TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Szerető szívek

Jelige: Szeretet

Az idén csodálatos ősz van, káprázatos napfényben ragyog az egész vidék napról napra. Szinte hihetetlen, hogy így november vége felé advent előőrsén, karácsony közeledtével különös tavaszi hangulat árad szerte a levegőben. Szívem mélyén azért mégis türelmetlenül várom a szeretet ünnepét, szeretem, ha együtt a család, meghitt a légkör, valahogyan mindenki kedvesebb ilyenkor embertársaival, szeretnénk örömet szerezni egymásnak. A napokban már én is azon töröm a fejem, mivel is lephetném meg szeretteimet, főleg idős édesanyámat. Mostanában szegénykém már sokat gyengélkedik, ereje fogytán van, de mindenben helytáll alaposan, nem hagyja el magát, lassacskán, pihengetve elvégzi a ház körüli teendőket.
December elsején pénteken különös jókedvvel telt a munkanapom az iskolában a gyerekek és kollégáim között. Szünetekben szinte nem bírtunk magunkkal, eufóriás vidámság vett erőt rajtunk. Mondtam is nekik:
– Tudjátok, aki pénteken nevet, az vasárnap sírni fog.
– Ugyan menj már, honnan szedsz ilyen butaságokat. – jegyezte meg az egyik ifjú kollégám.
– Ezt anyukámtól tanultam, mindig ezt mondogatta kislánykorunkban, ha nagyon viháncoltunk, vihorásztunk pénteki napon. – feleltem kurtán.
Tanítás után felemás érzésekkel mendegéltem hazafelé a napfényes utcán. Odahaza várt friss jogász diplomát megszerzett fiam, egyetemista lányom is hazajött a közeli városból, bensőséges hangulatban beszélgettünk a heti eseményekről. A szokott időben befutott férjem is, közösen megvacsoráztunk, még egy ideig beszélgettünk, majd ki – ki elfoglalta magát szokásos teendőivel.
Az este csöndjében hirtelen megcsörrent a telefon, bátyám hívott, röviden közölte a hírt, édesanyámat gyorsmentővel beszálították a közeli kórházba. Én erre ösztönösen pityeregni kezdtem, lányom, arcán kissé ironikus mosollyal mondta, ne sírjak, ez csak a szokásos gyengeség lesz. Én szinte egész bensőmben feldúlt voltam, rosszat sejtettem. Úgy fél óra múlva ismét csengett a telefon, biztos voltam benne, mit fogok hallani. Mintha kívülállóként figyeltem volna magam, úgy zajlottak le a további események.
– Zsuzsa, sajnos a legrosszabbat kell veled közölnöm, – hangzott el ez az egyszerű, mégis egetrengető mondat bátyám szájából.
Villámcsapásként sújtott le a hír, mérhetetlen fájdalmamban hangos, artikulálatlan zokogásban törtem ki. „Anyukám, kicsi, aranyos, pici őszhajú édesanyám!„ – zokogtam a kagylóba, fogalmam sincs meddig.
Ekkor mintha valaki áttetsző, ezüstös – szürke fátyollal vont volna be mindent körülöttem, és ezen keresztül érzékeltem csak mindent. Gépiesen tárcsáztam távolban élő kishúgomat, közben az agysejtjeim szinte zakatolva dolgoztak, hogy mondjam ezt el neki, nem elég számára a mozgássérült fia… kit kell még felhívnom… egyáltalán mi ez az egész…
Hugicám is mérhetetlen fájdalommal fogadta a hírt, megígértem neki, semmit sem cselekszem nélküle, hétfőre egyeztünk meg a temetés napjában. Aztán sógornőmet tárcsáztam, tudtam reá mindenben számíthatok. Letettem a kagylót, álltam a nagy ürességben, gyermekeim az emeletről nem tudtak lejönni, őket is lesújtotta nagyijuk elvesztése. Férjem ösztönösen kifelé indult, minthacsak menekült volna az igazság elől, de aztán visszalépett, csak nézett rám értetlenül, fogalma sem volt, valóság – e ez, vagy csak egy rossz álom.
Nem akartam elhinni, hogy a sors megismétlődhet, ugyanis közel harminc éve úgyszintén karácsony táján, december 29 – edikén vesztettem el édesapámat is, aki akkor mindössze 54 éves volt. Én akkor csupán 18 éves voltam, a kishúgom Eszter 15, tehát még kiskorú volt. Szerencsére bátyánk Péter, aki kilenc évvel idősebb nálam, akkora már elvégezte tanulmányait, és építészeti szakmában dolgozott, lett a család támasza.
