A baba

Jelige: Írótoll

Az apja lehajolt hozzá, miközben a kezébe nyomta a babát, és mondott valamit. Látta, ahogy mozog a szája, de akkora volt a hangzavar, a német szavak kemény pattogása, az emberek riadt kiabálása, hogy nem értette. Nézte, ahogy egy fekete ruhába öltözött ember megragadja az apja karját, és a teherautó felé taszigálja. Az anyja mellette állt, és hangosan sírva kiabált, a férje után. Erre egy másik fekete ruhás férfi mellé lépett és megütötte az anyját, amitől a földre zuhant. Valamit ordított a férfi, de nem értette, csak azt fogta fel, hogy magyarul beszélt. Felébredt. Mindig ugyanannál a képnél. A teherautó elindult, az apja addig nézte őt, amíg el nem tűntek a kanyarban.
A hálóing csupa víz volt rajta, és levegő után kapkodott. A férje felkapcsolta az olvasólámpát az éjjeliszekrényen, s ránézett. Akkor már ült. Kérdés nélkül is tudta, a régi időkről álmodott. Mióta tudta, hogy haza látogatnak, sűrűsödtek a visszatérő álmok.
– Hozzak egy teát? – kérdezte, miközben végigsimított Eszter karján, együtt érzőn.
– Köszönöm, az jó lenne. Kiszáradt a torkom – s hátrasimította haját.
Ádám a mikroban egy bögre vizet melegített, benne egy gyümölcstea filterrel. Belecsavarta fél citrom levét, és befordult vele a hálószobába. Ahogy Eszterre nézett, egy pillanatra a régi lányt látta maga előtt. A sötétbarna hullámos haját, sudár termetét, mely két gyermek után is megmaradt s bár a haja már rég őszbe fordult, összességében még őrizte egykori szépségét. Leült az ágy szélére, s felesége felé nyújtotta a csészét.
– Vigyázz, meleg! Meg ne süsse a kezed! – figyelmeztette. Eszter elmosolyodott halványan, mielőtt belekortyolt óvatosan. „Mindig ilyen volt. Ilyen gondoskodó” – gondolta.
Két árva, szinte még gyerekek, amikor találkoztak. Örömmel kötötte hozzá az életét, hiszen attól a perctől nem volt egyedül a világban.
– Édesem, nem kellene ezt az utat elhalasztani? Aggódom érted. Biztos, hogy elég erős leszel szembe nézni… Nem tudta folytatni. Eszter kérdőn nézett vissza rá.
– Elhalasztani? Betöltöttem a hetvenkettőt. Hová halasszam? – kezét Ádám kezére tette – Szembe kell néznem… Nem mehetek el így. Gyáván… S szeme megtelt könnyel.
Ádám elvette a csészét, és magához ölelte. A szíve körül ugyanazt a melegséget érezte, mint régen. Amikor először ölelte magához. Lepergett előtte az életük. A gyerekek születése, az unokák… és Eszter, mindig tudta mi a dolga. Tette fáradhatatlanul, panaszkodás nélkül boldogan. Családja volt. Az övé. S remélte, hogy soha többet nem vehetik el tőle az övéit.
– Vigyázni fogok rád. De ígérd meg! Ha… Azonnal szólsz, s az első géppel hazajövünk.
– Rendben, megígérem. Most lezuhanyozok, mert így nem fekszem vissza.
Mire visszatért, friss ágynemű várta. Mindenben megnyugodva, reggelig nyugodtan aludt.
A reptéren autót béreltek, s azonnal a szállodához hajtottak. Ádám döbbenten figyelte, a tömött sorokban hajtó autókat. Gondolta, hogy itt sem állt meg az élet, de a változás minden képzeletét felülmúlta. Eszter, mintha meg sem lepődött volna ebből tudta, hogy pattanásig feszültek az idegei. Ismerte, tudta, hogy leköti a gondolatait a félelem. Nyugtalan volt. Miután elfoglalták a szobájukat, kényelembe helyezték magukat pihenni. Hosszú volt az út, jó volt kicsit kinyújtózni a kényelmes ágyon.
– Mikor akarsz… – akarta kérdezni, de Eszter a szavába vágott.
– Holnap. Nem akarok menni ma sehová. Majd később szeretnék kiülni az erkélyre, nézelődni. Szokni… – fogta meg Ádám kezét.
– Pihenj csak – s rácsókolt a kézfejére.
