Bilincs

Jelige: Maszat

Egy májusi szombaton történt az eset. Főnököm karcos hangjára ébredtem, amint éppen telefonba mondja, melyik eldugott pincészetbe kell elfuvaroznom a cég megváltását hozó kiemelt ügyfelet. A „miért én?” kérdést idomított beosztott már nem teszi fel, a „mikor?”-ra pedig magától is tudja a választ. Így gördültem be reggel 9-kor egy csilivili edzőterem parkolójába. Az előtér hozta a várakozásokat, bukszus, infópult, plasztikmaca. Amire viszont nem számítottam, az a kanapén pihengető férfi volt. Tartásából áradt a parancsoláshoz szokott modor, amit sötét haj, markáns áll, széles vállak, domborodó mellkas, keskeny csípő és izmos combok egészítettek ki. Mire pillantásom a cipőjéhez ért, el is döntöttem, hogy fitt életmódra váltok. Aztán bevillant, hogy miért is vagyok ott. Bár a szívem szakadt meg, arccal beirányoztam plasztikmacát, és odaléptem hozzá. De minek? Cica rám se hederített, teljes nyugalommal legeltette műszempillákkal felturbózott szemeit a kanapén hesszelő alfahímen. Ettől picit megugrott a vérnyomásom, és talán az aurám is berezgett, mert cica váratlanul rám nézett, én meg kihasználva a lehetőséget, előadtam kit keresek.
Gondoltam leülök arra a vonzó kanapéra, míg cica előkeríti a célszemélyt, de már a fordulásnál akadályba ütköztem. Sajnos nem szó szerint, pedig nem bántam volna, ha közelről tanulmányozhatom azokat a széles mellizmokat, melyek az imént még a kanapén domborodtak. Mivel jól nevelt vagyok, további nyálcsorgatás helyett felnéztem, hogy elnézést kérjek, de ahogy az előttem magasodó alfa szemébe néztem, torkomra forrt a szó. Kék a szeme! Arca csupa… derű az nem volt rajta, türelmetlenség annál inkább. Egy kiképzőtiszt finomságával közölte, hogy őt keresem, ne vesztegessük az időt, haladjunk! Két óra autókázás ezzel a férfival? Fél perce még a mennybe repített volna a lehetőség, de most csak fortyogtam. Egyetlen hang nélkül persze, amitől egyre kínosabbá vált a csend. A teljes beégéstől a mobilom csengése mentett meg. Aggódó főnököm érdeklődött ugyanis, megtaláltam-e a VIP ügyfelet. Meg-e? Épp a hétvégi borostáját stírölöm közvetlen közelről. Amit persze a főnöknek nem kell tudni, úgyhogy csak bőszen hümmögtem. Mivel a küldetés első részét sikeresen abszolváltam, a vezetői utasítás értelmében jöhetett a kettes fázis, a fuvar a pincészetig.
Az autópályára érve épp belemerültem volna a pincészet ecsetelésébe, ahova vezetésünk a smúzolós cégmegmentést tervezte, amikor letereltek minket a pályáról. A szokásos módon kezdődött a jelenet, marcona karhatalom kéri a jogsit, forgalmit. Megkapja. Amikor nem akaródzott neki visszaadni őket, még csak értetlenül néztem, vajon mi lehet a gond? Ám ő nem adta jelét, hogy ügyfélbarát tájékoztatót tartana, sőt, utasom felől érdeklődött. Mikor megtudta, hogy nem szép hazánk szülötte, azonnal ráugrott az útlevél kérdésre. És az okmány megszerzése közben valami csúnyán félresiklott. Egyik oldalon az alfahímnek magyaráztam nagy erőkkel a hazai hatalmi rendszer sajátosságait, a másikon meg a karhatalmat láttam el lábjegyzettel, hogy épp miről folyik a szó. És mi történt? Mindkettő vasvilla szemekkel nézett rám. Mintha én tehettem volna róla, hogy nem értik egymást! Azonnal elgurult a gyógyszerem. Keresetlen szavaimat sajnos egyikük sem díjazta. Karhatalmi kolléga tüstént kiparancsolt minket a kocsiból, majd jóformán kitépte az útlevelet alfa kezéből, ahogy az mellém lépve szembe került vele. Kabaréba illő látvány volt, ahogy köpcös kolléga hatalma teljes tudatában igyekezett utasítgatni a fölé tornyosuló görög istent, aki csak azért nem ütötte le a csávót, mert két nap múlva haza kellett repülnie, ami a böriből viszonylag nehezen kivitelezhető. De kacaj nem jött, csak fél marék gyaloggalopp a szervtől, akik érzékelték, hogy