irányát, se távolságát nem lehetett megsaccolni. Akik részt vettek a szervezésében, már nem voltak velünk. Próbáltam meggyőzni a fiút, hogy maradjon veszteg és hozza ki ebből a helyzetből a maximumot. Van, aki már tíz éve – a kezdetektől – itt élt. Reméltem, ő is megpróbálja elfogadni ezt az életet. Önmagamra emlékeztetett. Azelőtt én is ilyen voltam. Tettre kész és elhivatott. Kevesen tudják, hogy a Tér hogyan vált azzá, amivé. És én egy voltam közülük.

A Lázadókhoz tartoztam. 19 éves voltam, nem volt senkim és semmim, így nem tudtak mit elvenni tőlem. Csatlakoztam hát. Akkor még sokan az otthonukban éltek, még nem lakoltatták ki az embereket. A Lázadók csoportjai házról-házra jártak, és csatlakozást reméltek a polgároktól. Parasztfelkelés. Így hívták azok, akik azt hitték maguktól megoldódnak a dolgok. Akkor még nem esett savas eső. Szabadon járhattunk az utcán, kifoszthattuk az elhagyott házakat, üzleteket. Nem éheztünk. Gyakran élelmet vittünk olyan lakásokba, ahol kisgyerekek maradtak félárván vagy árván. Szebb jövőt ígértünk nekik. A Lázadók szerveződése országos szintű volt. Tudtuk, hogy van valaki, aki mozgat minket, de csak reméltük, hogy jó irányba. A csoportból többen külföldre szöktek, hogy onnan próbáljanak segíteni. Élelmet hoztak. Mai napig ők dobják le az élelmiszercsomagokat. Más nem lehet, csak ők. A mi csoportunk volt a 35-ös számú. Ez azt kellett, hogy jelentse, hogy legalább 34 csoport volt még az országban. Akkor ezt nagyon soknak hittük, hiszen hozzánk tartoztak vagy kétezren. Nem voltak mind toborzók vagy tényleges aktivisták, de támogattak minket. Készenlétben voltunk, és vártuk az utasítást.

A savas eső egy júniusi estén esett először. Meleg volt, még mindig szabadon járkálhattunk, többen az utcán tartózkodtak. A várt frissítő zápor helyett azonban méreg esett odafentről. Akinek a bőrét érte, ordított. Jajgatások és sikítások hangja csatlakozott a felettünk elhaladó repülőgép zúgása mellé. Édesanyák rohantak ki gyerekeikért, hogy aztán egymás karjaiban haljanak meg az utca közepén. Mire felmértük a helyzetet, már mindegy volt, vége is lett. Pánikban rohangáló emberek lepték el az utcát. Meggondolatlan tett volt részükről, de nem tudtunk mindenkit visszatartani. Fogalmunk sem volt, hogy mivel állunk szemben. Gyászos idő vette kezdetét. A remény eltűnt. Ezek szerint hazudtunk a népnek, mert nemhogy szebb jövő jött volna, csak tovább romlott a helyzet. Hetekig senki se merészkedett ki. Néhány naponta megismétlődött az eső. Aztán egy nap megláttuk a járőröket. Feltérképezték az utcákat. Egyikük a szemembe nézett az ablakon keresztül, amikor lestem. Arca nyugalmat tükrözött és még valamit, amit akkor nem bírtam beazonosítani, de mélyen az emlékezetembe vésődött. Ahogy a félig lebomlott holttestek közt lépdelt, arcára nem ült ki sajnálat, undor vagy rettegés. Már akkor sejtettem, hogy különös ruházata védelemként szolgál a maró cseppek ellen, és később valóban láttuk őket az esőben is. Egy nő kezdett rohanni felé. Arca egy része és jobb alkarja mintha megolvadt volna. A nő üvöltött: „Árulják el, mi történik itt! Segíts…” A golyó a mellkasán találta el. Összeesett és nem mozdult többet. Azután csak az ment ki az utcára a járőrökhöz, aki meg akart halni.

Hókotrókkal tolták végig az utcákat, és kupacokba rendezték a maradványokat, majd felgyújtották. Felfordult a gyomrom, ahogy néztem. Minél többször ismétlődött meg az eső, annál kevesebb jajveszékelést lehetett hallani. Egy idő után csak a repülőgép zúgása maradt. Néha alacsonyabban szállt. Sötétkék csíkja volt fehér alapon. Ahogy egyik nap bámultam felfelé egy védelmet nyújtó tetőablakon keresztül, megvilágosodtam. A savas esőnek nevezett jelenség valójában nem természetes folyamat volt, hanem a repülő öntözött minket a maró áldással. Ez megmagyarázta azt is, hogy az embereink által távolabbról szállított élelmiszer- és túlélőcsomagok továbbra is rendszerint megérkeztek központjainkba. Nem a világ omlott össze, csak az országunk. Ekkor értettem meg. A járőr arca nyugalmat és elégedettséget tükrözött. A jól végzett munka örömét.