Létezik ilyesmi, milyen sokáig haragudtam a karácsonyra, szinte gyűlölettel öltöztettem minden éven a karácsonyfát, mintha szegény tehetett volna arról, hogy édesapám halála előtt az egész ünnepet kórházban töltötte, oda jártunk látogatni. Nem akarta, hogy hazahozzuk, nem akarta hogy lássuk szenvedéseit. Ő óriási fájdalmak közepette húnyt el, a morfium injekcióktól mindkét oldala bekékült már szegénynek. Emlékszem, ott álltunk – ültünk a család, közeli rokonok az ágyánál tehetetlenül, nem volt már segítség betegségére.
Aztán nagynénémet Évát hívtam fel, édesanyám legfiatalabb testvérét, mondja el, hogyan történt ez az egész édesanyámmal. Sírva mondta el, azonnal szaladt a kórházba, mivel ő helyben lakik, sőt sokáig nővérként dolgozott ebben az intézményben, Megnyugtatott, mindent elkövettek édesanyám megmentéséért, de a szíve már annyira legyengült, hogy sajnos nem lehetett újraéleszteni. Az vigasztalt csupán ebben az egészben, hogy ő nem szenvedett szinte egyáltalán, pillanatok alatt elveszítette eszméletét, és méltósággal álomra szenderült megpihenni végre.
Csúnya sűrű ködtakaró szállt le aznap este, megbeszéltük telefonon a rokonokkal, csak reggel találkozunk a szülői házban, hogy elintézzük az ilyenkor szokásos teendőket, nem kockáztatunk rossz időben idegesen autóval utazni.
Kis idő múlva átjöttek a sógornőmék a közelből a férjével. Ezután én tompán, ösztönösen cselekedtem mindenben, akárhogyan próbáltam magamon uralkodni, fel – feltört lelkemből a fájdalom, gyakran törtem ki hangos zokogásban. Sokszor azt sem tudtam, miről beszélgetünk, csak ültem magamba roskadva, ők próbáltak vigasztalni, elterelni a figyelmemet, természetesen jólesett a jelenlétük, de ez csekély vigasz volt számomra. Gyermekeim is lemerészkedtek végre, látszott rajtuk a megrökönyödés, sajnálkozás a fájdalmamon.
Mintha robottá változtam volna át a következő napokban, mechanikusan végeztem a rám háruló feladatokat. Csodával határos módon az első éjjel aránylag egész jól aludtam, reggel gyengén, fájdalomtól elcsigázva készültünk haza a szülőfalumba. Láttam magam előtt, hová készítette el édesanyám a személyes ruhaneműit a temetésére. Közben felöltözködtem feketébe, és elindultunk férjemmel Ádámmal. Útközben érzések kavalkádja futott át rajtam, különösen amint megpillantottam kicsiny falucskámat.
A szélső házacskánkhoz érve álomnak tűnik az egész dolog, bátyámmal fájdalmas zokogással borulunk egymás nyakába. Újra és újra átélve mesélte el a történteket, hogyan próbált lelket verni anyuba, amíg megjön a segítség. Én közben beindultam az első szobába előkeresni a rám bízott holmikat, mindenütt anyu személyes tárgyai fogadtak, otthoni ruháját, kendőjét magamhoz szorítottam, amelyeken még érződött az ő igazi anyai illata. Vártam, hogy elém jön a szokásos módon üdvözölni, vagy megkorholni valamiért, de mindhiába, belém vágott a felismerés: Anyu nincs többé, értsd már meg végre te kis bolond!
Gyorsított filmként peregtek a további órák, a temetkezési vállalatnál elintézni dolgokat, papot rendezni a temetésre, anyu két legfiatalabb testvérével megbeszélni, megszervezni a temetést, stb.,stb. Másnap, vasárnap izgulás a húgomékért, nehogy valami bajuk essék utazás közben, reggel hullafáradtan kimerülten ebédfőzés, hisz a családnak ennie kell, de már férjem és leányom fejezik be, érzem, alig állok a lábamon. A hálószobában fekszem erőtlenül, lesújtva, egy – egy családtagom jelenik meg vigasztalni, én közben beszélgetek anyuval sírás közben félhangosan, bocsánatot kérek tőle, ha valamivel megbántottam, netán fájdalmat okoztam neki. Fáj, hogy talán mehettem volna hozzá gyakrabban is, ezért is – azért is bánt a lelkiismeret, aztán megvigasztalom magam, hogy senki sem tökéletes, én is csak egy ember vagyok a sok közül a magam gyarlóságaimmal együtt.
