Ragtapasz

Jelige: Lótusz

Judit szeretett a kényelmes zöld fotelében ücsörögni, és kinézni a panelház első emeleti ablakán.
Az utca túloldalán lévő buszmegállóban álldogálókat figyelte, akik mogorván meredtek maguk elé, mintha az eső miatt bosszankodnának. Kicsit távolabb a többiektől fiatal, jól öltözött nő állt, fekete, elegáns táskával az egyik kezében, és virágmintás ernyővel a másikban. Balra tőle két iskoláskorú fiú görnyedt egy csálé esernyő alatt. Csak ritkán szóltak egymáshoz, talán a megállóra telepedett bánatos hangulat vette el kedvüket a beszélgetéstől. A várakozók homogén csoportját néha megtörte egy-két idősebb úr és hölgy nehéz szatyrokat cipelve, vagy egy ütött-kopott kabátot viselő negyvenes csavargó, férfiak és nők az utcákról. Judit őket is szemlélte mosolyogva, vagy keserédes sóhajjal, míg el nem tűntek látóteréből.
Az apró szemű, szúrós eső kitartóan ostromolta a buszmegállóban várakozókat és a járókelőket. Az úttesten meggyűlt víz a lassan cammogó kocsik kerekei alatt lustán kavargott, a pillanatra elcsituló pocsolyákban a szürke égbolt tükörképe remegőn elővillant, majd ahogy egyre sötétebb lett, úgy váltotta fel a szürkeséget a fényszórók sárgás fénye.
Szerette figyelni a napszakok fényváltozásait. Csak nagyon ritkán állt fel a fotelből, elgémberedett lábait megmozgatni.
Eltűnődve figyelte a gyenge szélben ingadozó fák csupasz ágait, mintha nem is ágak, hanem valami fantázia lény karmai nyújtóznának az égbolt felé. Nézte, ahogy a szemben lévő tömbház ablakaiban sorra gyúltak ki a jól ismert fények, majd, ahogy a szobákat sorra betölti a televízió készülékek kékes fénye.
Egy busz zötyögve begördült a megállóba. Ideje indulnia, eszmélt fel a melankóliából, és komótosan esőkabátot, csizmát húzott.
A sarkon álló kisbolt kopottas ajtaja fölött megszólaló csengő mindig mosolyt csalt lebiggyedt ajkára. A vegyesbolt pultja mögött Gábriel arkangyal állt teljes valójában; finom vonású arcát lehajtva pénzt számolt. Judit zavartan pislogott, és igyekezett minél hamarabb az áruk takarásába keveredni. Gyorsan lekapkodta a polcokról a szokásos termékeket: egy joghurtot, három zsömlét és egy csomag vicces figurás ragtapaszt. A férfi vékony orra, kemény vonásai mindig ámulatba ejtették, a tekintetébe kapcsolódó szürke szempár megbénította. A lány felismerést, reményt és ijesztő elutasítást vélt felfedezni a másik szemében. Szinte látta a glóriát is a fiú feje fölött, és nem bírt betelni ennyi szépséggel.
A varázs megtört, amint kilépett a boltból és a kis rézcsengő hangja elhalt mögötte. Kint a térdébe költözött könnyed bizsergés is alábbhagyott.
Az eső az arcába vágott, és eddigi tétlenségét átkozta. A bizonyosság, hogy nem engedheti a férfit eltűnni, egyre erősödő hullámokban tört rá, maga sem értette, miért.
Percekig ácsorgott az esőben az út közepén, az emberek kikerülték, rosszallóan méregették; egy terebélyes hölgy neki is ment, mert nem vette észre az esernyője takarásából.
Ettől Judit kissé feleszmélt, és mint egy holdkóros, vagy mint akinek semmi úti célja nincs, elindult. Fogalma sem volt mennyi ideig mélázott, talán már le is késte a buszt, ezért amint meglátott egyet, sietett elérni, és arra sem figyelt, hogy a megfelelő buszra szállt-e. Csak amikor az ablakon át kezdett ismeretlen vidékeket felfedezni, tört rá a kétségbeesés.
El fog késni. A főnöke biztos mérges lesz. Kapkodva elővette telefonját, közben igyekezett minél hamarabb megnyomni a leszállási szándékot jelző gombot. A telefon kicsöngött. Számolta a csöngéseket. Pontosan hét.
– Lekéstem a buszt… – kezdte idegesen a mondókáját, de közben rájött, ez nem is igaz, rossz buszra szállt, de ez a tény ebben a pillanatban megbocsáthatatlan bűnnek tűnt.
– Várj egy kicsit, szavad ne feledd. – hallotta a főnöke hangját, majd dobbanás hallatszott, mintha leesett volna valahová a telefon.
A busz megállt, Judit leszállt, még mindig szorította a telefont a füléhez, de az halkan sípolt. A főnöke letette?
Körbenézett, és nem hitt a szemének. Egy félhold alakú tízemeletes tömbház előtt állt, Nagybányán, a szülővárosában. Már későr este lehetett, mert a környék teljesen kihalt volt. Az ég felé emelte tekintetét, és hagyta, hogy a könnyű eső az arcára essen. Mi történik vele, tűnődött, hogy került ide?
Ekkor megcsörrent a telefonja. Lenézett a kezére. Az egyikben a szatyrát szorongatta, a másikban a telefonja villogott. Közelebb emelte. A bátyja volt az. Megnyomta a fogadás gombot, és már hallotta is az ideges hangot:
