S, avagy a szeptemberi gondolat kavalkádom

Nem szeretem a jobbik lábam legkisebbik ujját. Kihasználom arra a vénasszonyok nyarát, hogy még egy rövid ideig szandált hordjak, de az említett testrészecském folyton kikandikál a lábfejemet átfogó szíjból. Jó most már csak ilyen gondokkal törődni, ugyanis az előző hétvégémet megkeserítették a tolvajok. Bár lehet, hogy csak egy tolvajról van szó, de ez már részlet kérdése. Csütörtökön miután találkoztam a rég nem látott kereszttestvéremmel, a Busho filmfesztivál szegedi vetítésének aznapi utolsó blokkjára is beültem. Legemlékezetesebb számomra egy táncos gyurma animáció és egy egysnittes magyar film volt. Sajnos a címeket nem jegyeztem meg, ugyanis a cím és a névmemóriám valamiért nagyon szörnyű. Az előbbi azért is tetszett, mert nagyon szeretem a táncos filmeket – ez talán a néptáncos múltamból fakad –, és ilyen módon színre vitt koreográfiákat még sosem láttam. Az utóbbi pedig megszeretette velem az egysnittes filmeket. A minap még egy hasonló filmet néztem az egyik egyetemi órámhoz való felkészüléskor, a Birdmant, ami igazából nem egysnittes, de azt az illúziót kelti, mintha az lenne. Nekem mindkettőnél tetszett a nagyon átgondolt és profi operatőri munka. Mivel a vetítés és a kerekasztal beszélgetés után nem értem vissza időben a kollégiumba, nem tudtam betolni az udvarba a biciklimet, így az intézmény előtt hagytam egész hétvégére. Kérdezheted, kedves olvasó, hogy mi a francért nem toltam be másnap vagy harmadnap az udvarba, vagy esetleg miért járkálok késő este kivilágítatlan biciklivel az utcán. A válasz igazán egyszerű. Rendesen működő fényeket még nem sikerült beszereznem a piros paripámra, amely azért aludt kinn az utcán, mert úgy gondoltam, hogy biztosan nem bántják az emberek, míg én élvezem a szakkollégiumom összerázó hétvégéjét Voltunk például városnéző túrán a lányokkal, bowlingoztunk, a folyosón ülve pizzáztunk és táncoltunk, sárkányhajóztunk, ünnepeltünk szentmisét a dómban, majd fel is mentünk a tornyába és onnan gyönyörködtünk a kilátásban. Szerintem rengeteg csodás és emlékezetes dologban volt részünk. De hát tévedni emberi dolog. Megbántam már, hogy túlságosan is naivan megbíztam abban, hogy nem viszik el a biciklim egyik-másik részét sem. Tudni illik, Szegeden nem egyben használják a bicikliket, hanem részekben. Haha. Az e heti gyalogos közlekedésem alatt a lelopott ülésemet minden kerékpáron látni véltem. Mindegyiket, ami kicsit is hasonlított az én nyergemhez, óvatosan és nem feltűnően megszemléltem, de sajnos egyiken sem láttam azt a bizonyos kis sérülést, amelyet 2017 nyarán szereztem. Az erdélyi testvérvárosunk, Sepsiszentgyörgy látott minket vendégül és az ottani barátainkkal bicikliztünk a borjú méretű pásztorkutyák vidékén. Egyik nap, amikor kifelé tartottunk a városból, megcsellengtem és véletlen egy srác nekem jött és mindketten felborultunk. Szerencsére ő is és én is apróbb sérülésekkel megúsztuk. Ő a péniszét verte be a kerékpárja vázába, én pedig az ülésemet horzsoltam le. Így született meg az a bizonyos aprócska folt a nyergemen, amely semelyik általam szemlélt biciklin nem volt rajta. Mivel nem találtam meg a közel tíz éve az én tulajdonomban lévő tárgyat, úgy döntöttem beruházok egy újra és elkezdem megdézsmálni az 51. Szegedi Ifjúsági Napokon megkeresett pénzecském. Ha sikerült volna visszalopnom az ülésemet, akkor tisztára olyan lett volna, mintha az olasz Bicikli tolvajok magyar változatába csöppentünk volna. A SZIN-en megkeresett összegből már az ülésen kívül egy új laptoptöltőre is költöttem, ugyanis egyik nap a gépem úgy döntött, hogy nem akar bekapcsolódni. Sajnos én elég gyakran tönkreteszem a tárgyaimat és ez egy picit gáz. Ahogy az egyik barátnőm mondaná, tőlem félteni kell az elektronikát, ugyanis ha a kezembe adják, akkor biztosan elromlik. Ebben van némi igazság. Így minden cuccomat megjavítva várom már, hogy egy picit hazamehessek. Ugyanis harmadik hete nem voltam otthon. Első hetemet, vagyis augusztus utolsó hetét az említett SZIN-en töltöttem karszalag ellenőrzőként. A fesztiválozó emberek nagyon érdekesek részegen, a biztonságiak pedig józanul egy kissé perverzek. Vasárnap hajnalban fejeződött a fesztivál, és úgy volt, hogy aznap hazaugrok, csak a csodálatos határ miatt nem tudtam. Sosem értettem azt, hogy miért egyszerre mozognak az emberek. Nyári szünet eleje és vége, karácsony és húsvét. Ezek azok az időszakok, amikor nem szabad megközelíteni a szerb-magyar határt. Németországi arab vendégmunkások, Magyarországon tanuló vajdaságiak, tengerre igyekvő és onnan hazajövő európaiak, tumultus, órás várakozások, és fáradtság némi idegességgel megfűszerezve. Szóval azon a vasárnapon én nem mentem haza, cserébe a szüleim kicsi kerülővel, de eljöttek hozzám és hoztak némi tiszta holmit. Annyira boldog voltam, hogy ezután normális ágyban, és nem a földön fekve kell aludnom, és alaposan letusolhatok a kollégiumban. Bár a sátorozással nincs különösebb problémám, nagyon is szeretek sátorozni, nyáron sokat aludtam így, többek között, amikor a barátaimmal körbebringáztuk a Balatont, és amikor a Jézus Barát Gyalogtúra kéthetes táborában részt vettem. De hát a jóból is megárt a sok. Összességében én nagyon szerettem ezt a nyarat és a napfény városában eltöltött három hetemet. S vajon te kíváncsi vagy a további egyetemista életemre? És arra, hogy hogyan fodrozódnak a szemem előtt a bárányfelhők a szőke folyó felett? Hát gyere és találkozzunk legközelebb!
.
SZAVAZOK
.
.