Ebéd után becsomagolok a bátyámnak ennivalót, többek között finom vasárnapi húslevest, jól fog neki esni, már biztosan hazament a sírásóktól átfagyva a temetőről. Éppen jókor érkezünk, jóízűen megebédel, jólesően nézem ahogyan eszik, boldoggá tesz, hogy pótolhatom számára egy kicsit anyu gondoskodását ezekben a nehéz pillanatokban. Aztán átmegyünk Éva nénémmel a szomszéd községbe, ott már vár bennünket nagybátyám Tamás a feleségével, közösen hozzálátnak a töltött káposzta készítéséhez, hiszen vacsorára megérkezik majd húgom is családjával. Bátyámék is aggkorban lévő édesanyjukat ápolják, egyébként is rengeteg munkájuk van, de mindent félre téve mindnyájan felajánlják segítségüket, ami ilyen helyzetben nagyon jólesik az embernek.
Visszaindulván valamilyen belső hang unszolására felkeresem rég nem látott keresztapámat a közbeeső faluban, akivel sajnos édesanyámnak az utóbbi időben nem volt felhőtlen a kapcsolata. Elmondom neki az üzenetet, nemrég beszélgetvén édesanyámmal erről a témáról, a következőket mondotta: „Gyermekem, nem haragszom én keresztapádra, hidd el, minden este imámba foglalom a két dolgos kezét, mert szeretem a testvéremet“. E szavak hallatán látom 81 éves bátyám arcán a megkönnyebbülést, mindnyájunk megrökönyödésére, olyan választékos, hangzatos kifejezésmódban szólt hozzánk, ami szinte összeegyezhetetlen volt egyszerű falusi mivoltával. Hazaérvén a szülői házba négyesben várjuk édesanyám szállítását a ravatalozóba délután 2 órára, és a leánytestvéremék érkezését Csehországból. A férjem fáradtan ledől édesanyám díványára, jóízűen elszunyókál, mi a bátyámmal üldögélünk, hál istennek, ömlik belőle a szó. Anyuról beszél megállás nélkül, különféle emlékképeket idéz fel kettejük életéből, hisz ők lelkileg szinte már össze voltak nőve, elválaszthatatlanokká váltak, amióta mi a húgommal kirepültünk a fészekből. A halottaskocsi késik, és láss csodát, 3 óra tájban szinte egyszerre érkeznek a kapuba, előbb a húgomék, pár perc múlva lelassít az anyut szállító kocsi is, átölelve egymást sírtunk, és kissé örültünk is ennek a váratlan találkozásnak. Ezután elugrottunk a kész káposztáért, majd Éva nényémmel, húgomékkal, bátyámmal közösen leültünk vacsorázni a megszokott családi asztalhoz. Kétszer is átszámoltuk egymást, hány személyre terítsünk, mégis csodák – csodája, amikor asztalhoz ültünk, egy teríték üresen maradt, összenéztünk, és biztosak voltunk benne, lélekben anyu is itt van velünk, ahogyan régen szokott lekvárfőzéskor, disznóöléskor, stb. Vacsora végeztével lassan szálingózni kezdtek a legközelebbi rokonok , akiknek útba esett kicsiny házunk, benéztek hozzánk egy pillanatra, senki sem jött üres kézzel, finomabbnál finomabb sütemények, foszlós kalácsok sorakoztak tálcákon, dobozkákban. Legidősebb nagynénémhez kimegyek már sötétben az autóhoz, egymás nyakába borúlva zokogunk, szegény két mankójával nagybetegen már alig bír járni, de kötelességének érzi, hogy lerója tiszteletét.
Végre mindnyájan elindulunk az imátkozásra, nem győzöm kivárni a pillanatot, végre láthassam Őt. Amint meglátom az üvegkriptában, magasztos érzés kerít hatalmába, még mindig szép arcáról sugárzik a megnyugvás, méltóság. Megértem, jó helyen van már nyugalommal a szívében. Közben felváltva nézem három idősebb testvérét, két nővérét, Margitot, és Valériát, majd keresztapámra esik pillantásom, akinek még mindig szép kék szemeiből csak úgy árad a vitalitás.
Édesanyám népes családból származott, heten voltak ugyanis testvérek, a három legidősebb után következett negyediknek a sorban, majd követte őt Viktor öccse, aki hetük közül már jópár éve elhúnyt, ő is ötgyermekes édesapa volt. Ezután következett a két kicsi, Tamás bátyám, és Éva néném. Szüleik, tehát az én nagyszüleim nagy szeretetben, de egyúttal nagy fegyelemben nevelték a hét gyermeket. A két idősebb fiú szakmát tanult, egyikük cipészmester volt, a másikuk szobafestő. Az idősebb lányok igazi falusi életmódot folytattak, a legifjabb Éva néném végzett egészségügyi középiskolát, ahonnan ajánlották volna orvosi egyetemre, de már ezzel nem akarta nagybátyját terhelni. Tamás bátya építészeti szakközépiskolát végzett. A két kicsit már keresztapám családja vette magához, ugyanis közben mindkét nagyszüleim elhúnytak. Éva nénémet mama már idősebb korában 42 évesen szülte, tehát nem tudta már a két legkisebb gyermeket felnevelni, főleg, hogy elég korán, 56 éves korában elhúnyt.
