Previous Story
A golyó
Posted On 2019 okt 16
Jelige: Kék
Azon a napon kevesen járták a falucska poros utcáit, és inkább a férfiemberek merészkedtek elő, meg azok, akiknek parancsolt a muszáj. Oly akkora volt forróság, hogy tűz nélkül lehetett tojást sütni a kerteken, de a víz is elillant a kutakból és az itatókból. A délutáni misét is csak Eszter látogatta, mert abban az évben az a nap a legpokolibban forró nap volt, és véletlenül látta meg, hogy Bordó tiszteletes a szenteltvízben mosta meg az arcát. Még csak kicsit se haragudott meg érte, sőt, ellenkezőleg, nőiest köhintett, és annyira tapintatosan röppent tova, hogy szempillantásnyira se takarta el az ásító templombejáratot.
Eszteristennő végigsuhant a néptelen tér felett. A kocsmánál azért lejjebb ereszkedett és szemügyre vette, hogy kik voltak azok, akik képlékeny dühvel felfegyverezett lelkükkel vívtak hangos, kétes kimenetelű harcot. Mégsem szólt. Ragaszkodott a precíz titokzatossághoz, mert nem akarta mutatni magát, legfeljebb gyaníttatni. Eltűnőben még látta azt is, amint a Salamon utca egyik sarkán hosszú szoknyás teremtés állt, eltorlaszolva a kerítés ingatag nyílását. Szoros fejkendőjének sovány szegélyét ingatag babrálta, miközben mély hangon kiáltott:
– Gabriella, gyere elő, mert megnyúzlak! Ha szüleid élnének, most azonnal halnának meg mérgükben. Utoljára mondom, gyere haza!
De egy lélek se mozdult az utcán. Aztán Sarolta nővér megunta a várakozást és maga után húzta tehetetlen dühét a forró verandáig. Ott letette, és a házba már csak maga ment be.
– Látod, Andrea? – sóhajtotta. – Gabriella Isten mostohagyermeke. Vízbe kellett volna fojtanom!
– Ugyan már, Anyám, ha megtudja az ajándékát, angyallá lesz. Majd meglátja!
– Nézem én már ezt, lányom, tizenöt éve. Gyere, segítsd becsomagolni a kést.
Tizenöt éve történt az is, amikor Salamon Gabriella és Salamon Andrea megszülettek a Salamon utcai Szeretetház fülledt nyári levegőjében. Nem csupán, hogy azonos hónapban, azonos napon és azonos órában, szinte ugyanabban a percben érkeztek, és olyan egyformák voltak ránézésre, hogy Sarolta nővér is eléggé megszeppent ezen. Aztán a ház hatalmas tanácstalanságára, hogy melyik legyen Andrea, és melyik maradjon Gabriella, papot hívattak. Amikor Bordó tiszteletes is megszemlélte őket, azon nyomban keresztet vetett.
– Már elég a csodákból, Úrnőm! – méltatlankodott a pap. – Adj kézzelfogható jelet, de rögtön, hogy melyik legyen kicsoda, mert nálunk az önkinyilvánítás nem szokás!
És láss ismét csodát, amikor lemosdatták az apró lányokat friss, langyos juhtejjel, látták meg, hogy az egyiknek kerekded hangjegy-anyajegy lapult combjának elülső belső horpadásán.
– Köszönöm! – emelte fel azt Bordó tiszteletes nem önkényesen. – Íme, ez maradt Gabriella!
Hát így történt, és azalatt a tizenöt esztendő alatt nem sok minden változott. A Salamon utca is ugyanolyan hosszú volt, mint régen, csak a házak friss meszelése fehérlett feltűnően. A nádháztetők íves gerincén olyan bátorsággal lépkedtek a fenséges gólyamadarak, mintha a földön jártak volna. És valóban a földön jártak. A nádháztetők égi földjén, a magasság árnyéktalan kertjében. Onnét is, ha akarták, láthatták a kövér békákat, és könnyűszerrel az utca mögötti kerek tóig vitorlázhattak volna, ha nem fürdött volna rajta éppen Gabriella.
Mint a madarak selymes tolla, ha vízre hull, hintázott a lány saját hullámain, de ha akarattal alámerült, megrémültek nyilvános bátorságán a csendesotthonú tólakók. Hatalmas halakhoz szólt nevetve, akik igazgyöngyöket emeltek felszínre neki, hogy elhajíthassa azokat messzire, mert csak a szikrázó szépségű gyöngyök csilingelő csobbanásával lehetett igazán felcsalogatni a rengeteg mélységből a nagy kíváncsiságú, nyújtózkodó polipokat és más hasonló színes, mesebeli szerkezeteket. Gabriella aranyhaja pompázó napvirágként bontakozott ki a kék vízen, de teljesen hosszan úszott a játszadozó fodrokon, ahogy siklott a lány a parthoz.
– Hadd maradjak még! Csak egy kicsikét! – kérlelte halkan és simogatta meg a kedves tavat.
– Nem lehet – sóhajtotta a bölcs erdő. – Ma van a születésnapod, haza kell már menned. Indulj!
– Nekem nincs is születésnapom! Ha meg mégis van, jó lesz az máskor is!
– Andreának se máskor van a születésnapja, hiszen tudod, a te születésnapod egyben az ő születésnapja is. Na, indulj már!
A forró estén könnyedén gyulladtak fel a langyos gyertyák a Salamon Szeretetházban. A szorgalmas tücskök mennyei zenébe kezdtek, amint Sarolta nővér az érdes asztalra tolta a vaníliás almatortát.
– Ebből ugyan Gabriella nem érdemel – mondta –, de ígérem, legközelebb biztosan nem kaphat ilyesmiből, ha továbbra is szófogadatlan marad. Kibonthatod az ajándékodat, Gabriella –fordult feléje –, és felvághatod vele Andrea tortáját.
Hangtalanul, mélyen siklott az éles, megfényesített penge az édes habban. Csak a mázas cseréptál finom koppanásából lehetett következtetni arra, hogy elkészült a kövér szelet.
– Boldog születésnapot! – nyújtotta át a Sarolta nővér a szeletet Andreának. – Boldog születésnapot, Gabriella – köszöntötte fel úgy, hogy feléje se fordult. – Vághatsz magadnak is Andrea tulajdonából – szólt később –, de te vettél neki valamit?
– Venni nem vettem, csak hoztam!
Hatalmas, kerek igenigazgyöngy billegett Gabriella rózsaszínű tenyerén, ahogy Andrea felé nyújtotta.
– Ezt hoztam neked. Szép?
– Hadd nézzem, már megint milyen haszontalanságot hoztál a házhoz! – markolta fel Sarolta nővér a gyöngyöt. – Puszta golyó. Semmire se jó! – azzal bekapta és lenyelte.
.
.
.
.
.
Szokatlan történet, furcsa hangulata és végkifejlete van.
Álomszerű, meseszerű.
Azon tanakodtam, hogy az értéktelennek ítélt „golyót” (kerek „igenigazgyöngyöt”) vajon miért nem hajította el Sarolta nővér – így életszerűbb lenne -, de azzal, hogy mindenféle magyarázat nélkül, hirtelen bekapta és lenyelte, a befejezés sokkal meghökkentőbb, talányosabb, elgondolkodtatóbb – és szimbolikusabb – lett.
Ebből a novellából egy különös, szürreális hangulatú rövidfilmet lehetne készíteni, ha rálelne egy hasonló karakterű filmrendező!