A lány, aki beleszeretett a Szélbe

Jelige: Szellőlány

Már akkor tudtam, hogy beléd fogok szeretni. Akkor, mikor ott ültél a kövön és a szökőkút szélének támasztottad az álladat, úgy nézted az apró, narancspiros halakat, kezeddel fodroztad a víz tükrét.
Pihentél. Csak csöndesen sóhajtoztál.
Persze, észre se vettél.
Nem hibáztatlak.
Láthatatlanná váltam.
Mindent megtettem azért, hogy láthatatlanná váljak.
Néztelek, perceken keresztül, hogyan csillognak bőrödön a kósza homokszemek.
De Te csak fodroztad a víz tükrét az ujjaiddal és nézted a halakat.
Aztán otthagytál.
Rágyújtottam. Kifújtam a füstöt, Te belélegezted, és visszafújtad az arcomba.
Nem, most sem törődtél velem, csakis magaddal. Saját kedved szerint játszottál a füsttel.
Mert Te, aki mindig heves vagy és önző, nem törődtél velem.
Mások gyűlöltek Téged.
Engem sohasem zavartál, úgy, mint másokat.
Együtt éreztem veled.
Mert nekem sehol sincs maradásom.
Olyan vagy, akár az anyád – mondta az apám mindig.
Nem akartam olyan lenni.
Anyám gyönyörű volt. Örökké kéket hordott és ígérgetett. Bokáig ért a haja.
Egy napon neked is ilyen hosszú hajad lesz – mondta azon a téli éjszakán. Mosolygott és hollószínű tincseit fésülgette.
Aztán egy tavaszi napon örökre eltűnt az életünkből.
Nyomtalanul és hirtelen.
Habár a kacagását még mindig hallom a levegőben, a jázminillatú parfümjét a zöld kristályüvegben magával vitte, de az illata örökké ott maradt a hálószobában.
Olyan vagy, akár az anyád – mondta az apám mindig. – Egy napon te is el fogsz tűnni.
Akkor még tiltakoztam. Fogadkoztam, hogy én nem fogok. Esküdtem az égboltra, a felhőkre.
Hazudtam.
Talán nem.
Akkor még igaz volt. Gyermeki naiv, hazug igazság.
De nem.
Apámnak volt igaza.
Igaza volt, ezt akkor tudtam, mikor ott álltam az erdőben, kék ruhában, derékig érő hajammal játszott a Szél, akkor tudtam, azon a tavaszi délutánon.
Kék volt a ruhám. Kék, akár az ígéret.
Anyám ígéretei.
Égboltba szállt ígéretek, köddé vált ígéretek.
Anyám ígéreteit kikacagta az idő, elfújta a Szél.
Belém szerettek a fák, belém szeretettek az édes, apró énekesmadarak. Te is szerettél volna.
Anyámba is szerelmes volt az égbolt, az erdő, minden férfi és az apám.
Gonosz varázslat a báj, a szépség. Mert a rózsás ajkak hazudnak. A kék szemek megbűvölnek. A sápadt bőr alatt delejesen hullámzik a gonosz. Egy gyönyörű testben gyönyörűnek tetszik az ádáz lélek.
Aznap este rövidre nyírtam a hajam. Soha többé nem viseltem szoknyát, ékszert, semmiféle csinos holmit.
Láthatatlanná akartam válni.
Azzá a lánnyá, aki legbelül voltam. Nem akartam anyámra hasonlítani.
Éreztem a forró lüktetést a bőröm alatt, azt a pezsgő hőt, állandó késztetést a rohanásra.
Menni akartam. Örökké menni.
Mert el akartam tűnni. Mert el akartam veszni. A rengetegben, feloldódni a Szélben.
Anyám vére.
Nem tudtam elnyomni magamban.
Újra és újra elvesztem. Az erdőben, a mezőn, két ország határában.
De mindig visszatértem.
Csupa horzsolás volt a térdem. Lila, bíbor, kék.
A könyökömön szinte sohasem volt bőr.
Vad voltam, de nem bántam. Nem bánta azt senki.
Nem kötöttek belém az utcagyerekek, a huligánok, nem zavart senki.
Egyesek talán úgy vélték, halálosan magányos lehetek.
Talán az voltam. Bizonyos értelemben azonban megvolt mindenem.
Csak Te hiányoztál nekem.
Érezni akartalak. Az illatodat, az érintésedet.
Követtelek. Örökké csak követtelek.
Elhasaltál a mezőn, elfújtad a pitypangokat. Vajon mit kívántál?
Órákig hemperegtem a fűben és hallgattam, hogyan dúdolsz.
Megültél a sziklákon, felmásztál a legmagasabb tölgyre, és én utánad. A térdem felhorzsolta a fa kérge, a szikla pereme, de nem érdekelt.
Örökké csak kergettelek, utánad kaptam, kutattalak.
De hiába.
Sohasem tudtalak utolérni.
Olykor órákig vártam csöndesen, figyeltem a fűszálakat, hogyan rezdülnek érintésed nyomán.
Szélcsengőket készítettem kagylókból és üveggyöngyökből, csak hogy halljam, hogyan énekelsz.
Most az ablakpárkányon ülök és hallgatlak. Azt akarom, hogy a hajamba túrj, kövess engem be a szobába. Hagynám, hogy legörgesd a hálóingemet a vállamon. Hogy végigsimíts hűvös kezeddel az én forró bőrömön.
Kinyújtottam a lábamat, éreztem, ahogy megcsiklandozod a talpam.
Szeretted a csengők hangját. Az ablakomhoz édesgettelek a csengőimmel.
Elcsábítottak a gyöngyök, a kagylók…
Telhetetlenül siklottál tovább, megpiszkáltad a csilláromat, végigsimítottál a fogason csüngő, rúzspiros kabátomon.
Talán gonosz, amit tettem. Sötét és önző.
Becsaptam az ablakot, bezártam a zsalut is.
Bezártalak. Csapdába csaltalak és kalitkába zártalak.
Eleinte élvezted. Hiszen nem tudtad, mi történik. Bebújtál a takaróm alá, elfújtad a gyertyáimat.
Aztán meguntad, tovább mentél, de beleütköztél a csukott ablakomba.
Aztán meguntad, tovább álltál volna, de beleütköztél a csukott ablakomba.
Nem értetted, mi történik. Kétségbeestél. Hiszen vad voltál, én szelíd. Megszoktad, hogy Te bármit megtehetsz. Hisz zabolátlan vagy, szabad.
Az elfújt gyertyák füstje megült a plafonon. Elcsöndesedtél, nem énekeltél tovább a csillár üveggyöngyein. Összegömbölyödtél a szőnyegen.
Finoman átöleltelek. Nem akartam, hogy félj.
De nem akartalak elengedni. Több mint egy hétig tartottalak bezárva a szobámban.
Nem fogok eltűnni.
Nem fogok elveszni.
Mert Te itt vagy velem.
Napok teltek el, ki sem mozdultam a szobából.
Napok teltek el, összefolyt a nappal és éj, elfolyt az idő.
Napok teltek el és kihűlt a szoba.
Kihűlt a szíved. Kihűlt a lelked. Féltem, hogy itt fogsz hagyni. Hogy eltűnsz örökre.
De már nem énekeltél, nem bújtál hozzám, nem kacagtál.
Elveszett belőled a huncutság. Elveszett belőled az élet.
Tudtam, el kell, hogy engedjelek.
Tudtam, hogy sohasem lehetsz az enyém.
Mert szabad vagy.
Tiéd a világ. A Tiéd kell, hogy legyen.
És én elvettem Tőled. Elvettem a világot Tőled.
Összeroskadtam. Fájt. Hangosan sírtam, úgy fájt.
Kinyitottam az ablakot.
Menj. Szabad vagy.
De nem mozdultál.
Tudtam, kicsit megöltelek.
Birtokolni akartalak. A markomba zárni.
Menj. Tűnj innét!
Már ordítottam, nem érdekelt, hogy megerőszakolom a csöndet, nem érdekeltek a könnyeim.
Csak menj. És kérlek, bocsáss meg nekem.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. István