Az imátkozás végeztével még megállunk egy pár szóra, szinte kivétel nélkül mindenki Péter családtalan, magányos bátyámon töri a fejét, mi lesz vele egyedül a szülői házban, mindenki segíteni szeretne.
Másnap hétfőn van a temetés napja, a délig elrohan apróbb előkészületekkel, aztán indulunk az egész család ismét a szülőfalumba, gyülekezünk a családi házban, majd felmegyünk gyerekkori templomomba. Milyen hatalmasnak láttam gyerekkoromban, amikor vasárnaponként misét hallgattam benne, most pedig milyen otthonos, bensőséges, és kicsi. Leülünk édesanyám méltóságteljes koporsója mellé sorjában mindnyájan, sorakoznak tiszteletadóan rokonok, ismerősök, hatalmas erővel felsír az orgona, meg kell a szívnek szakadni, mély a fájdalom, mégis boldogságérzetem támad, olyan gyönyörű, meghitt ez az egész. Tudom, soha több nem látom Őt, örökre elveszítem életem legszeretettebb lényét, hogy lehetek mégis boldog, szinte hihetetlen ez az egész számomra. Felcsendülnek gyermekkorom ismert gyászmelódiái, zúg az orgona, szinte a mennyekben érzem magam. Hogy lehetek én most boldog, amikor életemben mindig ettől a pillanattól rettegtem a legjobban, mi lesz velem, ha édesapám korai halála után egyszer édesanyámnak is mennie kell?!
A sírnál kígyózva sorakoztak szülőfalumból a rokonok, ismerősök részvétnyilvánításra, némelyiküket már alig ismerem meg, valakiknél régi kedves emlékek elevenednek fel. A szülői házba betérve sorakoznak fel utánunk a legközelebbi rokonok, most teljesül be az igazi boldogságérzet, ahogyan ott vagyunk mindnyájan beszélgetve, emlékezve. Amint magunkban maradtunk a legszűkebb családi körben a két testvéremmel, és gyermekeikkel, teljes eufóriába esünk. Mindenféle régi tárgyakat, családi ereklyéket szedünk elő, mennyi kedves lelki emlék, egyik történet a másikat szüli, egyiken sírunk, a másikon szinte jóízűen kacagunk, alig tudunk egymástól elválni, de hát pihenni kell, hiszen a húgom családja másnap utazik vissza Mikulás előestjének napján.
Másnap már kora reggel ismét együtt vagyunk, csodálatos módon délre szinte mindent elvégzünk, minden szennyest renbe teszünk, takarítunk, húgommal közösen főzünk a bátyámnak, hivatalos dolgokat is elintézünk közben. Aztán eszünkbe jut, hogy drága jó anyánk mutogatott valami dugi helyeket a házban, ahol állítólag pénzt hagyott számunkra. Rászánjuk magunkat szinte restellkedve a keresésre, és lám szinte mindegyik helyen találunk szép pénzösszegeket, sőt még takarékbetétkönyvet is. Szegény, ahogyan ígérte nekünk sokszor, hogy még a végtisztesség magadásának anyagi költségeivel sem akar terhelni bennünket, betartotta még elhunytában is ígéretét. Zokogva osztozkodtunk, néha szinte fennhangon vesződve, nehogy már egy pár fillérel is becsapjuk egymást. Istenem, ez életem legigazibb Mikulása, járt a Mikulás édesanyám szeretete által, aki mindig is oda adta volna bárkinek az utolsó falatot is a szájából, ha tudta, azzal boldoggá tesz valakit.
Ezután húgom elutazása előtt még közösen kimentünk a temetőbe búcsút venni anyutól, de fájdalmas ez az egész, visszamegy a testvérem, aztán az autóból végül búcsút intek bátyámnak is, aki szinte megsemmisülten, fájdalomtól összeroskadva áll az udvar közepén. Csak nézünk egymás szemébe, és lassan tudatosítjuk, elérkeztünk életünk nagy válaszfalához, lezárult egy hatalmas szakasz, egy teljesen új fejezetet kell kezdenünk.
Amitől legjobban féltem, azok a pillanatok lettek életem legszebb percei, boldogan, feltöltődve, fájdalommal telve érkeztem meg igazi otthonomba, ahol beteljesült az igazi boldogság. Amint úgy éreztem teljesen elpusztulok fájdalmamban, különös, magasztos érzés töltötte el szívemet, valami kivételes energiával töltődtem fel.
Tudatosult bennem, édesanyámat nem veszítettem el, velem és szeretteivel lesz lélekben mindörökre, mert az igazi szeretet sohasem múlik el nyomtalanul…
.

