Drogszerda

– Mi a faszt bámulsz, hmm? Igen, hozzád beszélek, te öltönyös köcsög! – szólt valaki a buszon. Épp a zakómat és a táskámat igazgattam, ezért elsőre le sem esett, hogy hozzám beszél. Felnéztem, és egy vékony, magas srácot láttam a kettővel előttem lévő ülésen. A húszas évei végén járhatott, bár ezt csak tippeltem, mert kortalan kölyökképe és a szürke, kifejezéstelen szemei eléggé megnehezítették a dolgomat. Az ölében egy halom ruha volt, férfi és női vegyesen, azokat babrálta rebbenő ujjakkal. Bár korábban egyáltalán nem néztem rá, és emiatt nem gondoltam, hogy nekem magyaráz, de az utasok közül máson nem volt öltöny, ezért kizárásos alapon csak nekem címezhette a szavait.

– Ne nézz rám, te buzi! – kiabálta. Gyorsan el is fordítottam a fejem, és kifelé kezdtem bámulni az ablakon, mintha marha érdekesek lennének lebontásra váró szürkésbarna gyárépületek, amik mellett épp elhaladtunk.

„Ó, hogy a nyavalya törjön ki, te agresszív barom! Pont te hiányoztál ma nekem!” – gondoltam. Fáradt voltam, fájt a fejem az előző esti piálástól és hányingerem is volt. Szokás szerint rohannom kellett a busz után, és az ma nagyon nem esett jól.

Kitartóan meresztettem a szemem a kinti tájra, talán ezért is ijedtem meg nagyon, amikor a srác hirtelen felpattant. Szerencsére nem felém tartott, előre ment, a csuklón túlra. Közben leesett egy melltartó a karjában tartott csomagból. Dühösen belerúgott és otthagyta, félig lelógva a lépcsőn, aztán lezuttyant egy lány mellé és neki kezdett el magyarázni.

A mögöttem lévő ülésen dünnyögni kezdett egy idősebb bácsi, félig-meddig magának:

– Az a baj, hogy megöregedtem. És nem lehet protokollba megnyilvánulni, ugye? Fiatal koromba kivertem volna a balhét. Bassza meg, tényleg megöregedtem!

Ekkor megindult a beszélgetés előttem is. A négyes ülésen két nő ült, egy nagydarab, vörös hajú, kerekarcú asszony, vele szemben – nekem háttal – egy vékonyabb, középkorú nő, csak a lenőtt, szőkített haját és a vállát láttam. A csomagokból kitűnt, hogy piacosok.

– Láttad? – kérdezte halkan a kerekarcú asszonyság a másikat, fejével a srác elhagyott ülése felé bökve.

A szőke nem szólt semmit, csak biccentett, alig észrevehetően.

– A Trafikos Jucus fia, tudod?! – folytatta a vörös.

– Ja, ja! A kisebbik, nem?

– Fenét, ez az idősebb, a Ferkó! Múltkor láttam, árulta a ruhákat a bolhapiacon. Aztán meg szív.

– Cigit?

– Dehogy is, ragasztót! Tudod!

– Szipuzik? Az most állítólag nagyon menő errefelé.

– Hát, szerintem meg inkább divat. Ez a gyerek is szívja, aztán megy haza, pénzt kérni az anyjától. Múltkor összefutottam a Jucussal, sírva mesélte…

– Ja, ja! A múltkor is a piacon az egyik ember ott szítta. Néztem, hogy tán rosszul van-e vagy mit hajolgat a zacskóba, oszt akkó’ láttam, hogy ragasztózik. Utána meg úgy hordta a ládákat… Alig állt a lábán, maj’ fellökött hülyéje. Nem is láttam oszt többet!

– Árus volt? Melyik?

– Lópikulát, csak valami rakodó! Az izének segített, a… Jaj, nem jut az eszembe a neve! A Salgótarjáni utcai piacon van mindég az asszony. Ajj, hogy híjják má’!

– Salgótarjáni a nő?

– Neem, csak ott árul a Salgótarjáni utcai piacon! Most mondom, mé’ nem figyelsz?! Ne má”, hogy nem tudod!

– Pedig nem tudom. Ne gondolj rá, akkor majd eszedbe jut!

– Mindegy, hagyjuk, annyira nem fontos! Mondom, azóta se láttam… Oszt Te mit kezdtél el?

– Hát, hogy ez a Ferkó gyerek, a Jucus fia is folyton szívja. Mondta az anyja. Összefutottam vele múltkor a pékségben, tudod?! Azt mondja, mind a két fia ilyen. Ott vannak kint a pláza mellett, a parkolóban, kiszedik a jótékonysági kukából a ruhát, és próbálják eladni. De persze ki venne ilyen alakoktól, úgyhogy most már inkább csak kéregetnek. Az anyjuknak meg ég a pofájáról a bőr.

– Ja,ja! Én is kitagadnám a gyereket, ha kódulna! De az idősebb nem valami bankba dógozott?

– Nem, hanem a postán. Jó állása volt, szerették is, de a kisebb belevitte a rosszba. Az mindig nagyon link volt, tudod?! A Lackómmal járt egy osztályba, de csak általános negyedikig, mert akkor kirúgták. Sok volt már a rovásán, és azóta se komolyodott meg! Szedik ezeket a ruhákat, aztán meg mennek haza, kérni az anyjuktól is még, kajára, meg cigire. Persze nem arra kell nekik, hanem drogra, tudod?! Azt hiszik, az anyjuk nem tudja… Naponta ötezret kérnek tőle, naponta öt ezret! Legalább! Aztán ha nem ad, akkor fogják a pénztárcáját, és elveszik. Ha meg eldugja, mert már neki se nagyon van pénze, meg persze félti is kölyköket, szóval, ha eldugja, akkor még van, hogy meg is verik, tudod?! Olyanok… A nagyobbik régen okos volt, egyetemre is járt, de most, ha kérdezel tőlük valamit, csak néznek meg röhögnek, mintha kínaiul beszélnél. Vagy ha rájuk jön a bolondóra, mint erre most, még neked is támadnak, tudod?! Nem érdekli ezeket már semmi.

