Previous Story
Pemisz labda
Posted On 2019 szept 16
Jelige: Üveggyöngy
– Hamarosan sok minden megváltozik! – mondta apám soha nem volt bajusza alatt dörmögve és húzott egy mély kortyot a Kőbányaiból. Nem is szokott sörözni volt az első gondolatom, a következő meg, hogy persze, hogy megváltozik, hiszen a második kedvenc kislánya – vagyis jómagam – iskolás lett és ez gyökeres változásokat hoz mindenki életébe. Roppant megtisztelőnek éreztem, hogy az építkezésről maradt sört kortyolgatják anyámmal apró életem magasszintű fordulópontjánál. Fura volt, hogy nem szeptemberben.
.
.
Másnap már nem világított a víztorony tetején a vörös csillag. Anyám mélyre dugta a bugyis fiókba az addig élére hajtogatott kisdobos nyakkendőt. A franc se érti a felnőtteket!
Még erősebben kattogott azonban azon apró elmém, hogy nekem akkortájt a gyerekeket se volt könnyebb. Huszon-ketten voltunk az osztályban, ahol is tizenöt fiú mellé hét lány jutott. Fura volt a fiúk nyers és hirtelen stílusa a babaházas-mélázós vattacukor légkörben töltött buboréknyi pár évvel a hátam mögött. Ez már nem az ovi volt. Igyekeztem lépést tartani a többiekkel és éreztem, hogy számos lemaradással küszködök sok téren. Például semmi tapasztalatom nem volt arról, hogy milyen ízű a banán. Rettegtem megfogni azt a sárga izét, ez nem alma volt vagy szaloncukor, ám én tisztában voltam már idejében vele, hogy hiába tartalmas az uzsonnaidő, engem nem etethetnek meg akármivel. Ebben a hitemben sokat segített az is, hogy az egyik srác azt mondta, hogy valami egzotikus mini kígyó csúszik elő a banánból, mert ő látta, amikor a nővére lehúzta a héját és az a valami meg csak mászott lefelé a kezére, hogy halálra mérgezze. Erre felnyerített egy másik fiú az osztályból, hogy az csak a szomszéd Pista kígyója lehetett, de az akkor volt, amikor a sliccet húzta le a farmeren és az a kígyó nem is igen mászott, inkább felnézett a Marira, merthogy úgy ágaskodott, mint a kukoricacső. A Mari meg olyat sikoltott, hogy a macska ijedtében kitörte a csukott kiskonyha ablakot, ahogy nekiszaladt. Bölcsen bólogattam, mert hiszen ezek szerint a Marinak se lehetett akkortájt könnyebb felfogni a dolgokat, nem csak nekem.
.
.
Ez a történet is megerősítette bennem, hogy mégis a csajok közé húzok, ezért mikor Angi kijelentette, hogy márpedig pártot alapítunk, szintén erősen bólogattam, mint kutya a kocsi hátuljában. Hiszen kapkodtuk a fejünket, hogy a gomba nem szaporodik oly’ gyorsan a réten eső után, mint a pártok a Népújság hasábjain, így aztán tudtuk már mink azt, hogy a Lányok Pártja igen erős húzónév lesz az osztályban. Boldog büszkeséggel be is léptünk hát mind a heten a pártba. Osztogattuk a címeket egymásnak lelkesen: volt elnök, elnökhelyettes, írnok (titkárnak már csak nem hívhattuk, nem igaz?), jelvényfelelős – azért kellett, hogy valami közös bigyó lifegjen rajtunk, ha már a régieket sutba kellett vágni! Aztán volt külügyminiszter – roppant fontos pozíció volt, mivel ő tartotta a fiúkkal a kapcsolatot -, illetve pénzügyminiszter is. Mire sikerült szétosztogatni ezt a rengeteg posztot, a végére maradtam én. A tagdíj szedő már megvolt, lásd pénzügyminiszter. Az elnöki tisztségek is elkeltek. Már épp azon kezdtem el aggódni, hogy mi lesz a mi kis hátországunkkal, ha hat vezér parancsol majd nekem, mint egyetlen párttagnak, aki semmilyen komoly tisztséget nem lát el, mikor valakinél előkerült… nem hiszed el – egy labda. Testnevelés tagozaton ez nem is volt olyan nagy szám, hiszen ott volt a pingpong vagy a pöttyös labda, vagy a Cucuék csípős rúgású bőrfocija, de ez valami egészen más volt. Azt mondták, hogy ez pemisz labda. Szép, éretlen zöld volt még, épp, mint újonnan serdült kicsi agyunk, ám pattogni azt nagyon fajinul tudott. No, ha már van pemisz labdánk, akkor sportolunk. Ha sportolunk, akkor pediglen kell egy sportminiszter is – hát ez lettem én! Mihelyst megtörtént eskütételem, majdan beavatásom, éreztem, hogy valami két, két és fél centivel magasabb lett egyből az orrom állása és olyan büszkén vagdostam földhöz a huncut pemiszt, hogy dicsőség volt hallgatni mindenfelől tompa puffanását.