– Hol vagy? Nem vagy otthon? Nem talállak otthon!
Judit tanácstalanul újra körbeforgott, hogy valóban ott van, Nagybányán, vagy csak káprázott-e a szeme?
– Azt hiszem, Nagybányán vagyok. – felelte elcsukló hangon.
– Ne idegesíts! Hogy kerülsz oda? De komolyan mi történik veled már megint?
– Véletlenül rossz buszra szálltam, azt hiszem. – Judit bizonytalanul elindult a benzinkút felé. Az út igazi, nem tűnt el, tehát tényleg itt van, nem csak hallucinál.
– Jövök érted! Addig menj be a vasútállomás várójába! Hallod? Emlékszel, hol van?
– Igen, megyek. Már el is indultam.
Bátyja letette a telefont. Már megint ideges. Miért ideges mindig?
Átment az úton. Minden annyira kihalt. A Gariii úton sétált, vacogva a hidegtől. Elhaladt a szemközti tízemeletes előtt, ahol gyerekkorukban laktak. Nagyon fázott, és szinte futva igyekezett a vasútállomás felé. Szerencsére a váró is teljesen üresen állt. Leült, elővette a zsömlét és a joghurtot, enni kezdett. Kivette a ragtapaszt is, de nem értette, az miért van nála. Aztán elbóbiskolt, mert arra eszmélt, hogy tesója hajol felé és fogja a vállát.
A kocsiban jó meleg volt.
– Ha hazaértünk veled maradok, és reggel elviszlek Szentgyörgyi doktor úrhoz, állítsa be újra a gyógyszeradagodat. Véletlenül nem száll fel az ember egy nemzetközi buszjáratra, és utazik kétszáz kilométert. Hallod, amit mondok neked?
– Fel akartam hívni a főnököm, hogy kések, mert rossz buszra szálltam, de azt mondta, szavad ne feledd, és azóta nem tudom visszahívni.
– Az tavaly történt, emlékszel? Autóbalesetet szenvedett, meghalt. Nem dolgozol azóta. Nem értem, téged ez miért viselt meg ennyire? Meg tudod magyarázni? – idegesen beszél, közben a vizes haját simította hátra.
Judit úgy érezte, forog a világ. Aztán hirtelen minden kimerevedett, elkezdett pókhálószerűen repedezni az autó ablaka, mint egy régi kép. Judit kinyújtotta a kezét és leválasztott egy darabot. Alatta, mintha egy újabb kép rajzolódott volna ki. Tördelte a vakolatszerű anyagot, és a szobája képe tűnt fel alóla. A zöld foteljében ült, és nézett ki az első emeleti ablakán.
Otthon volt, megint esett, és a sarki bolt előtt az eladó fiú cigizett, az, aki annyira hasonlított valakire, de nem emlékezett, csak arra, hogy valahányszor látta, remegés kapta el.
A fiú ráérősen ácsorgott, és olyan furcsán itta a kávéját. Akkor fújta ki a füstöt, amikor a fehér műanyag poharát a szájához emelte. Judit azon tűnődött, vajon megissza a füstöt is?
Egy busz zötyögve begördült a megállóba. Ideje indulnia, eszmél fel a melankóliából, és komótosan esőkabátot, csizmát húzott.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Nem rossz… valahogy tényleg így lehet egy ember, aki elveszti a mások által kompletten érzékelt valóságos világgal való kapcsolatát és belül éli meg az életet a saját mozivásznán. (Bár a vetítő kint van, onnan sugároznak be.) Ezt jól bemutatta az író.
    Kár, hogy a szituáció egyértelmű, azaz: a szemlélővel van a “baj”. A külső világ “csak megtörténik neki”. Sodródik. A valóság játékszere. Illetve a valóság az ő (beteg), sajátos szűrőjén hatol át, és ami fennmarad a szűrőn, azt éli meg Judit. A valóság a konstans, az abszolút, a mozdíthatatlan. A játék a szemlélő rendellenes perspektívájából adódik. Szóval kár, hogy ebbe a valóságba nem nyúlunk bele. Érdekesebb lenne, mint egy kórkép belső megélése. Ha nem csak projekcióját látnánk a valóságnak, hanem mi (Judit) is bele tudnánk nyúlni.
    Fentiek miatt “csak” egy állapotleírás. Nem történés. Kár.
    És a folytonosság természetesen kötelező motívum; hogy nem kerül ki a körből az illető. (Ahogy az elmebetegek is saját elméjük rabjai.)
    Amúgy tényleg hangulatos, gratulálok!

    Apróság, de azt hiszem egy kabát sosem “ütött-kopott”. Csak kopott. Nem lehet ütött, az csak egy szilárdabb valami lehet, pl. egy autó. Ütött-kopott póló… nincs olyan. De lehet, hogy tévedek.
    Üdv!

  2. Dinah

    Nagyon tetszett, főleg a vége! Röviden tömören ennyi. 🙂

  3. Hadriq

    Nekem nagyon tetszett ez a novella. Megfogott a hangulata, plasztikusak a leírások, és pont annyira volt hosszú és fordulatokkal teli, amennyit még épp elbírt az agyam.
    Az értékelésem 5/5.

  4. István

    Szerintem jó kis írás ez, kicsit körülményes követni a cselekményt de amúgy rendben van.

Hozzászólás

*

Solve : *
18 ⁄ 3 =