Testvéri szeretet

Jelige: Szeretet

Gyermekkori élményeim úgy villanak fel előttem, mint a hullócsillagok. Hirtelen előtűnik egy-egy kép, aztán az egész árnyként elmosódik, majd újabb, és újabb események tűnnek fel.
Legelső emlékem az volt talán úgy hároméves koromban, hogy kint játszom az udvaron, egyszercsak megáll egy mentőautó kicsiny házunk előtt, édesapám és édesanyám boldogan szálltak ki belőle, édesanyám karján egy mackómintás rózsaszín pokrócos „csomagot“ tartott.
– Anyu, mi van benne? – kérdeztem én izgatottan.
– Nyuszika, Zsuzsika – felelte anyukám cinkos, titokzatos mosollyal.
Bementünk a házba az első szobába, kicsomagolták a pokróckát, és láss csodát, egy élő pólyás kisbaba nyöszörgött benne. Furcsa érzések öntöttek el, ekkor szüleim megmagyarázták, hogy kistestvérem született. Idősebb koromban aztán elmesélték, hogy egyik alkalommal néhány pillanatra magára hagyták a csecsemőt, aki éppen abban a pillanatban felsírt. Én azonnal testvéri kötelezettséget éreztem iránta, az asztalon talált kenyérhéjat igyekeztem a szájába dugni, nehogy már éhen pusztuljon szegényke. Édesanyám rémüldözve szedte ki szájából a falatokat, jó, hogy meg nem fojtottam hugicámat nagy szeretetemben.
Szegény anyu (mert magamban mindig így gondolok rá) sohasem unatkozott velünk. Apu korán munkába ment, ő hármunkra egyedül maradt odahaza. Jó eleven lurkók voltunk mindhárman. Legeszesebb Péter volt közöttünk, a legidősebb bátyám, aki tőlem kilenc évvel idősebb. Később megtudtam, hogy ő féltestvérem, bár édesanyánktól származunk mindhárman, bátyánknak más volt az édesapja, anyu leánykori nagy szerelme. Tehát édesanyám leányanyaként 18 évesen hozta őt napvilágra egy eldugott kis istenhátamögötti faluban, mindenki nagy „szégyenére“, hiszen ő is hétgyermekes szegény családból származott, és még ez is.
Kamaszlánykoromban beszélgettünk erről rengeteget, amikor már felfogtam ezeket a dolgokat. Sokszor nyomasztottak belülről ezek a dolgok, például amikor az iskolában megkérdezték, miért különbözik a vezetéknevünk a bátyánkkal. Milliószor tettem fel magamban a kérdést, miért éppen a mi családunkban van ez így?!
Mi hárman egymás között sohasem éreztünk semmi különbséget, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Abban a kis szélső házban de sokat kacagtunk istenem, anyu Ő mindig kiérezte, mikor mit kell tennie, hogy mi jól érezzük magunkat. Rengeteget dolgozott, sohasem panaszkodott, közben velünk is eleget hancúrozott, mindig fülembe cseng szívből jövő jóízű kacagása.
Udvarunk mindig tele volt aprójószággal, kacsa, liba, tyúk-csirke, rengeteg, amelyeket ő nevelt ki. Néha kora tavasszal 3-4 nagy ülős fonottkosár sorakozott a kamrában, konyhában az asztal alatt, minden kotlós előtt pohárkában, vagy más pici edénykében víz, hogy meg ne szomjazzanak. Ha mint kislányok betötyögtünk a házba a kezünkben sárga virággal a mezőről, azonnal kivitette velünk, mert a hiedelem szerint így nem kel ki a kiscsirke a tojásból, belefullad.