Furamód apámékat az ideg öntötte el, nem a dicsőség és a negyedik sportminiszterségben töltött napom után kijelentették, hogy márpedig otthon nincsen pemisz, hagyjam meg azt a Szeles Mónikának, lássam be, még ő se boldogul egykönnyen ilyen ördögtől való játékkal. Ha mindenáron nem bírok a kezemmel, még mindég ott a Rubik kocka, mennyivel csendesebb már, no.
.
.
Teltek a napok, múltak a hetek. A karácsony után a tavaszi zsongás csalt ki minket egyre-másra az udvarra. Több más párttal ellentétben a miénk valahogy működött – igaz, nem is vittük túlzásba az üléseket a többiekhez képest. A játékot viszont annál inkább! Az ovis körtáncok helyett inkább mászókáztunk, vagy a filagóriában rugdostuk a pemiszt. Mini lábfoci volt ez, ahol a padok lába volt a kapu és a saját szabályaink uralkodtak az élmény mellett. Azonban előfordult, hogy egy-egy keményebb meccs kapcsán kipattant a laszti. Ilyenkor – sportminiszterségem minden felelőssége tudatában – rohantam utána a bokrok közé, nehogy elvigye onnan holmi barbár párton kívüli.
Történt egy esős nap, hogy bentre szorultunk. Alig bírtunk a bennünk duzzadó energiákkal. Forgóztunk hát a pingpong-asztalnál. Az hasonló módon van, mint a pingpong, csak épp ütők helyett a kezed használod. Az egyik alkalommal messzire gurult a pemisz! Futottam-futottam utána, de a zsengő-bongó siserehad apró tagjai közt teljesen elvesztettem a játékszert szem elől. Visszanéztem. A Párt meg rám. Az elnök kérdőn vonta fel szemöldökét. Éreztem, hogy mindjárt bepisilek. A helyettes segítőn mutatott egy irányba. A pénzügyminiszter gondolom, aggódva a nép tárgyi eszköz vagyona felett, szintén segítőn mutatott – a másik irányba. Most már nem csak alul kezdett volna kinyílni a kis csap, de homlokom tájékán is undok izzadság gyöngy gördült lefele, s homályosította el látásom. Szaladtam erre! Kerültem arra! Feldöntöttem két másodikost. Akkor az ügyeletes a falhoz állított. A játék folytatódott az asztalnál, mert valaki kihozta a pingpong-ütőket a labdával együtt. Fellélegeztem.
.
.
Nyugalmam azonban csak a következő szünetig tartott. A Párt sarokba szorított. Hol van a pemisz labda? Nem tudom. De hát csak láttad, merre ment? Azt láttam… azt nem láttam, hogy hol állt meg. Holnapra előkeríted, különben véged!
.
.
Délután még kerestem azt az átkozott labdát. Este már nem volt étvágyam a vacsorához sem. Álomba sírtam magam.
.
.
