Az élet felfogása

0
(0)

Jelige: Zsini

Ismét egy újabb monoton hétköznap vette kezdetét. Mint mindig, most is a villamoson nyomorgok a rosszkedvű emberek között. Napról napra mindenki egyre jobban idegesít, mert vagy beszólnak, ha fel akarok szállni a tömegközlekedésre, vagy kitúrnak, amikor le akarnak szállni. Nem elég, hogy alig kapok levegőt, de még az eső is szakad. Remek! Tökéletes időzítés egy borzalmas nap indulására. Néha elgondolkozom azon, hogy milyen célja van a sorsnak, hogy ilyen gépszerű életbe csöppentem? Minden napom csak a munkáról szól, és csak a munkáról. Aztán néha történik valami az életben, és vissza minden a normális kerékvágásba. Végre, amikor már csak félig volt a villamos, le tudtam ülni a négyüléses hely egyikére. Aztán felszállt egy anyuka öt-hat éves korú kisfiával. A kis tökmag megijedt, amikor az ajtó bezárult és elkezdett hangosan csipogni.
– Jaj, anya ez milyen hang ez? Ilyennel még nem találkoztam. Nagyon félek. – odabújt az édesanyjához.
– Ezt csak a villamosajtó Bende, nem kell félned. – nyugtatta.
Csodálkoztam, hogy a kisfiú miért ijedt meg annyira attól a hangtól. Talán ez az első villamos útja, más magyarázat nem lehet rá… – akkor úgy gondoltam.
– Elnézést, leülhetünk? – kérdezte a hölgy, én pedig csak bólogattam.
– Gyere kicsim. – szólt az anya a kisfiúnak.
Nem tudom miért, de amikor leültek hozzám elkezdtem szorongani. Egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. A kisfiú rám nézett és elkezdett mosolyogni, és dalolászott.
– Ne haragudjon, hogy a fiam énekel, csak nagyon szereti hallani a saját hangját most, hogy… – ekkor elkezdett csörögni a telefonja és nem tudta befejezni a mondatot.
Az esőcseppek egyre hangosabban hullottak az ablakra és látszott, hogy a kis Bende egyre jobban élvezi, hogy összhangban tud énekelni az esővel, bár amikor az édesanyja telefonált, akkor tágra nyílt szemekkel figyelte. Aztán kinézett az ablakon és akkor jöttem rá, hogy miért ijedt meg a sípoló hangtól, és miért tetszett neki a saját és az édesanyja hanga. A kisfiú jobb fülén egy hallókészülék volt, tehát Bende hallássérült gyerek.
– Bende ne énekelj ilyen itt a villamoson, mert nem csak mi vagyunk itt és lehet másokat zavar! – suttogta a csemete jobb fülébe. – Elnézést kérek. – bocsánatot kért a hölgy.
– Ugyan semmi gond, csak nyugodtan. Látom, hogy… – nem találtam a megfelelő szavakat, hogy befejezzem a mondatot, mert nem tudtam ilyenkor mit kellene mondani, de szerencsére az anyuka értette a célzást és így szólt.
– Tudja, a kisfiam nemrégen kapott új hallókészüléket, amit még meg kell szoknia, mert most sokkal jobban hallja a környezetében lévő hangokat. Eddig is hordott már ilyen készüléket, de igazán minőségi hallókészülékre még csak most gyűlt össze a pénzünk. – megsimogatta Bende szőkésbarna haját, aki köszönetképpen megölelte a mamáját.
Abban a percben döbbentem rá, hogy én milyen semmiségeken tudom felhúzni magam, mint például az esőn. Másoknak pedig sokkal, komolyabb gondokkal, kell megküzdeni és mégis képesek mosolyogni, és felhőtlenül boldogok, lenni. A nő szavai után könnyes szemmel néztem a kisfiút, aki hiába nem teljesen egészséges, de mégis életvidám és a legapró dolgoknak is képes örülni. Nem úgy mint én, aki teljesen egészséges, és konkrétan amiatt panaszkodik, hogy van munkája és mindene, ami szükséges, mégsem tud boldog lenni, mert a kis pesszimista szemlélet mindig a felszínre tör. Percek múlva csalódottan vettem tudomásul, hogy leszállni készülnek.
– Minden jót kívánunk! Viszont látásra. – köszönt először az anya.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem egy ilyen különleges kisfiút és egy ilyen kitartó anyukát. Remélem minden rendben lesz ezután is.
Éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyt az arcomon és akkor hirtelen Bende odajött hozzám és gyorsan megölelt.
– Miért vagy szomorú? Nem szabad annak lenni, mindig mosolyogj, mert nagyon szép mosolyod van. – megajándékoztam a mosolyommal és aztán leszálltak, de még a megállóból integettek nekem.
Az a néhány perc Bendével és az anyukájával megtanított értékelni a „szürke” monoton életemet. Egész életemben csodálattal fogok arra a mosolygós kisfiúra gondolni, akinek a szivárványt köszönhettem azon az esős reggelen.

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Guti Csaba

    Az ember hajlamos a fentiekben felvázlolt mártírkodásra, önsajnálatra. Való igaz az is, hogy sokszor csak akkor látjuk, hogy milyen apróságokon keseregtünk korábban, amikor nagyobb baj történik. A gyermekek őszintesége, szeretete gyógyír a lelki sebekre.
    Talán nem elsőként világít rá a novella ezekre a dolgokra, de ügyesen összefoglalja azokat. Szép történet.

Hozzászólás

*

Solve : *
25 + 6 =