Egy órácskát szenderegtek, majd az erkélyről nézték az utca forgalmát. Amikor leszállt az este s a forgalom gyérült, az asszony kitalálta, hogy nézzék meg az éjszakai fővárost. Lenyűgözte a látvány, bár az új hazában megszokta az esti fényár, a felhőkarcolók látványát, a mostani Pest csak részben emlékeztetett a régi világra. Sokfelé jártak, egy utcát kerültek csak messziről. „Csak holnap” – dobolt Ádám fejében.
Az asszony megéhezett, egy étterem közelében leparkoltak. Vacsora után az étteremből kilépve, elindultak egy sétálóutcában. Üzletek sora előtt haladtak, érdeklődve nézték a mai módit. Egy díszes cégérre tévedt Eszter tekintete. „Antikvitás” olvasta hangosan.
– Gyere, nézzük meg! Talán van valami a mi időnkből – húzta magával férjét.
A kirakat csak halványan volt megvilágítva. Elöl fésülködő asztalka, rajta dísztárgyak. Hátrébb, a félhomályban tükrök antik keretben, festmények. Egy, talán telefonasztalka rajta csipke, s a tetején középen egy régi baba. Eszter közelebb hajolt a kirakathoz, hogy jobban lássa, végül hozzányomta a homlokát is.
– Nem… az, lehetetlen… ennyi év után… – suttogta s hangtalanul, majd egyre erősebben rázni kezdte a zokogás.
Ádám nem értette mi történt, közelebb lépett s magához vonta az asszonyt, aki a vállára borulva zokogott.
– De hát mi történt? – kérdezte értetlenül.
– A babám… Ott van bent – mutatott a kirakat felé.
– Csak hasonlíthat hozzá. Gondolj bele drágám! Ennyi idő után…
– Egyfolytában róla álmodom. Kérlek! Az ott az én babám. A cipője nincs meg. De az álarc, a ruha… Ebből, csak ez az egy volt. Anyám csinálta nekem a ruháját. Apám meg az álarcot. Báli ruha van rajta.
– De hát… – nem tudta folytatni.
A felesége szemébe nézett, és képtelen volt folytatni. Ha ő azt mondja, hogy a baba az övé, akkor az övé.
– Reggel érte jövünk. Rendben? – s letörölte kezével a könnyeket.
Az asszony bólintott, s a férfi megnézte a kis táblán a nyitva tartást. Kilenc óra volt ráírva.
Már tíz perccel előtte ott voltak. Fiatal nő nyitotta ki az üzletet. Eszter egyenesen a babához sietett. Felvette, nézegette.
– Az, sajnos nem eladó. Csak dekoráció – mondta mosolyogva, szánakozón az eladónő. Közben rendezkedett.
Eszter nem is hallotta. Nézte a babát, és bevillant egy kép. A férje mellette állt, s csak nézte amint türelmetlen mozdulattal megfordítja, s a mellényke nyakát lehúzva két betű villan elő. B. E. Bauer Eszter. Ádám nem akart hinni a szemének. Eszter arcán újra könnyek peregtek. A férfi az eladónőhöz fordult.
– Szeretnénk megvenni a babát! Kérem, mondjon egy árat! – s elővette pénztárcáját.
– Sajnálom, de ahogy az előbb is mondtam a baba nem eladó. Csak dekoráció – mosolygott Ádámra udvariasan.
– A feleségem szeretné a babát, s minden eladó megfelelő árért. Kérem, mondja meg mennyiért hajlandó eladni?
– Nézze uram! Én alkalmazott vagyok, nem az enyém az üzlet. De azonnal felhívom a főnököm s megkérdezem, ha önnek megfelel.
– Kérem, legyen szíves! – dobolt ujjával a férfi az asztalon.
– Mikor meghallotta az árat, elmosolyodott. „Ha mindenáron kell, fizesd meg!”
– Ennyi készpénz nincs nálam, de a sarkon láttam egy bankot. Azonnal visszajövök – mondta az eladónőnek, s Eszter mellett elhaladva odasúgta, hogy azonnal jön. Ő, mintha most ébredt volna csak bólintott, s máris újra a babát nézte.
Pár perc múlva, az autóban ültek. A férfinek csak most jutott el a tudatáig mi is történt.
– Ez, hihetetlen. Hol lehetett ennyi ideig? Változott rajta valami? – nézett a felesége arcára, mely még mindig könnyes volt.
– Nem. Csak a cipője hiányzik – s forgatta tovább.
Ádám elővette a térképet. Fogalma sem volt, hol vannak.
– Akkor, mehetünk? Vagy már nem akarsz odamenni? – kérdezte tétovázva.
