Vándor lepke

Jelige: Magic

Délután épp a ruhákat szedtem össze ötödik emeleti erkélyünk szárìtójáról, amikor valami mozgást láttam szemem sarkából. Az állvány melletti széken egy lepke ült éppen és szárnyait próbálgatta.
– Szervusz kis szépség. – mondtam – Hát te hogy kerültél ide?
Nem vártam választ, hisz tudtam jól az emberek nem tudnak az állatokkal kommunikálni. Mégis jól esett megszólìtani. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen érzés lenne tudni, mit is gondolnak a kis kedvenceink. Nem is restelltem beszélni hozzájuk. Ki tudja, lehet ők megértik amit mi mondunk.
Próbáltam a ruhákat szépen nyugodtan leszedni, és a ruhatartóba tenni, ügyelve arra, hogy ne ijesszem meg szegényt, de mikor a szék közvetlen közelében lévő pólót akasztottam le, elrepült.
Figyeltem, ahogy körbe röpköd egy kicsit, majd újra leszáll, ezúttal az erkély rácsára. Csak ült mozdulatlanul szárnyait összezárva. Szerintem azt várta, hogy az időjárás újra jó legyen. Engem nem zavart, addig maradt ott amíg akart.
– Vigyázz magadra! – mosolyodtam el, majd magamhoz vettem a tiszta ruhákkal megtömött kosárkát, és beléptem a lakásunkba.
Sóhajtva lehuppantam egy pillanatra a kanapéra, és körbenéztem a káoszban. Fáradtan gondoltam végig a teendőimet: vasalás, takarítás, mosogatás, ráadásul még főznöm is kellett. Mindezek után gyermekeim játékait is össze kellett pakolnom, mert rég nem látott barátnőm érkezik estére látogatóba. Egyszóval volt még mit tennem. Kedvem az annál kevesebb, de hát az élet már csak ilyen.
.

.
Este a lányaim a kanapéra kucorodtak, és nézni kezdték a kedvenc meséjüket. Miközben az épìtő kockákat szedegettem, egy pillanatra kiegyenesedtem, és belefeledkeztem a látványukba. Olyan békésen ültek egymás mellett. Bárcsak mindig ilyen békések lennének ahelyett, hogy egymást marnák.
Gondolataimból egy földön fekvő játék ébresztett fel, hisz majdnem ráléptem. Úgy elbambúltam a rendrakás közben, hogy nem vettem észre a babát, ami most nagy boldogan elkezdte az egyik dallamját énekelni. Kissebbik lányom ezt észrevette, és elkezdett nevetni.
– Anya, vigyázz merre lépsz – mondta huncutul
– Ha nem szórnátok annyira szét a cuccaitokat akkor könnyebb lenne. – válaszoltam nevetve, majd felemeltem a babát, és kikapcsoltam.
Szerintem már nem is hallotta a válaszomat, mert újból belemerült a filmbe. Elmosolyodva tettem a játékot a neki szánt helyre, majd a nappali ablakához léptem.
Az ajtó, ami a nappaliból nyílt az erkélyre, még mindig nyitva állt. Az utóbbi napokban nagy forróság volt, de ma végre frissebb lett a levegö az éjszakai vihar után. Ezért is nyitottam ki minden ablakot és ajtót, hogy kiszellőzzön a ház.
Kiváncsian tekintettem le az alattunk elterülő parkolóra annak reményében, hogy meglátom barátnőmet, de ő még nem érkezett meg. Ekkor azonban eszembe jutott a lepke, ìgy kiléptem az balkonra.
Szegényke még mindìg ott volt ahova délután utoljára leszállt. Közelebb mentem hozzá, és igyekeztem nyugodtan kinyújtani a karomat felé. Szerencsére nem repült el, de biztosra veszem, hogy észre vett, ugyanis kinyitotta szépséges szárnyát. Óvatosan emeltem fel mutató újjamat, ìgy az pont a kis lény fejénél volt. Meglepődve láttam, hogy az először csak megszagolta, majd szépen lassan kis lábait az ujjamra tette. Amikor teljesen rajta volt arcomhoz emeltem, hogy közelebbről meg tudjam nézni.
Gyönyörű, narancssárga alapon fekete foltokkal volt tele a szárnya felső része. Itt-ott még fehér is volt benne. Ha jól emlékszem az iskolai éveimből akkor ez a bogáncslepke volt. Ezt nagyon megjegyeztem, mert annak idején erdő mellett lakván sokat láttam ilyen pillangót.
– Gyere, kis szerencsétlen – mondtam – , beviszlek addig, amìg elmegy a vihar.
– Köszönöm! – hallottam egy suttogó hangot.
Körülnéztem, de rajtam kìvül nem volt senki más az erkélyen. Szomszédaink pedig nyaralni voltak, ìgy ők sem neszezhettek. De akkor ki volt az?
Újra a lepkét kezdtem el vizsgálni. Lehet képzelődtem csak, ìgy vállat vonva visszaléptem a lakásba, majd becsuktam az erkélyre vezető ajtót. Pont időben, mert abban a pillanatban kezdett el esni az eső.
Lányaim észre se vették azt, hogy van nállam valami. Odamentem az ablakban lévő egyik szobanövényünkhöz és hagytam, hogy a kis rovar átmenjen rá.
– Itt biztonságban leszel.
Ebben a pillanatban láttam meg a parkolóban, hogy megérkezett a barátnőm, ìgy sietve a bejárati ajtóhoz mentem, hogy fogadjam.
.