    Egy idő után eluntam a tömérdek rövid mondatot, így, az érzelmekkel bőven teletűzdelt, tartalomra sem igazán tudtam koncentrálni.

  2. Fer-Kai

    És persze nem sok értelme van, hogy az általam idézett két mondat egymás alatt szerepel – szinte szó szerint ugyanarról szólnak. Talán véletlenül maradt így, az egyiket talán törölte volna a szerző, csak elfelejtette. (?)

  3. Fer-Kai

    Nem ragadt magával ez a történet (egyéni szoc. probléma), a művészinek szánt tördelése is számomra inkább akadályozta ezt.

    Nem is írtam volna hozzá semmit, ha egy értelemzavaró, már-már mulatságos helyesírási hiba nem keltette volna fel a figyelmemet:
    “Aztán meguntad, tovább mentél, de beleütköztél a csukott ablakomba.
    Aztán meguntad, tovább álltál volna, de beleütköztél a csukott ablakomba.”
    Térbeli jelentésnél egybeírandó, hogy “továbbmentél”.
    A “tovább álltál” (volna) különírva azt jelenti, hogy egy helyben állt (volna) tovább, vagyis tovább akart vagy szeretett volna állni, álldogálni, ám beleütközött a csukott ablakba…
    Helyesen: “továbbálltál volna”.
    (Különírva időbeli jelentése van, egybeírva pedig térbeli.)

Hozzászólás

*

Solve : *
3 × 8 =