Dávid Attila: Charlie

1944 első hónapjaiban mi, francia ellenállók, azt hittük, hogy soha nem ér véget a háború. A németek ekkorra már teljes egészében megszállva tartották Franciaországot és mi nem sok reményt láttunk a győzelemre – de azért nem adtuk fel. Én egy ellenálló sejt – egy kis csoport – tagja voltam akkoriban, de csak olyan „tedd ide – tedd oda” ember. Már akkor sem voltam lángész – nem úgy, mint a csoportunk vezetője, Maurice, aki remek ötleteivel és a mi segítségünkkel sok borsot tört a megszállók orra alá. Egyszer, egyetlen egyszer azonban én is nagyon kitettem magamért, máig szívesen idézem fel azt a napot…

Ideiglenesen a falu szélén, egy fészerben ápoltuk – a legnagyobb titokban – az angol pilótát. Hajnalban találtunk rá, ahogy a mezőn bolyongott. Földetéréskor valószínűleg beüthette a fejét, amikor a találatot kapott felderítő repülőgépéből kiugrott, mert nem tudtunk százszázalékosan kommunikálni vele, néha csak bámult a levegőbe. Persze az is nehezítette a vele való beszélgetést, hogy mi alig beszéltünk angolul, ő pedig szintén keveset tudott a mi nyelvünkön, franciául. Azt azért megértettük, hogy Charles-nak hívják – onnantól kezdve Charlie-nak szólítottuk, mert nekünk úgy szimpatikusabb volt. Amúgy, mint ember, nekem nem volt túl szimpatikus. Pedig a szerencsétlen nagyon hálás volt, hogy gondoskodunk róla, de én valahogy nem szeretem a folyton hálálkodó, túl mosolygós embereket – de ez legyen az én bajom. A maga módján értelmes, tanult embernek tűnt, és azt hiszem, felismerte, hogy mi, egyszerű vidéki parasztemberek nem vagyunk egy „súlycsoportban” vele. Valószínűleg azért is kérte, hogy találkozhasson a vezetőnkkel, hogy végre egy magafajta értelmes emberrel beszéljen. Aznap Maurice, a helyi ellenállók agya a falu túloldalán tartott titkos megbeszélést, de amikor megtudta, hogy kit vetett közénk a sors, azt üzente, hogy a megbeszélés után eljön Charlie-hoz a faluszéli fészerbe.

Charlie a szalmán feküdt, ugyanabban a pilótaruhában, amelyben rátaláltunk. Addig nem mertük átöltöztetni, amíg egy orvos meg nem nézi, mert attól féltünk, hogy a zuhanástól esetleg belső sérülése lett. Külső sérülése szerencsére nem volt, és a ruháján – amely eléggé szakadtan lógott rajta – a kis vérfoltokat csak az okozta, hogy a földetérés után eleredt az orra vére. Legalábbis ezt vettük ki a szavaiból.

Nekem továbbra sem volt szimpatikus Charlie. Úgy éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Pedig máskor is előfordult már, hogy egy-egy szerencsétlenül járt angol repülő személyzetéből valaki élve, sőt, esetleg nagyobb sérülések nélkül földet ért a környékünkön. A biztonság kedvéért azért észrevétlenül – miközben úgy-ahogy beszélgettünk – közelebbről is megnéztem Charlie ruháját. Eredeti angol pilótaruha volt, nem hamisítvány, nem utánzat.

Estefelé végre befutott Maurice. Bemutattuk neki Charlie-t, akinek megpróbáltuk elmagyarázni, hogy Maurice a mi szeretett, nagytudású vezetőnk. Úgy tűnt, Charlie megértette. Kicsit nehézkesen, de mosolyogva felállt, és – hogy egy kézfogással hálásan megköszönje neki a gondoskodásunkat – Maurice felé lépett.

Ekkor csapott belém hirtelen a felismerés, hogy tudat alatt mi volt nekem gyanús egész idáig Charlie-n. Felordítottam, hogy: „A cipő!”, és kettőjük felé ugrottam. Szinte repültem a levegőben, és az utolsó tizedmásodpercben sikerült elsodornom és földre tepernem Charlie-t, mielőtt ő egy – valószínűleg eddig a ruhája ujjában elrejtett és onnan az imént előkapott – rövid késsel hasba szúrta volna Maurice-t.

Az ordításom hallatán – és a kés láttán – a többieknek is leesett, hogy itt valami nem stimmel, és közösen lefogtuk és megkötöztük Charlie-t, aki veszettül káromkodni kezdett egy általunk már jól – vagy legalábbis az angolnál jobban – ismert nyelven. A többi már történelem.

Később, a „kihallgatásakor”’ kiderült, hogy „Charlie”-t nem Charlie-nak hívják, nem angol és nem pilóta. Egy igazi, szerencsétlenül járt (fogságba esett vagy meghalt) angol pilóta ruhájába öltöztették a megbízói, ezért volt véres és szakadt a ruhája – ami a kelleténél egy-két számmal nagyobb volt, ezért lógott rajta. Azt a feladatot kapta, hogy felkutassa a helyi ellenállók vezetőjét, és lehetőség szerint megölje. Olyasfélének képezték ki, mint a japánok a kamikaze-pilótákat: azért jött, hogy elvégezze a feladatát, még akkor is, ha esetleg ő sem éli túl a dolgot.

A megbízói szinte mindenre gondoltak, egyet kivéve. Arra már nem emlékszem, hogy „Charlie” később mit mondott: véletlenül nem vette fel az igazi angol pilóta cipőjét, vagy pedig nem passzolt a cipőméret, ezért volt kénytelen hanyagolni – mindenesetre a saját cipője volt rajta. Nem is cipő volt ez, hanem bakancs. Katonai bakancs. Önmagában ezzel még nem lett volna gond, hiszen egy angol pilótán is természetes lenne a bakancs. Ez azonban jellegzetes formájú, kialakítású és színű bakancs volt. A társaimnak (a többi ellenállónak) csak azért nem tűnt fel korábban – és sokáig nekem is csak tudat alatt – mert az utóbbi hónapokban ezrével láttunk ilyen bakancsot.

A német hadsereg, a Wehrmacht katonáinak a lábán.
.
SZAVAZOK
.
.