.
Egy pár órával később fáradtan huppantam le a nappalink fotelébe. Kedves barátnőm nemrég ment haza és mivel gyerekeim már ágyban feküdtek visszatért a csend a házra. Jó volt ez a kis nyugalom. Magam mellé pillantva megláttam a kis lepkét a növény egyik levelén. Épp szárnyait eregette.
– Bocsáss meg, majdnem megfeledkeztem rólad – mondtam, és kinéztem a mögöttem lévő ablakon.
A vihar már jóideje lecsendesedett, és az ég kitisztult. A szél is lecsillapodott a délutáni tombolása után. Egyszóval az időjárás megengedte, hogy kint tudjon lenni aki csak akart.
Tekintetem visszatévedt a pillangóra. Úgy éreztem, mintha figyelne, ìgy akarva akaratlanul elkezdtem beszélni hozzá.
– Tudod, hogy nagyon irigyellek? Egész nap nem kell csinálnod semmit, csak azt amit te akarsz. Én meg rohanok ide meg oda, és mégis alig látszik abból valami, hogy bármit is csináltam volna. – sóhajtottam.
– Miért rohansz akkor? – kérdezte egy hang.
Hirtelen nagyon megìlyedtem, és felugrottam a fotelből. Lányaim mélyen aludtak a szobájukban, senki se volt rajtam kìvűl a nappaliban. De ki beszélt akkor hozzám?
– Mert rajtam kìvül senki más nem csinálja meg, amit meg kell csinálni. – válaszoltam körbetekintve abban a reményben, hogy kiderìtem a hang forrását.
– És, ha segìtséget kérnél?
Ezúttal biztosra vettem, hogy a megszólìtás a lepke irányából jött. Az állatok nem is tudnak beszélni, igaz?
– Az nem olyan egyszerű – mondtam, és leűltem újból a fotelba szemem a kis bogáron tartva
– Megpróbáltad már legalább egyszer?
Ezzel megfogott. Persze, hogy egyre többször jeleztem rokonaimnak, hogy igen nehéz az életem egyedülálló anyaként, de segìtséget konkrétan még sose kértem senkitől. Lehet túl büszke vagyok ahhoz?
– Ne feledd, hogy csak egyszer élsz – folytatta a pillangó. – Mielőtt észbe kapsz, már eljár feletted úgy az idő, hogy nem is élvezted ami megadatott neked. Ha állandóan rohansz, nem látod azt, ami igazán fontos. Mindìg csak feláldozod magad másoknak, de ìgy sose lehetsz igazán boldog.
– Hogy lehet egy lepke ilyen bölcs? – tanakodtam – Mit tudhatsz te az életről?
– Többet, mint hinnéd! – hangzott a válasza. – Abban a kis időben, amit élhetek, sok mindent meg kell nekem is tennem. Gondoskodni arról, hogy életben maradjak, hisz igen sok veszély leselkedik a nagyvilágban. Hernyóként meg vagyok kötve s irìgyen figyellek titeket, embereket, akik oda mentek ahova csak akartok. Van idő gondolkozni bábaként, majd az újjászületés után lepkeként végre többet láthatok a körülöttem lévő természetből. Ma viszont nagyon féltem.
– A vihartól? – kérdeztem. – Vagy valami mástól?
– Először egy madár üldözött, de szerencsére a ruháid között menedékre találtam. Épp arra készültem, hogy ùtnak induljak, amikor megjelentél, és mégsem mertem elrepülni. A szél is elkezdett erősödni, ìgy a rácsra tértem vissza, mivel gyenge vagyok és egy kis szellő is túl sok nekem. Ott vártam, és láttam, hogy mi történik bent a lakásban.
Csendben figyeltem a pici teremtményre. Mindìg panaszkodom, hogy nehezek a napjaim, de neki még nehezebb, hisz minden egyes nap küzdenie kell. És nem azért, hogy jobb legyen, hanem azért, hogy életben maradjon.
– Hálás vagyok azért, hogy behoztál – mondta végül. – Már azon gondolkoztam odakint, hogy nem érem meg a reggelt. De neked köszönhetően el tudom még végezni a legfontosabb dolgokat, amit egy lepkének tennie kell. Köszönöm a jólelkűségedet.
– Nagyon szìvesen tettem. Nem félsz mostmár, ugye?
– Nem.
Ebben a pillanatban csend telepedett a nappalira. Tudtam, hogy mit kellene tennem, hisz a lepkék nem szeretik a bezártságot, de nehezen szántam rá magam. Féltettem szegényt a kinti nagyvilág veszélyeitől. Főleg ìgy az éjszakába menően.
– Minden rendben lesz veled? – kérdeztem.
– Ne aggódj miattam. Úgy lesz, ahogy annak lennie kell.
Bólintottam, majd kinyújtottam felé a karom, amire ő rögtön átszállt. Lassan felálltam, és kiléptem az erkélyre, ahol kis barátom vissza repülhetett a szabadságba.
– Vigyázz magadra! – bùcsùztam, majd ùtnak engedtem.
A lepke még repült egyet a fejem körül bùcsù gyanánt, majd úgy tünt, mintha egy puszit adott volna az arcomra, olyan közel repült, és ezek után eltűnt a sötétben. Még egy kicsit álltam ott, szerintem azért mert hittem, hogy még visszatér. De nem jött, ìgy gondolataimba merülve bementem a lakásba, hogy én is végre pihenhessek.
Sokat tanulhatnánk az ilyen kis lelkektől, hiszen ők tényleg élvezik a nap minen egyes percét, ami csak megadatott nekik. Talán nekünk is ezt kellene tennünk, hogy boldogabbak lehessünk.
Ezekkel a gondolatokkal csuktam le szemem ágyamban fekve, abban a reményben, hogy álmomban újra láthatom majd a vándort.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Guti Csaba

