Az új tanuló

Jelige: Orgona

Marcinak hívták. Aprócska termetű, szeplős kisfiú volt, vörös hajjal, de bája nem ebben rejlett. Inkább a kisugárzásában, az élethez és az emberekhez való hozzáállásában. Tízévesen új iskolába került, mert az édesapja a nagyvárosban kapott munkát. Nem utasíthatta vissza, mert szükségük volt a pénzre, hogy a kisfiút taníttathassa. Tibor nem volt anyagias, de ha élni akartak, akkor költözni kellett. Negyven éves elmúlt, mikor a békés vidéki életet felcserélték a nagyváros nyüzsgő forgatagára.
Eleinte Marci mindig kérdezgette apját, hová rohan az a sok ember, miért ugyanarra a buszra akarnak felszállni, amikor pár perc múlva jött a másik.
– Azért kisfiam, mert sietnek a munkába – jött a felelet.
– De akkor miért nem kelnek fel korábban? – tudakolta a gyermek.
Tibor ilyenkor csak pislogott, honnan tud ennyi mindent ez az aprócska, törékeny kisfiú. Édesanyjától nem, mert ő nem élt velük, Tibor pedig nem beszélt sokat.
Pár nappal a munkába állás előtt a férfi elvitte Marcit az első tanítási napra, új iskolájába. A kisfiú csak nézte nagy, barna szemeivel az épületet, és alig akarta elhinni, amit lát.
– Itt hány iskola van? – kérdezte csodálkozva.
– Csak egy. Miért?
– Hiszen ez akkora… akkora… – keresgélte a szavakat. – Akkora, hogy az összes falubeli ellakhatna benne.
– Bizony, kisfiam, akkora.
– Akkor miért iskola működik benne? Költöztessük ide az összes otthonit, és akkor nem fognak sírni, hogy elköltöztünk.
– Ez, sajnos, nem ilyen egyszerű, Marcikám.
Látván apja komor arcát, melyről lerítt a honvágy, s hogy barátaikat, ismerőseiket maguk mögött kellett hagyni, a kisfiú úgy látta jónak, ha nem kérdez többet.
Beléptek a nagy kapun, amelynél még csak lézengtek a különböző korú és nemű gyerekek. Ahogy az előtérbe értek, Marci még jobban elcsodálkozott.
– Hű, belülről még nagyobbnak látszik – mondta, majd fejét felfelé emelve ment apja mellett. Hirtelen megbotlott egy lépcsőfokban. Apja gyorsan felé kapott, hogy ne essen el. Nem szidta le, de azért figyelmeztette, hogy legyen óvatosabb, és inkább előre nézzen.
Megkeresték az igazgatónő irodáját. Bekopogtak, majd az igenlő válasz után benyitottak és helyet foglaltak. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és megjelent egy középkorú, göndör hajú magas nő. Fiatalabbnak látszott a koránál, noha ő is túl volt már a negyedik ikszen.
– Üdvözlöm, Nemes Klára vagyok.
– Jó napot, Mándoki Tibor. Ő pedig a fiam, Marci.
– Kezi’ csókolom – üdvözölte a nőt a kisfiú. Klára el volt bűvölve, ilyet ritkán tapasztalt pályafutása során.
– Milyen udvarias kisfiú vagy. Apukád tanított erre? – kérdezte. A férfi korábban már megbeszélte a dolgokat az igazgatónővel, így az asszony tudta, mely témákat ne hozza fel a kisfiú előtt. Ám azzal tisztában voltak, hogy a gyerekek körében ez nem fog ilyen könnyen menni.
– Részben. De a legtöbb dolgot úgy tanultam, hogy nyitott szemmel jártam, figyeltem az embereket, a gesztusaikat, a reakcióikat, és hogy hogyan viselkednek másokkal. Mint például a falunkban a Misi bácsi. Már elég idős, de a boltos néninek minden reggel kezet csókol, és csak utána veszi meg a kenyeret és a tejet. Vagy a Marika néni, akinek kis virágos standja van. Minden reggel az első arra járónak ad egyet a legfrissebb virágból. Hol szegfűt, hol mást. Neki hatalmas a kertje, féltő gondoskodással neveli benne a virágokat, és nem bánja, ha egy-egy szálért nem kap mást, csak egy kedves mosolyt.
– Úgy látom, te nagyon okos kisfiú vagy. Ugyanezt mondta a tanítód, Emma néni is.
– Őt nagyon szerettem, mindig kedves és türelmes volt velünk. Sosem kiabált, ha valamit nem tudtunk, hanem addig magyarázta, amíg meg nem értettük. A legtöbbször hétköznapi példákat hozott fel, és akkor nekünk is érthetőbb volt minden.
Klára mosolygott, de közben a szíve összeszorult. Neki ilyenben sosem volt része. Mindig szívesen élt volna vidéken, de nem tudta rászánni magát, hogy az otthonát, az iskolát elhagyja. Rá ott volt szükség.
Még beszélgettek egy kicsit, majd Tibor elköszönt az igazgatónőtől, megölelte kisfiát, és hazament picike, új szolgálati lakásukba, hogy kipakolja kevéske holmijukat. Hamar végzett. Időközben Klára odaadta Marcinak a tankönyveit, aki hatalmas boldogsággal nézte őket.
– Tudom, Marci, hogy nem újak, de ugyanúgy lehet belőlük tanulni, mint a többiből.
– Én el sem tudom hinni.
– Mit, Marci?
– Azt, hogy vannak saját könyveim.
Az asszony nem hitt a fülének. Tudta, hogy a vidéken élőknek nem sok jut ki a jóból, és a pénzük is sokkal kevesebb, de arra álmában sem gondolt, hogy az a hely, ahonnan Marci jött, még annál is szegényebb.
Bevezette a kisfiút az osztályába, bemutatta a többi diáknak és az osztályfőnöknek, majd visszatért az irodájába, és csendben sírni kezdett.
A teremben kevés pad volt, de a mindössze nyolc fiúnak és hat lánynak éppen elég. Ennyit számolt össze Marci. De ez nem is baj, a kevesebb diákra könnyebben figyelnek a tanárok. Náluk vidéken csak két osztály volt, az egyikben a kisebbek, a másikban a nagyobbak.
Az első nap gyorsan eltelt. Tibor érte ment, a kisfiúnak pedig egész úton be sem állt a szája. Csak mesélt, hogy milyen rendes a Dóra néni, és hogy megkedvelte őt a többi gyerek is, aki mind annyi idős, mint ő, mert a nagyobbak külön osztályokba járnak. Meg hogy milyen érdekes dolgokat tanultak. Este a szerény vacsora után gyorsan el is aludt.
Az apja azt hitte, reggel ébreszteni kell, de meglepődött, mikor felkelt és látta, hogy Marci már régen menetre kész.
– Mikor indulunk? Nem szeretnék elkésni. Még nagyon sok tanulni valóm van, és kíváncsi vagyok, hogy a leckém jó lett-e.
Nem sokkal később elindultak. Gyalog. Nem volt messze a gyártól az iskola, de aki nem busszal ment, annak jó fél órát sétálnia kellett. Marcit és Tibort ez nem zavarta, amúgy is mindenhova gyalog jártak. A friss levegőnél amúgy sincsen jobb.
Ahogy beértek az iskola elé, sok gyerek már szaladt is Marci elé. Hogy, hogy nem, rögtön megszerették, pedig az új tanulókat először csak méregetik, azután kezdenek csak beszélgetni velük. A kisfiú azonban már az első percben lenyűgözte társait a világhoz való hozzáállásával.
Tibor megvárta, amíg mindenki bevonult. Utána még percekig állt a kapu előtt, majd hirtelen elmosolyodott. Tudta már, ahogy sokan mások is, hogy egyszer Marci fogja szebbé tenni a világot.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Fer-Kai