– De. Látni akarom! Felkészültem – s kis bizonytalanság volt érezhető a válaszban. Ádám kiterítette a térképet. Felnézett a mellettük lévő utcatáblára, majd rányomta az ujját. Azután, vezetni kezdte, s végül elégedetten becsukta.
Az utcában nem volt parkolóhely, a merőleges utca elején álltak le. A babával a kezében megállt a valamikori volt házuk előtt. Itt, semmi nem változott. Felnézett az ablakokra. Olyan idegenek voltak. A kapun a hatalmas rézkilincs… Az apja, és az anyja keze nyomával… Meg kellett fognia. A fájdalom felerősödött a lelkében. Vannak sebek, melyek sohasem gyógyulnak be. Aztán megállt a járda szélén. A fejét a babáéra hajtotta, s lecsukta a szemét. Nagy volt a zaj. Mint akkor, csak ezek a hangok más fajták voltak. A béke zajai. Autók, munkahelyek, nevetgélések töltötték meg a levegőt. Beült az autóba. Felhúzták az összes ablakot. Hirtelen, csend támadt körülötte. A házat nézte. Majd becsukta a szemét. Kis idő múlva tisztán látta a német tiszt arcát, egy pillanatra. Majd az apja száját nézte. S végre most, megértette. Megértette, amit mondott. Még a vész pillanatában is, őt féltette.
– Menjünk vissza a szállodába! – mondta alig hallhatóan.
Szó nélkül elindult. Tudta most jobb, ha nem szólal meg. A szobában Eszter egy ideig ült, majd a férjére emelte a szemét.
– Úgy vigyázz rá, mint a legdrágább kincsedre! – ezt mondta apa.
– A legdrágább kincsedre? – csodálkozott rá Ádám – Talán arra gondolt, hogy ez az egyetlen játékod, amit magaddal vihetsz. Ami összeköt az otthonoddal…
– Nem tudom. Apám nagyon szeretett minket, de nem volt szentimentális. Ez nem jellemző rá.
Felhozatták a vacsorát s közben megbeszélték, hogy másnap hazarepülnek, ha kapnak helyet valamelyik gépre. Már nincs miért maradniuk, és otthon várják őket a gyerekek, unokák.
A vacsorához, egy üveg Tokaji aszút is kértek. A hazalátogató barátaiktól kaptak ajándékba, ismerték kitűnő minőségét. Ádám a poharát a kezében tartva éppen mondani akart valamit, amikor a boron keresztül megcsillant valami fényesen. Odanézett. Majd lassan, döbbent arccal felállt.
– Az apád, egy bölcs volt. – mondta, miközben az asztalhoz vitte a babát.
Az asszony csodálkozva, kérdőn nézett rá.
– „Ha el akarsz rejteni valamit, tedd ki szem elé!” – ezt a törvényt követte – a gombok. Színarany. Közepében egy drágakővel. A fejdísz. Az álarc, kövekkel kirakva.
Majd hangosan felnevetett – és még az a botcsinálta régiségkereskedő sem vette észre. Nem akarta eladni, meg sem nézte rendesen – nevetett némi elégtétellel a hangjában az áráért.
– Add csak ide! – nyúlt érte az asszony.
Mikor átvette, felemelte a ruháját. A hasán, alig észrevehetően egy varrás volt látható. Óvatosan felfejtette. Az afrikszerű bélelő anyagba nyúlva, kis puha textilcsomagot talált. Óvatosan kihúzta. Kézzel volt végigvarrva. Gyengéden rácsókolt.
– Anya. Ő varrta végig.
Kibontotta az öltést. Három aranylánc volt benne, medállal. Az egyiken, egy Dávid csillag.
Elfutotta szemét a könny.
– Az övé volt. Apámtól kapta. – suttogta, miközben kinyitotta a zárját s a nyakába tette. További két gyűrű ékkővel, egy pár fülbevaló került ki a kis zacskóból. Bedugta ujját, a baba porcelán fejébe. Onnan is ékszerek kerültek elő. Láncok, gyűrűk. Aztán óvatosan visszavarrta.
Másnap, hazautaztak. Az ékszereket szétosztotta a családban, csak az édesanyja láncát tartotta meg. Örökre eltűnt életéből, a nyomasztó álom.
.


.
.

Facebook hozzászólások

  1. István

    Nagyon jól felépített, alapos, átgondol szerkezet. Kitűnő fogalmazás. A történelmi háttértől függetlenül is megkapó, olvasmányos novella. Gratulálok!

Hozzászólás

*

Solve : *
22 − 4 =