    A szerző a lepke segítségével új köntösbe bújtatott egy régi igazságot, amit bár számtalanszor hallottunk már, mégis többnyire figyelmen kívül hagyunk. Bízzunk benne, hogy ezúttal szót fogadunk!
    A bölcselkedés valóban elég alapos volt, hinni kell az olvasóban, hogy kevesebb rávezetésből is megérti a mondandónkat.

  2. Kereder Márk

    Erről beszéltem az előbb, az “Antifuturista, utópista novella”-nál:
    “Mindìg csak feláldozod magad másoknak, de ìgy sose lehetsz igazán boldog.” > tanítja a lepke.
    Nem értek a mondanivalóval egyet.
    Szerintem csak az a lényeg, hogy feláldozod magad. Másokért.
    Ha nem leszel boldog emiatt, akkor is. Ez az ego leépítése.

    A szerző a boldogságot összekeveri az élet élvezetével.
    Furcsa, de – és ha lenne idő rá, kifejteném, de most nem – hogy lehet az életet nagyon is élvezni úgy, hogy nem hajszolod a saját boldogságod. Ezt jelenti önzetlennek lenni. Ezt jeleni a feltétlen szeretet.

    Régóta közkincs/közhely, hogy a pénz nem boldogít és hogy a milliárdosok a legboldogtalanabbak. Pedig ők tényleg megtehetnek mindent!
    És miért a legnagyobb sztárokból, akik lába előtt hever a világ, miért azok lesznek gyakran drogfüggők és huszonévesen öngyilkosok?
    Mert boldogok? Nem! Az élvezetek hajszolása nem tesz boldoggá. Ellenkezőleg. Ők ezért a felismerésért egy élettel fizetnek.
    Nekünk nem kell ekkora áldozatot hozni, mert (még jó, hogy) nincs meg mindenünk. 😉

    Tehát a feladat nem kívül van (a körülményeket úgy intézni, hogy boldogok legyünk – illetve, ahogy most hisszük, hogy azok lehetünk – hírnév, pénz, stb…), hanem a feladat BELÜL van. A feladat az, hogy a ránk méretezett kereszt súlya alatt megtaláljuk/megéljük a boldogságot. (Talán a boldogságot kellene átfogalmazni? Hogy mit jelent az?)

    Elnézést a más véleményért!
    Üdv!

  3. István

    Kedves, aranyos nagymamák próbálják beleszuszakolni a felhalmozott élettapasztalataikat az ilyen történetekbe – nekem legalábbis ez az érzésem – a rájuk jellemző körülményes, didaktikus stílusban, ami csak azért baj, mert elveszik a cselekmény. Miért nem lehetett ezt a novellát harmadik személyben megírni?

  4. Fer-Kai

    Kedves kis történet, csak a helyesírási hibákon túl az zavar, hogy túl választékos, mesterkélt – vagyis életszerűtlen – a párbeszéd, és túlmagyarázó a szöveg.
    Nem kell annyira szánkba rágni az életbölcsességet, a tanulságot. Jobb azt “csak” érzékeltetni, láttatni az olvasóval. Ha “megdolgozott” érte, sokkal inkább a sajátjává (és javára) válik.

    “Van idő gondolkozni bábaként”
    Nem mindegy, hogy bábaként vagy bábként gondolkozik!
    (Értelemzavaró hiba.)

Hozzászólás

*

Solve : *
24 − 11 =