Previous Story
Barátom, Atti
Posted On 2019 okt 16
Comment: 0
Jelige: specialcake01
Lili mindig szeretett egyedül lenni. Magának való teremtésnek számít, pedig sosem volt magányos. Atti mindig utána lohol, mint egy árnyék, kajtatja, de Lili szereti.
Atti az, aki magának való. Nem szólal meg, csak ha Lili egyedül van, ha nincs egyedül, akkor viszont be nem áll a szája. Lili azzal viccelődik, hogy le se lehet lőni.
Otthon mindig a kertben ücsörögnek az óriási cseresznyefa alatt. Ha érik a gyümölcs, Atti bakot tart, így Lili eléri a fa alsó ágait, leszedi a szemeket, és együtt eszik meg.
Legjobb barátok. Sokszor versenyeznek a magok köpködésével; vajon ki tud beleköpni a kis patakba, ami mellettük csordogál? Még egyiküknek sem sikerült, pedig évek óta játszák ezt a játékot, azóta, hogy Atti megjelent Lili életében. Lili tízéves volt. Jövő hónapban tölti a tizenkilencet.
Alig várja, hisz végre ellátogat hozzá az anyukája, és persze a bátyja. Rajong Márkért, ő tanította meg biciklizni, ezért minden találkozásukkor elmennek egy körre.
Márk már harminc éves. Felesége lett, nemsokára megszületik a kisfiuk, és akkor már nem Lili lesz az egyetlen gyerek az életében. Talán ez lesz az utolsó, hogy biciklizni mennek.
Lili ma ezen szomorkodik, a fűszálakkal játszadozik. Atti kivételesen csöndes. A patak lomha csordogálásán, és néhány madár csiripelésén kívül csak a fűszálak törik meg a félórája húzódó csendet.
– Lili, mi baj? – szólal meg Atti. Ő fel sem néz, hatalmasat sóhajt.
– Tudod te azt – feleli szomorkásan.
– Márk, persze – Atti a hátát elveszi a fa törzsétől. – De Lili…
– Mi az? – feltekint barátjára, aki a kezében egy rózsaszín virágot szorongat. Mikor Lili észreveszi, óvatosan a hajába tűzi, mint egy ékszert.
– Ne legyél szomorú – leül Lili mellé.
Ő elmosolyodik. Égkék szeme körül szarkalábak, ahogyan kedvesen nézi Attit. Megigazítja hosszú, szőke haját, majd megszólal.
– Lassan kilenc éve vagy nekem – megfogja a kezét. – Te vagy az egyetlen, aki megért, és aki fel tud vidítani.
– Tudom – Atti magához öleli legjobb barátját, sosem akarja elveszíteni.
– Hiába is mondják, én nem vagyok magamnak való teremtés – jelenti ki a lány boldogan.
Lili is a normális gyerekek közé tartozott, egy kertesházban élt a bátyjával és a szüleivel. Anyja egy farmon dolgozott, így mindig volt otthon házi tej, tojás, meg valami zöldség, aminek épp akkor volt szezonja. Apja matektanár volt Lili iskolájában, így sok időt töltöttek együtt. Ő segített a házifeladatokban, na meg Márk, ha nem egyetemen volt. Jogásznak készült, mint a nagyapja, és mára egy jólmenő ügyvéd lett belőle.
Lili még csak tízéves volt, amikor az apja délután kiküldte játszani a kertbe. Már kislányként is szerette a fákat, az udvarban álló almafán pedig megtanulta, hogyan másszon fel baj nélkül.
Azon a délutánon jelent meg Atti. Lili a fán ücsörgött, de az ág leszakadt, ő pedig felhorzsolta a könyökét. Szólni akart apukájának, hogy bekösse. Kinyitotta a hátsó ajtót, és akkor hallott valamit, amit azelőtt sohasem.
Egy durranáshoz hasonló hang volt, csak egyetlenegy, ami pont elég volt ahhoz, hogy halálra rémítse.
Az apja azt a napot választotta arra, hogy öngyilkos legyen. Azután, hogy a kislány megtalálta, csak állt ott, nézte a fegyvert, a mozdulatlan férfit, és semmit se értett. Akkor jelent meg Atti, a 11 éves kisfiú először, teljes valójában.
Márk hazaköltözött, sokat foglalkozott Lilivel, de végül Lili elköltözött a kertesházból. Lassan hét éve ez a hely az otthona.
Feltekintve Atti öleléséből, a távolban egy közeledő alakot pillant meg. Érte jön, nagyon jól tudja. Katalin nővér az, nem is kell, hogy felismerje. Mindig ő jön érte. Kerekded arca öregszik, haja őszbe borul, közeledik. Ő az.
– Lili, már megint itt vagy? – csípőre tett kézzel megáll előtte.
– Bocsánat, tudja, hogy szeretek itt lenni.
Csak mosolyogva megrázza a fejét, majd együtt elindulnak. Átmennek a drótkerítésen, Lili pedig elolvassa a feliratot a táblán, ami mellett elmennek: “Elmegyógyintézet”.
A portás furcsán néz rájuk.
– Már megint? – húzza fel szemöldökét.