Egyszer tavasszal, amikor már a szomszéd telken Ilon nényééknél érett a ropogós cseresznye a négy hatalmas cseresznyefán, már melegebb lévén édesanyám kis kerítéskébe a hátsó udvarunkra kiengedte a „kiscibiket“, ahogyan ő nevezte a piciny sárga gombolyagokat. Én úgy öt és féléves lehettem, a hugicám Eszter talán kettő körül. Anyu természetesen reggelente kerékpárral loholt lóhalálában az üzletbe bevásárolni, mi a hugicámmal vagy még aludtunk, vagy már nagyban „működtünk“ az udvaron. Apu korán járt munkába, a bátyám ekkor már egy távoli kollégiumban lakott, középiskolás volt. Egyik reggel anyu ismét veszi a bicaját, mi lányok éppen kezdtünk játszani az udvaron, és közben rámszólt:
– Zsuzsika, mindjárt jövök az üzletből, vigyázz, nehogy Eszti bántsa a cibiket!
– Jól van, – bólintottam nem nagy lelkesedéssel.
Gondoltam magamban, mi vagyok én, hogy még nyugodtan nem is játszhatom. Alighogy anyu elment, hugicám máris tötyögött a kiscsirkék felé. Ahogy megyek utána, ő már veszi is kezébe az egyik csirkét. „Meg kell mentenem“ – gondoltam, megfogtam a csirke fejét, és rászóltam:
– Add ide. Mire ő.
– Nem adom, be-be!
– De add ide, mert megmondlak anyunak, rántottam el a csirkét a kezéből.
Erre látom, a csirke fele az ő kezében maradt, a fele az enyémben. De ez nem volt elég, veszi a másikat, harmadikat…, végül öt darabot sikerült szétszakítanunk. Ilon nényénk a szomszédban kapálás közben lett figyelmes a rebellióra, szaladt ő szegény, már anyu is ugrott le a kapuban a bicikliről, de a tetemek már szép sorjában ott hevertek az etető mellett.
Egy másik reggel felkelek, anyu ismét sehol, tudtam, hogy megint elment vásárolni. Felöltözködtem, megmosdottam a vizeslócán a lavórból (még akkor nem volt fürdőszobánk). Közben látom, a kiságyból húgocskám is kecmereg kifelé. Kötelességemnek tartottam ismét “nagylány lévén“ anyut helyettesíteni. Valahogyan felöltöztettem, aztán gondoltam megmosdatom, és megfésülöm, anyu hogy fog örülni, milyen ügyes vagyok már. Kishúgomnak aranyszőke göndör aranyhajacskája volt, amelyet irtó nehezen lehetett kifésülni, ezért anyukám minden reggel megkente pici diófa olajjal, így engedelmesebb lett a fésűnek. Megláttam a polcon az üveget az olajjal, és szépen bepocsoltam vele a fejét, mire ő éktelen sírásban tört ki. Jobbnak láttam lemosni a fejét, fogtam a lavórt, és a hideg vizet elkezdtem a fejére önteni, erre aztán szerencsére berohant anyu, mindent elintézett, én persze nem értettem, miért nem értékelte igyekezetemet, miért nem dicsért, hanem alaposan megszidott.
A betűvetést, olvasást, számolást kicsiny falum dombtetején álló kétosztályos iskola vályogépületében sajátítottam el. Egyik osztályban a magyar gyerekek tanultak osztott kisiskolában 1-4 évfolyamig, ahol Géza tanító bácsi tanított bennünket, a másik osztályban szlovákul tanultak ugyanúgy a ruszin származású gyermekek, akiket a tanító néni, Géza bácsi neje tanított. Szünetekben kifutottunk a tornácra, és ott játszadoztunk, vagy az udvaron fogócskáztunk. Tél beálltával nehezen tudtunk iskolába járni, mert szélső házunkat mindig hatalmas hófúvásokkal rakta be a szél, ilyenkor a szomszédok segítségével lapátokkal keskeny utacskát vájtak a hóba, hogy közlekedni tudjunk. A tanítás végeztével hazafelé az anyukák nagykendőkkel, „harasztkendőkkel“ jöttek velünk szembe, jól bebugyoláltak bennünket, mert a tó partján csak úgy süvített keresztül a zord, zimankós északi szél.