    Jó szándékú, kedves történet.
    Minden tiszteletem a vidéki, falusi gyerekeké – sokszor tényleg sokkal tisztelettudóbbak, talpraesettebbek, mint a városiak -, de egyetlen gyerek sem beszél ilyen felnőttesen, ilyen szakszerű, idegen kifejezésekkel:
    “– Részben. De a legtöbb dolgot úgy tanultam, hogy nyitott szemmel jártam, figyeltem az embereket, a gesztusaikat, a reakcióikat, és hogy hogyan viselkednek másokkal.”
    Kár, hogy a nyelvezet életszerűtlenné, hiteltelenné teszi a történetet, amely amúgy is kissé túlidealizált, túl didaktikus.

  2. Guti Csaba

    Aranyos történet. Remélem Marci mindörökre megmaradt olyannak, amilyennek gyerekként volt, és közben sokakat a maga jelleméhez formált!

  3. István

    Aranyos kis történet a múlt század hatvanas éveiből, ahová el tudom helyezni a történetet. A lezárása is amolyan szocreál, szinte látom, ahogy Marci másnap, soron kívül, megkapja az úttörőnyakkendőt. (Elnézést…!)
    A szövegezése, nekem, túl száraz, mesterkélt.

Hozzászólás

*

Solve : *
17 − 4 =