helyzet van. Hirtelen támadt ijedtségemnek tudható be, hogy a kialakuló krízis optimális kezeléséhez szükséges nyugalom helyett a pánik lett úrrá rajtam. Habogásom jutalmaként pedig a felpaprikázott szerv testfelépítését meghazudtoló gyorsasággal pattintott ránk egy bilincset. Igen, egy darab bilincset, kettőnkre. Hogy mit szólt ehhez az alfahím? Vajon mit szóltak a titánok, mikor Zeusz bekasztlizta őket? Ám a csillagokat leüvöltő alfa hatékony kezelése érdekében akcióba lendült a gyaloggalopp brigád. Arcukon szilárd volt az elhatározás, itt biza’ belegyalulnak minket a betonba! A jobb kezemhez láncolt alfával, szememet behunyva vártam a csapást, amikor meghatározhatatlan zajok közepette egy autó áttörte az elterelést és padlóig nyomott gázpedállal elszáguldott a pihenő mellett. A táborozó szerveknek sem kellett több, egy szempillantás alatt harci alakzatba fejlődtek, és lehengerlő precizitással az illető nyomába eredtek. Egymás után. Mind. Élek a gyanúval, hogy ezt a reakciót csak az tudta kiváltani, aki miatt az egész felhajtást megrendezték, de nézelődni nem volt időnk, ugyanis köpcösben is felbuzgott a bizonyítási kényszer. Hatósági szerveknél dicséretes az elhivatottság, ám az irataink még mindig ott lobogtak a kezében. Nem vagyok rá túl büszke, de én bizony megragadtam a papírjainkat. Ezzel megleptem köpcöst, de ő lélekben már a zsákmányt űzte, így egy rövid szemmelverés után átengedte nekem az iratokat, hogy a többi gyaloggaloppal a legközelebbi csapatszállító felé rohanhasson.
Még mindig tanácstalanul bámultunk a távozó szervek után, amikor ismét megcsörrent a mobilom. Sárkányos bájjal recsegtem a főnöknek egy hellót, és tájékoztattam az elmúlt óra fejleményeiről. Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy fejben végigpörgeti az eseményeket. A cég megváltását hozó kiemelt ügyfélnek először nem jut rendes fuvar, ami bizony ciki, de kezelhető, hisz majd beemeljük a képletbe a kolléganőt, aki el tud gagyogni angolul annyira, hogy a VIP partner ne sült halként ülje végig a többórás utat. Erre mi történik? Ártatlanul érdeklődő hívásakor azt hallja, hogy a VIP vendég a kolléganőhöz láncolva dekkol az út szélén! Amikor főnököm a tájékoztató végén sem szólalt meg, gyanút fogtam. A vonal másik végén honoló csend arról árulkodott, hogy épp azt latolgatja, mi a fontosabb? Többszörösen vert helyzetből smúzolni alfának a cég érdekében, vagy azonnali hatállyal lapátra tenni engem. Megkönnyebbülésemre a cég jött ki győztesen, így főnököm csak annyit vakkantott a telefonba, hogy adjam alfát. A legnagyobb örömmel! Elképzelni sem tudom, hogy egy tarzanos tőmondatokban lebonyolított társalgásból hogy érthették meg egymást, de a beszélgetés végén alfa a zen buddhisták megelégedettségével közölte, hogy irány a pincészet, mire odaérünk, lesz ott egy szaki, aki megszabadít minket a bilincstől.
A vezető felőli oldalon álltunk a kocsi mellett, így azt tartottam volna logikusnak, ha alfa pattan be elsőnek, majd átvarázsolja magát az anyósülésre, hogy én is be tudjak szállni. Egyetlen pillantás az arcára elég volt, hogy lássam, ez a forgatókönyv neki is megvan, de nincs azaz Isten, hogy így csináljuk! Azonnal fellobbant bennem a harci kedv, de még friss volt főnök úr hívása, így egy negédes mosollyal megemeltem a szemöldököm. Akkor hogy legyen? Alfát zsigerből öntötte el a méreg, de visszafogta magát. Ahogy tetőtől talpig végigmért éreztem, épp most döntötte el, hogy testméreteinkből adódó megkérdőjelezhetetlen fölényét könyörtelenül felhasználja ellenem. Nyeltem volna párat, ha lett volna idő, de ő egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és átvonult az anyósüléshez. Mikor kinyitotta az ajtót, gonosz vigyorral rám nézett, és egy fejbiccentéssel jelezte, hogy az enyémmel ellentétes