Milyen felemelő érzés volt szünetekben a suli háta mögött a dombról a jeges havon fenékkel lecsúszkálni. Aztán hazafelé menet csak azt vettem észre, furcsán recseg rajtam a jó vastag nadrág, amelyet anyu varrt télére. Persze a sok csúszkálástól átázott, a jeges szélben hazafelé pedig rámfagyott. Ráadásul még alatta volt az az utálatos kezeslábas, a bebújós meleg alsó, amelyet teljesen megalázónak tartottam viselni, dehát anyu reggelente mindegyikünkre ránkerőszakolta, nehogy megfázzunk.
Viszont a nyarat azt nagyon szerettem , olyankor mindig nagy volt a nyüzsgés a környéken. Házunk előtt, és mögött nagyban folytak a paraszti munkák, kapálások, aratás, stb. A kondások disznót őriztek, mindig kísérgettem őket. Ha eleredt a heves nyári zápor, sokan hozzánk menekültek be az eső elől. A kútunkról merték a jó hideg vizet, ha már elfogyott az otthonról hozott. Volt egy nagyobb zöld színű vizes kannánk, édesanyám gyakran telemerte friss vízzel, és küldte velem a közelben dolgozóknak. Néha kissé nehezemre is esett cipelni, de jó volt látni, milyen jóízűen ittak a poros, fáradt emberek. Sohasem tértem haza üres kézzel, gyümölccsel, finom foszlós kaláccsal kínáltak meg, melyeknek ízére ma is összefut a nyál a számban. A környéken szinte mindenki ismert, ha a kapuban állottam, minden arra menőt megszólítottam, megkérdeztem merre mennek, mi van a táskájukban, persze sohasem mentem be üres kézzel. Anyu ezért néha már mérges is volt rám, mit fognak gondolni az emberek, talán ő tanít ilyesmire, pedig ez csak úgy jött magától.
Ebben az időben a falvakban még a régi fajta barna autóbuszok közlekedtek, hátsó „potrohukkal“ nekem kissé cserebogárra hasonlítottak. Néha mi is utaztunk rajta a közeli városba, vagy rokonokhoz a szomszéd faluba. Ha felszálltunk rá édesanyámmal kislány koromban, szaladtam legelőre a sofőr mögé ülni, azt hittem, így én vagyok a vezér. Amint a busz elindult óriási zajjal, nekem ez zenei kíséretnek tűnt, ismert gyerekdalokat kezdtem el dúdolgatni, megbátorodván pedig énekelgetni mindenki nagy örömére. A végállomáson aztán rendesen megtapsoltak utastársaink, amitől én nagyon boldog lettem, mert úgy éreztem, szeretnek az emberek. Pici koromtól az töltötte el boldogsággal a szívemet, ha a figyelem középpontjában voltam, aztán később is híres ember akartam lenni, akit mindenki csodál. Tömegek előtt szónokolni, úgy, hogy áhítattal halgasson engem mindenki.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Guti Csaba

    Szép leírás, jó a sorai közt megbújni, ha az ember nem vágyik különösebb izgalmakra.

  2. Kereder Márk

    “Szegény anyu (mert magamban mindig így gondolok rá) sohasem…”
    Mi ez a zárójelezés?!! Lemaradtam valamiről?!
    Miért nem gondolatjeles közbevetés, ha más valaminek kell lennie!

    Az író újraéli az életét… ezt ha egy történetbe tudná rakni, nem egy memoár lenne, hanem egy regény.

    Mi lenne, ha az író kitalálna az átélt világához egy – akár fiktív – történetet, egy valódi történést és konfliktust, megoldással.

    Akkor igazi irodalom lenne. Mert így csak leírás.

  3. István

    A harmadik “családtörténet”. Lassan összejön egy Szomszédok remake anyag. Legalább itt felbukkan egy-egy párbeszéd, de az is kevés, hogy a tömör leírást ellensúlyozza. Ez sem novella, hanem napló részlet. Tessék Mórát olvasni!

Hozzászólás

*

Solve : *
4 × 13 =