Felderítőcsapataink hamarosan nagyobb épületeket kerestek, melyek ellenálltak az esőnek. Bár a vasszerkezetek épnek tűntek, a panelépületek beáztak. Néhány hónap elteltével már látni lehetett, hogy melyik épület marad sértetlen. Ekkor megalapítottuk a városházán a 35-ös számú menedéket, melyet ma úgy hívnak: a Tér.

A csoport tagjai ígéretet tettek, hogy nem árulják el senkinek, hogy egykor Lázadók voltunk. Nem akartuk a maradék reményt is elvenni az emberektől, akik hitték, hogy a Lázadók még munkálkodnak a kormány ellen. De beszélni se akartunk róla igazán, mert saját bukásunkként éltük meg. Úgy sejtettük, hogy minden csoport letelepedett valahol, mert ezt az utasítást kaptuk utoljára. „Építsetek menedéket és várjátok a piros repülőt!” Ez állt az üzeneten. A piros a mi ellátmányunkat hozta. A fehér-kék a kormányét. Olyankor megszólaltak a szirénák.

A fiúnak tehát nem mesélhettem el, hogy ez itt maga a Lázadás. Az eredeti csoportból alig kéttucatnyian maradtunk. A fiú esténként a tábortűznél történeteket mesélt a köréje gyűlteknek. Történeteket hősökről, akik épp letaszítják trónjáról a pusztulást ránk hozó diktátort; túlélőkről, akik alig pár kilométerre tőlünk boldogan élnek, mintha mi sem történt volna. Elhitette velük, hogy közel a kiút, hogy nincs értelme itt sínylődni, mert nem is olyan messze úgy élnek az emberek, mint húsz évvel ezelőtt. Senkinek se szúrt szemet, hogy történetei fiatalságánál fogva nem eshettek meg vele. Hinni akartak neki. Az emberek kételkedni kezdtek a Tér rendszerében, és ezáltal a fiú beteljesítette tervét. Lázadást szított. Csakhogy saját magunk ellen.

– Hány éves vagy? – kaptam el a karját, amikor egyik este befelé indult volna.

Megrémült, szemével az őröket kereste. Nem tudhatta, hogy az őrök felett állok. Csak akkor rakhattak volna ki, ha az eredeti 35-ös csoport több mint fele úgy ítélkezik. De a csoport a fiút akarta eltüntetni, mielőtt lázítása tettlegességig fajul. Elengedtem a karját és intettem neki, hogy kövessen. Bizonytalanul lépkedett utánam a kert melletti fedett tákolmányba.

– Mit számít a korom, ha visszaadhatom a reményt az ittenieknek? – vágta a fejemhez.

– És mit gondolsz, meddig érik be a boldog jövő hamis reményével?

Elgondolkodott, aztán elszántan válaszolt.

– Ha már nem érik be a reménnyel, akkor végre elindulhatunk.

– Merre?

– Északra. 30 kilométerenként van egy nagyváros, ott biztos lesz menedék.

– És a köztes szakaszokon? Ahol csak úgy lelőnek vagy egyszerűen csak szétolvadsz az esőben? – tettem fel további kérdéseimet. – És ha nem is a fővárosban van a te diktátorod? És ha ott állna veled szemben, mit tennél?

Arca durcássá vált, és ebben a pillanatban még fiatalabbnak láttam.

– A tömeg megállítja – suttogta elveszetten.

– Nincs fegyvered. A kormány meg tömegesen írtja az utcára lépőket. Szerinted néhányszáz ember megállítja ebben? – érdeklődtem tovább, majd gúnyosan hozzátettem. – Milyen kár, hogy ez eddig senkinek se jutott eszébe!

– Uralkodnia kell valakin, nem irthat ki mindenkit – hangja kezdett kétségbeesetté válni.

– Ha az ellenségünk valóban egy diktátor lenne, tényleg így lenne. De a tapasztalat azt mutatja, hogy csak egy romboló. Csak pusztulást akar, semmi többet. A menedéket egyszer sem támadták meg. A piros repülőt se lőtték ki. Nem köteleznek minket, hogy imádjuk a vezérünket. Semmi sem utal diktatúrára. Ez az egész nem rólunk szól, hanem az üres utcákról és a félelemről. Úgy tesznek, mintha nem is léteznénk. Az egyetlen, amit ellenük tehetünk, hogy mégis létezünk – magyaráztam neki csendesen. Láttam rajta, hogy érti, miről beszélek, és legbelül tudja, hogy igazam van.

– Én nem létezni akarok, hanem élni – hangja erőtlen, elkeseredett volt.

– Én is, kölyök – sóhajtottam. – Húsz éve még tényleg szép volt minden. Kár, hogy nem láthattad – ezúttal nem szemrehányóan utaltam arra, hogy általa át nem élt történetekkel próbálja cselekvésre buzdítani a tömeget.

Hallgatott. Csak egy ártatlan gyerek volt egy boldog élet reményével. És én megtörtem őt. Többé nem mesélt, nem álmodozott, nem remélt és nem akart lázadni. Attól kezdve együtt vártuk a piros repülőgépet.
.

SZAVAZOK
.
.