A szőke nem szólt semmit, csak bólintott. Talán még mindig az árus nevén gondolkodott. A vörös folytatta:

– Én tudod, mikor találkoztam droggal először? Tizenegy éves voltam, akkor kerültünk a városba, a telepre. Na, ott mindenki szívta, tudod?! Meg árulták a bélyeget a gyerekeknek az iskolában. A nagyobbik öcsém nyolc éves volt, a kisebbik meg hat, akkor kezdte az iskolát. Anyám aztán jó időben kiosztott nekik egy-egy pofont, nem is nagyon mertek utána ilyesmit csinálni. De még jó, hogy anyámtól kaptak, mert apám a szart is kiverte volna belőlük, ha megtudja, hogy kipróbáltak valami vackot.

A szőke most már bőszen bólogatott.

– A bátyám meg tizenhat volt. Volt egy haverja, a Józsi. Meghaltak a szülei. Autóbaleset, ha jól emlékszem. Ő meg ott maradt a bátyjával… Az anyja testvérével, tudod?! De az nem sokat foglalkozott vele, nem olyan volt, mint apám meg anyám, Isten nyugosztalja őket! A Józsi aztán elkanászodott. Belekeveredett egy bandába, szívták is meg árulták is a drogot, tudod?! Nem tudom, mi lehetett, mert beszéltek mindenfélét, hogy lenyúlt valamit a gyerek, de az lett a vége, hogy egyik éjszaka az úton húzták végig kocsival, utána meg baseball ütővel verték a fejét. A végén meg rádobtak a mellére egy jó nagy darab betont. Képzelheted! Végighúzzák az utcán kocsival, aztán meg szétütik a fejét. A végén a beton már csak könnyített rajta. Írta is az újság, tudod?! A bátyám meg két hónapig meg se bírt szólalni. Mint a testvére. Olyan volt a gyerek. Két hónapra teljesen megnémult, tudod?! Utána nem nézett aztán a má’ ezek után a szarok felé se. Nem mondom, manapság néha megissza a magáét, de hát annyi csak kell! De a szipu, meg a drogok a közelébe se jöhetnek azóta se… De senkinek a családjában! Annyira megmaradt benne a Józsi, annyira gyűlöli ezeket, hogy a kölyköknek a hátukon törné szét a seprőnyelet, ha meglátná, hogy valamelyik szívja….

– Ja, ja, nem is jó ez senkinek!

– Nem hát! Az izéknek való ez… az olyanoknak, mint ez a gyerek. Akik nem viszik semmire… Nem érdekli őket az se, ha megfagynak, vagy ha zuhog rájuk az eső. Akkor is csak röhögnek… Mint ez a Ferkó gyerek. Ez is csak röhögcsél vagy üvöltözik. Nincs már ennek agya, csepp se!

– Ja, ja! A Teca. Eszembe jutott közbe’! A Szőke Tecánál pakót az ember! Tudod, anná’ a nagyhangúnál!

– Ja, persze, tudom! Aki Salgótarjáni utcai piacon árul.

– Az, az, há’ aztat magyaráztam neked én is! Na, mi legyen akkor ma? Hova menjünk? Én a hat órásival akarok visszamenni…

– Hát, én még nem tudom, hol kezdjük! De a hat óra az késő, nekem már négyre otthon kellene lennem.

Közben megérkeztünk a végállomásra. Zúgó fejjel szedtem össze a cuccaimat, és igyekeztem, hogy elkerüljem a srácot. Balszerencsémre pont akkor szállt le, amikor az ajtó előtt elhaladtam. Megbotlott és pont előttem szórta szét a ruhákat.

– A büdös picsába! – csattant fel. Egy pillanatra megálltam, nem tudtam, hogy tovább siessek-e vagy segítsek neki.

– Kurvaélet! – üvöltötte. és ettől úgy megrémültem, hogy felkaptam egy bugyit és egy kinyúlt pulóvert és a kezébe nyomtam. Zavaros tekintettel nézett rám, láthatólag fogalma sem volt róla ki vagyok, és miért adok neki bármit is.

Gyorsan hátráltam pár lépést, de a srác csak állt szobormereven egy helyben, kezében a bugyival és a pulóverrel. Én sem mertem mozdulni. Aztán egy fél perc múlva megrázta a fejét, lehajolt, káromkodva felvett még néhány ruhadarabot és eltűnt a busz háta mögött.

Megkönnyebbülten lehuppantam a buszváró padjára. Ahogy engedett a feszültség, éreztem, hogy vattaszáraz a szám. Gyorsan megkerestem a vizemet és pár korty után eszembe jutott a kép a gyerekkoromban felém rohanó farkaskutyáról. Akkor is ugyanígy ledermedtem, és sírva könyörögtem neki, ne egyen meg. Ezen persze nevetnem kellett, annyira abszurd volt a párhuzam, félre is nyeltem a vizet. Amikor összeszedtem a cuccaimat, és elindultam végre, hirtelen jött jókedvemben egy béna dalocskát kezdtem magamban dúdolni: „Pia, pia péntek, szerelem csütörtök…”
.
SZAVAZOK
.
.