.
.
  1. Guti Csaba

    Nagyon megható történet, átérezhető minden gondolata.

  2. Kereder Márk

    Nagyon erősen sejteni vélem, hogy a szerző a legapróbb részletig valóban átélte a fentieket. (És most tényleg a valóságról beszélek).
    Erre utal az igeidők kavara is, gyakran vált jelenre.
    Ugyanis másodszor is átélte, amikor írta.
    Gyakorlatilag kiírta magából.
    Talán azért, mert újra át kellett élnie, hogy elhiggye.
    Hogy elhiggye, ezáltal el tudja engedni.

    Valóban megható, átjön a sokszor igencsak túlírt sorokon a valódi, hamisítatlan érzés.

    Nem akarok méltatlanul kegyetlen(kedő)nek tűnni, de szerintem ez nem
    elég egy valóban kitűnő (értsd: az ezerből kitűnő) íráshoz.
    Ahhoz el kell azt fogadni, illetve be kell talán látni, hogy
    ami az átélőnek természetes, hiszen abban ÉL, amit ír,
    de az olvasó nem tudja, s lehet, hogy nem is akarja megtudni, hogy Tamás a feleségével töltött káposztát készített.

    Szóval ez a történet vagy megtörtént a szerzővel, vagy pedig egy Íróval van dolgunk. Nem egy leendő íróval! Hanem egy kész íróval; és nagyon-nagyon át lettem verve és bementem a csőbe. De ebben az esetben sem gondolom kiválónak az írást.

    Nem könnyű egy nem teljesen pozitív véleményt vállalni erre az írásra, mégis megteszem, mert így tisztességes.

    Szóval: értem és érzem a nagyon szomorú és fájdalmas dolgot és őszinte részvétem. Tényleg őszinte, amilyen az írásról alkotott véleményem is.

    Csak bízhatom benne, hogy a szerző nem érti félre. Tényleg nem rosszindulattal írtam.
    (És valóban, elérzékenyül az ember, én is elérzékenyültem, nem arról van szó. De nem csak ez az egy szempont van.)

    És jól gondolja az író, hogy nem veszítette el az édesanyját. Hitem szerint soha, senkit sem veszítünk el. Csak bevár minket az illető az öltöző előtt, ahol levetette elhasznált ruháját. Aztán majd nekünk is be kell menni abba az öltözőbe. Na, utána már együtt leszünk. Sietni nem kell, meg fog várni. Ennyi az egész!

    Üdv!

  3. Dinah

    Gyönyörű írás, teljesen átérezhető minden. Én is elérzékenyültem. Árad belőle a szeretet. Aki járt hasonló cipőben, az pedig a fájdalmat is érti benne.

Hozzászólás

*