forgatókönyvet támogatja. Olyan hévvel vágtam be magam az ülésre, hogy csak a kivételes reflexeinek köszönhetően nem verte be a fejét az autó tetejébe. Viszont ő sem késlekedett a válasszal. Bal lábát azonnal beemelte a kocsiba, majd ellentmondást nem tűrően tette le hátsóját az ülés szélére, hogy utána egész testével toljon a vezető ülés felé. Centiről centire. Próbáltam ellenállni, de helyzetkezelésem csak addig terjedt, hogy kezeimmel kalimpálva igyekeztem biztos pontot találni egy kitámasztáshoz. Nem volt. Úgyhogy néhány másodperccel később a középkonzolra felkenve találtam magam, miközben ő az ülés nagy részét elbitorolta. Valószínűleg nem a dühös pillantásom döbbentette rá, hogy beszorított helyzetből nem lehet átmászni a másik ülésre! Ám a cél mégiscsak az volt, hogy átjussak, így faarccal tűrte, amint jobb kezemet a combjára támasztva félig az ölébe emeltem magam. A düh. Attól remegett a kezem, nyilvánvalóan. De a lábaim átemeléséhez még mindig nem volt elég hely. Kizárt, hogy még jobban az ölébe másszak, így jobb kézzel rámarkoltam a combjára, bal könyökkel meg kitámasztottam a mellkasán. Muszájból, nem élvezetből! Félárbócra eresztett pilláiból ítélve neki erről más lehetett a véleménye, de nem vártam meg mit reagál, hátradőltem, hogy végre kihúzhassam lábaimat a konzol mellől. Sajnos nem vagyok mérnök, így a súlypontáthelyezés veszélyei fel sem villantak a fejemben. Csak megtörtént. Konkrétan az a változat, melynek eredményeként teljes hátsóval a koronaékszerekre csúsztam. Rá se mertem nézni a pasasra, csak a szemem sarkából konstatáltam, hogy csukott szemmel és összeszorított fogakkal keresgéli önuralma utolsó morzsáit. Hogy mentsem a helyzetet, és mielőbb elemelhessem fenekemet az öléből, a még mindig a levegőben lógó lábaimmal becéloztam a másik ülést. Tervszerű kivitelezés esetén a manőver végén egy testdobással lendültem volna át, csak épp már az elején elakadtam. Egész konkrétan a szandim, aminek a sarka beleakadt a másik ülés szélébe, így az emelős mutatványom komoly lendületet adva segített hozzá, hogy újfent a koronaékszereken landoljak. Még a szívem is megállt. Most mi lesz? Legdrágább kincsét a hátsómmal klopfolom laposra, ez itt fog megölni! Alfa perceken át szívta magába a levegőt, amit kristálytisztán érzékeltem a még mindig a mellkasába ágyazott könyökömmel. Tudtam, hogy ez már nem számít, de nem bírtam el a csend súlyát, és elrebegtem egy sorry-t. Nem javított a helyzeten. Ahogy megszólaltam, elsötétült a tekintete. Még mindig meredten bámultam az arcába, mikor a zavarodottság leghalványabb jele nélkül kezeit alám csúsztatva kiemelt az öléből. A vérnyomásom egy másodperc alatt ugrott nulláról kétszázra. Mégis mit művel ez a bunkó? Ha most ráejt a sebváltóra, én itt fogom miszlikbe aprítani a köcsögöt! És egyáltalán hol fogdos? A meztelen bőrömet markolod, öreg! Nem látod, hogy rövid a ruhám? De, látta. Csak épp nem érdekelte. Magabiztos mozdulattal emelt át a középkonzolon, és dobott le a másik ülésre, hogy végre mindenki a helyére kerüljön. Dermedten ültem. Bénultságomból a hangja riasztott fel: „Induljunk!”
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Melodía

    Az eleje elég zavaros volt nekem, de a második felétől annyit nevettem rajta. Elképzelni is abszurd ezt a sok szerencsétlenkedést :D. A főszereplőnek elég kínos lehetett, de pont ez volt benne a legviccesebb, viszont nem szívesen élném át a helyében.

  2. Fer-Kai

    Engem is hidegen hagyott ez a történet. Kimódoltságot, szószátyárságot, hatásvadászatot éreztem rajta. A sokat szövegelő, jópofizó műsorvezetőket sem bírom hallgatni – valóban ízlések és pofonok…

  3. István

    A stílus sajátos, egyéni, de nekem nem tetszett. Persze ízlések és pofonok.

Hozzászólás

*

Solve : *
18 ⁄ 3 =