Másnap megint nem tudtam felmutatni egy fél pemisz labdát se. A padtársam elült mellőlem. A Párt érezhetően elzárkózott előlem. Furamód a fiúk nem foglalkoztak azzal, hogy van e nálam pemisz labda vagy sem, Szőkével jót tollasoztunk a szünetben. A lányok gyilkos pillantásait akkor vettem észre, mikor becsöngettek. Az írnok nekilökött a falnak: ha péntekig nem kaparod elő a labdát, akkor neked annyi! Dörgedelmes hangon tudott sziszegni. Valahogy már egyre kevésbé éreztem a Párt boldogító, megtartó erejét. A felelősség és a szégyen kezdett agyonnyomni.
.
.
Szerda. Ki kéne valahogy bulizni, hogy otthon tudjak maradni. A nővérem mesélt arról, hogy frankón kell köhögni meg mondani, hogy jaj, de fáradt vagyok! mint a tévében a festett hajú színésznő. Nosza, este előadtam magam anyámnak. A nagy alakításom után aggodalmasan megpuszilta a homlokom és mosolyogva zavart ágyba: holnapra kialszod. A sötétben tesóm befejezte a gondolatot: ja, nem mondtam? Anyuka ezt nem veszi be.
Azon jojóztam, hogy ha kívülről nem sikerül valami hatékony betegség tünetet produkálni, akkor ideje lenne belülről elkezdeni valamit. Elkezdtem enni a hajam.
.
.
Csütörtök délután már frankón fájt a hasam. Nem volt valójában finom egyik hajam szála sem, nem találtam szagát, ízét, örömét, csak valahogy az apró tűszúrástól a fejem tetején a középen érzett görcsökig éreztem, hittem, hogy vezeklésem nem lehet céltalan. Bár azt hiszem akkor már tudtam, hogy a pemisz nem fog előkerülni, mert képtelenség, hogy ennyi nap után valahogy befigyeljen a radiátor alól. A talált tárgyaknál se adta le senki. Igaza lett hát apámnak valóban, tényleg sok minden megváltozott.
.
Este már kék-zöld voltam a visszatartott székelés miatt. Nincs lázad. Franc. De anyuka! Én képtelen vagyok holnap iskolába menni! K-É-P-T-E-L-E-N! Rendben. Délelőtt elmegyünk az iskolába, aztán ha nem leszel jobban, akkor délután irány az orvos! Anyám diadalittasan, napi rendje tökéletességének teljes tudatában belelökött a végzetembe. A vesztesek nyugalmával dupla marék hajat nyeltem a fogmosás után.
.
.
Péntek. Szédülten somolyogtam be a padomba. Jöttek. Felém álltak. Hoztad a pemiszt? Nem. A válasz engem is meglepett. Már nem volt kedvem újabb haladékot kérni, bevallom, a hascsikarás mellett teljesen kimerültem az indokokból. Őszintén kissé kíváncsi is voltam arra, hogy vajon mi lesz a büntetés. Aztán a Párt hezitálását kihasználva odavágtam az eddig soha ki nem mondott szavakat: kilépek a Pártból. Az elnök feje vörös lett. A helyettes is őt figyelte. Az írnok elfelejtett írni – lőttek a jegyzőkönyvnek, há-há-há! Odébb toltam a ledermedt külügyminisztert és elszaladtam a vécébe. Nagyon kellett nyomni. Nagyon-nagyon. Hatalmas könnyek közt fordult ki az első kis véres-hajas gombócka. Már attól is elfelejtettem félni, hogy elkésem az óra elejét. Megkönnyebbültem.
.
.
Valaki beverte a vécé ajtót. Megjöttek! Gyere már! Gyere!
Gyorsan rendbe szedtem magam. Már nem hittem, hogy béka ugrik ki a toalettről, ha lehúzom magam mögött, úgyhogy rendbe szedtem a vécét is. Szaladtam ki az udvarra, ahonnan hangos énekszó hallatszott. Valaki felkapott futás közben és felpakolt egy feldíszített pótkocsira. Vidám ballagók! Össze-vissza kentek rúzzsal mindenkit, kör-táncoltak a diákokkal, tanárokkal, fergeteges hangulatot teremtettek! Ebéd után jött anyám értem. Megyünk a doktor bácsihoz? Te mehetsz, én maradok. Megint jöttek! Nézd! Jöttek a vidám ballagók! Rohanás a napfényes udvarra, a festett szívek, virágos traktorok és kacagó nagyok ölelő karjaiba.
