Rúnák

0
(0)

Jelige: Lélekvándor

Szimbólumok erdeje fonta körbe a sötét sikátor falát. Linda arca falfehéren világított az utcalámpa csenevész fényében. A lány nem lehetett több tizenhat évesnél, máskor örömtől ragyogó tekintete most kilátástalan bánatot tükrözött.
– Te szemét állat! – kiabálta, könnyei megállíthatatlan áradatán keresztül. Baljában tartotta Csibészt, aki tizenkét éve mellette állt minden búban és örömben. A macska szürke bundája már foltokban ritkult, arcára az eltelt idő néhány alig észrevehető barázdát húzott. Olyan komótosan feküdt gazdája karjában, mintha csak aludna. De nem így volt. Mellkasa rezzenéstelen mivoltába Linda teljes teste beleborzongott. Még el sem búcsúzhatott tőle! Akkor, abban a kilátástalan percben úgy érezte, puszta kézzel meg tudná fojtani Eriket. – Hogy tehetted ezt! Azt ígérted, megmented! Ilyen barát vagy te?! – minden erejét megfeszítve hatalmasat rúgott a fiú bokájába. Az áldozat olyan hangosan üvöltött fel, félő volt, hogy a szomszédok előjönnek a ricsajra.
Erik magasba emelte lábát, közben kiesett kezéből a festékszóró, és elmaszatolt néhány jelet.
– Csak segíteni akarok, értsd már meg! Az állatorvos azt mondta, csak két napja van. Én megmentem, ha hagyod. De hogy működjön a rítus, előbb meg kell halnia! – a fiú homlokán hatalmas verejtékcseppek gyöngyöztek, megpróbált újra ráállni a sérült végtagra, azonban fájdalomittasan ordított fel ismét.
Felhúzva a kék farmernadrágot, szeme elé tárult az újonnan keletkezett, három-négy hüvelyknyi zöld folt.
– Hogy a fenébe tudsz ekkorát rúgni?! – hüledezett, miközben próbálta visszanyerni maradék méltóságát.
– Azt mondtad, a temetőből hozzak földet, mert úgy is ott lakok mellette. Nem akartam, hogy a szüleim rájöjjenek, a bokáig sáros cipőmről. Ez édesapám bakancsa. – emelte kecsesen magasba jobb lábát. Még mindig szipogott, de a fiú elliluló arca egy halvány félmosolyt engedett tündökölni.
– Tudod te mivel rúgtál belém? Az egy szabvány munkavédelmi bakancs! Két és fél centiméteres acélbetéttel!
– Kellett neked bántani a macskám! – kiáltotta – Melegen ajánlom, hogy tényleg gyógyítsd meg, vagy olyan helyre rúgom a következőt, aminek a nyomát nem szívesen nézed majd meg előttem!
– Csak nem? – nyelt nagyot a fiú.
– Pontosan! – kacsintott a lány dühösen.
– De ha sikerül?
– Akkor életben maradsz! – Erik mindent megtett volna ezért a kedves, szeleburdi, de vicces lányért. Azóta tetszett neki, amióta az eszét tudta. Most, mikor meghallotta, milyen kilátástalan helyzetbe került a lány, úgy döntött, végre kifizetődhet a történelem és okkultizmus iránti rajongása. Gondolkodás nélkül sietett a szép hölgy segítségére.
– Kérlek, add át a jószágot! – szólt halkan, miközben elveszett a lány azúr tekintetében. Annyiszor próbált már pillantást lopni vele az iskolában, vagy az utcán, mindez idáig sikertelenül. Most pedig csak az övé volt a figyelme. Micsoda mámorító, kivételes pillanat. Linda még ebben a fakó, szürke pulóverben és zöld selyemnadrágban is igazán gyönyörűnek bizonyult. Akár egy harcias tündér, ki most vesztette el egyetlen szerelmét.
– Ha egy szőrszála is meggörbül, neked annyi! – morogta a lány, majd óvatosan a fiú karjaiba engedte a jószágot. Arcukat csak centiméterek választották el. Erik már ettől fülig elvörösödött, melyet a lány apró nevetéssel honorált. – Ha visszahozod, meghálálom. – kacsintott, majd ajkait finoman a fiúéra illesztette. Inkább lehetett szájra puszinak nevezni, mintsem valódi csóknak. De a fiú már ettől a menyben érezte magát. – Csak ügyesen! – lépett hátra.
Erik mindennél jobban izgult. Úgy helyezte el a macskát a felrajzolt kör közepén, mintha száz darab hímes tojással egyensúlyozna. Ezt a rítust még sohasem próbálta. Néhány kisebb trükkel próbálkozott már, de egyik sem hozott igazi áttörést. Egészen múlt szerdáig. Mígnem egy furcsa könyvet talált a postaládájukban. Áldotta a szerencséjét, hogy aznap valamiért ő ment ki először. Ha az édesanyja találta volna meg a bőrkötéses, pentagrammákkal és kelta írásjelekkel díszített, ódon kódexet, bizonyosan rendőrséget, dilidokit, és ördögűzőt hívott volna. Ebben a sorrendben.