.
Elhoztad? El.
Egy mostani kisfiú és egy valamikori kislány az évnyitó előtt odasétál az aulában balról a második radiátorhoz.
Az izzadt kis kezek megfognak egy élénkzöld teniszlabdát.
Ideteszem jó? Jó.
Megtalálja majd, ugye? Az, aki elvesztette! Meg. Ha itt találtad, innen hoztad el, akkor biztosan.
Hajol a két kis láb és ereszkedik a test.
Szívem nagy levegőt vesz. Messzire repülök valahol gondolatban. Kisvártatva boldogan zuhan az emlék visszhangja tompa puffanással… mint az egykori pemisz labda.
.
.
.
.
A Pemisz labda… 🙂
Ma elém állt Soma fiam, hogy
– „Anya azt mondta, hozd a vénusz-kulcsot, fel kell emelni a biciklim ülését!”- amikor mentünk biciklizni.
A vénusz-kulcs az az imbusz-kulcs volt. 🙂
…
Még egyszer átfutva: egyre jobban tetszik ez a történet! 🙂
Sziasztok, ez a történet nem a gyerek-felnőtt kapcsolatról, se nem a szocializmus(nak hazudott terrorról) szól, hanem a lelkiismeret-furdalásról.
Nagyon érzékletes. A lélekábrázolás egészen-egészen profi.
Saját történet. Nem biztos, hogy megtörtént, de az író „ott volt”. Akár meg is történhetett volna (igazából, és vele.) Az író: ha leányzó, nagyon kíváncsi vagyok, tudna-e más bőrébe bújni, mint önmaga, vagy önmaga LEHETŐSÉGEI. Mondjuk egy pszichopata férfiéba. Ami a legtávolabb esik tőle. Vagy bárkiébe. Remélem lesz erre lehetőségem, olvasni az írótól, mert ez igazán jól meg van csinálva.
(Ha meg férfi az író, akkor ő már kész van. Hol volt eddig???)
Csak a belekötés miatt: 🙂
Egy igen erősen összetartozó gondolatfonalat elválasztunk bekezdéssel?
„A franc se érti a felnőtteket!
Még erősebben kattogott azonban azon apró elmém, hogy nekem akkortájt a gyerekeket se volt könnyebb. ”
„A padtársam elült mellőlem. ” Abban az időben nem nagyol üldögélhettünk el másfele csak úgy…
Egyébként nekem ez a legjobb eddig. Kíváncsi vagyok, a többi tudja-e majd überelni. Ha nem, erre fogok szavazni. Mindenesetre nehéz lesz ezt felülmúlni!
😉
Több dolgot is boncolgat a történet. Számomra nagyon érzékletesen mutatja be, ahogyan barátok, családtagok fordulnak egymással szembe puszta elvek, vagy egy elkövetett hiba miatt. Ez a jelenség a gyerekeknél jobban szembetűnik. Ki tudja, lehet mi felnőttek nem tárjuk ki a dolgainkat annyira a külvilág felé?
A novella elejében találtam néhány kusza mondatot, de továbbhaladva a történet szépen elsimul, és olvasmányossá válik.
A múlt (szocializmus évei) emlékei vannak belezsúfolva, töménytelen mennyiségben, ebbe a novellában, és csak az érti, aki azt akkoriban átélte.
Mindez így rendkívül zavaró, mert nagyon nehezen érthető meg, hogy mit is akart a szerző elmondani. A kort akarja jellemezni vagy egy történetet elmesélni? Így a kettő agyonüti egymást. És! Mikor is játszódik ez a történet? Mert számomra az derül ki, hogy a lány elsős lett „Fura volt, hogy nem szeptemberben.” Ez így igaz…, tényleg fura… és mindjárt az első osztályban pártot alapítanak, na ja! Háromszori elolvasás után sem igen tudtam kibogozni a lényeget, és nincs kedvem negyedszerre is nekiállni, tovább bogozni.