– Készen állsz? – kérdezte félszegen, majd hátra lépett, a lány mellé. Tekintetük ismét találkozott.
– Nem kapsz még egy csókot, ha erre gondolsz! – törölgette a szemét, miközben orrát lehorgasztotta. Felnézett a csillagos égre, mielőtt megragadta a fiú jobb kezét. – Bármi is történjen, köszönöm, hogy megpróbáltad.
– Érted bármit – mosolyodott el, de nem mert közelebb hajolni. Lába még mindig sajgott, ahogy ránehezedett. Nem akart kockáztatni.
Mély lélegzetet vett, mielőtt hangos kántálásba kezdett. Linda nem értette az idegen szavak jelentését, de érezte, amint a szöveg ritmusa magával ragadja. Berántotta, akár egy dal, mit oly sokszor hallgat az ember, hogy már csak a zenére figyel. Fölötte a csillagos ég eszeveszett táncba kezdett, s a sikátor macskaköveire felfestett jelek a csillagokkal együtt lüktettek. Középen Csibész még mindig élettelenül feküdt, de mintha alakja egyre homályosodott volna. Linda meg mert volna esküdni, hogy a macska lassan, alig észrevehetően a levegőbe emelkedik. Mire ténylegesen tudatosult benne a jelenség, arra Csibész már szemmagasságban lebegett. Dobhártyarepesztő sikoltás hagyta el a lány torkát, mely majdhogynem Eriket is kirántotta hipnotikus révületéből. De a fiú a hirtelen jött sokk, és a kétméteres ugrás közepette is csak tovább kántált.
– Hagyd abba! – rángatta meg Linda a fiú karját. – Kérlek, hagyjuk az egészet!
Erik szívesen engedelmeskedett volna, de nem tudott. Valami földön túli erő nem engedte. Erre a könyvben volt figyelmeztetés. Megkezdett szertartást nem lehetett abbahagyni. A visszahívott lelket a testbe kell zárni, vagy katasztrofális következmények történhetnek.
Ekkor vette észre, azt, amitől a legjobban tartott. A szertartás előtt egy egész napot gyakorolta a rúnák felfestését. De mikor a festékszóró kiesett a kezéből, jó párat megsértett, másokat elkent. A hívás nem volt tökéletes. Ki tudja, kinek a lelke tér vissza a megtépázott cica testébe. Talán egy ártatlan gyermeké, talán magáé Adolf Hitleré, vagy Hasfelmetsző Jack-é.
Mielőtt bármit tehetett volna, Csibész szemei felpattantak, akár a felhők mögül előbújó, ellentmondást nem tűrő napkorong.
A szertartás véget ért. A macska teste lágyan ereszkedett vissza a földre, arcán a meglepetés és az öröm kettős szikrái játszadoztak. Mihelyt a mancsai elérték a földet, olyan mohon pattant fel gazdája ölelő karjaiba, mintha csak hosszú évszázadok után térne ismét haza.
– Csibész! – kiáltott a lány, önfeledt boldogságának semmi sem szabhatott határt. Fülig érő mosollyal nyomott egy puszit a cica homlokára, majd Erikhez lépett. – Mérhetetlenül hálás vagyok neked – megragadta a fiú tarkóját, s olyan lendülettel szorította a fiú ajkait a sajátjára, hogy mindketten alig kaptak levegőt. Végtelenül jól esett nekik az édes, meleg érintés. Észre sem vették, hogy közben a cica apró karmaival alig kivehető rúnákat vésett mindkettőjük bőrébe. A szerelem forró bódulatában, fogalmuk sem volt róla, hogy holnapra minden megváltozik…
.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. István

    Nem rossz, de azért van még finomítani ezen az íráson. Egy-két ellentmondást találok benne: A lány túl harcias az elején , pedig az egyetlen lehetősége, hogy felélesszék a macskáját, ha hagyja a fiút dolgozni. Gondolom, amikor mindenbe belement, már akkor tisztázta fiúval, hogy mi is lesz, hogyan történik majd meg a rítus. Akkor miért is szövődik a történetbe a sok kifakadás, az oda nem illő fenyegetés? Aztán meg hirtelen túl kedves lesz, puszit is ad. Ezek túl nagy ugrások a két szereplő kapcsolatában. Nem életszerű az egész. Sok karakter megy el erre, és kevesebb magára a történetre, a rítus lefolyására. Nem igazán jön át így a misztikus vonal. A történet nagyszerű, de megilletné egy újbóli átírás.

Hozzászólás

*

Solve : *
5 × 21 =