Fürdőzés

Jelige: Szeretet

A betűvetést, olvasást, számolást kicsiny falum dombtetején álló kétosztályos iskola vályogépületében sajátítottam el. Egyik osztályban a magyar gyerekek tanultak osztott kisiskolában 1-4 évfolyamig, ahol Géza tanító bácsi tanított bennünket, a másik osztályban szlovákul tanultak ugyanúgy a ruszin származású gyermekek, akiket a tanító néni, Géza bácsi neje tanított. Szünetekben kifutottunk a tornácra, és ott játszadoztunk, vagy az udvaron fogócskáztunk. Tél beálltával nehezen tudtunk iskolába járni, mert szélső házunkat mindig hatalmas hófúvásokkal rakta be a szél, ilyenkor a szomszédok segítségével lapátokkal keskeny utacskát vájtak a hóba, hogy közlekedni tudjunk. A tanítás végeztével hazafelé az anyukák nagykendőkkel, „harasztkendőkkel“ jöttek velünk szembe, jól bebugyoláltak bennünket,mert a tó partján csak úgy süvített keresztül a zord, zimankós északi szél.
Milyen felemelő érzés volt szünetekben a suli háta mögött a dombról a jeges havon fenékkel lecsúszkálni. Aztán hazafelé menet csak azt vettem észre, furcsán recseg rajtam a jó vastag nadrág, amelyet anyu varrt télére. Persze a sok csúszkálástól átázott, a jeges szélben hazafelé pedig rámfagyott. Ráadásul még alatta volt az az utálatos kezeslábas, a bebújós meleg alsó, amelyet teljesen megalázónak tartottam viselni, dehát anyu reggelente mindegyikünkre ránkerőszakolta, nehogy megfázzunk.
Szünidők alatt nyáron kivételes helyzetben voltunk, mivel falucskánk közepén két tó volt, az ún. Feneketlen tó jobbra, és a Kistó balra, melyek között a közút vezetett el. Még a szomszéd falvacskákból is jöttek a nyaralók főleg vasárnap délutánonként fürödni. Egyszer egy igazi kánikulai nyári napon a barátaim indultak a tóhoz, nálunk az udvaron munkások dolgoztak, csatornát szereltek. Édesanyám engem nem akart elengedni felügyelet nélkül fürdeni. Én addig sündörögtem, ólálkodtam, mígnem végülis a tópartján találtam magam. Óriási meleg volt, mindenki vidáman pancsikált, úszkált a jó hűs vízben, nem tudtam elenállni a kísértésnek. Óvatosan bemerészkedtem előbb a sekély vízbe ruhástól, aztán egyre beljebb, és beljebb. Látom, a szép nyári ruhám alja körülöttem ernyőként lebegett a vízen, mígnem átázott az is, és már boldogan úszkáltam. Kis idő múlva Péter bátyámat pillantottam meg a parton, aki már nagyon erélyesen hívott kifelé. Tudtam, semmi jóra nem számíthatok. Bűnözőként ballagtam utána végig a falun, a víz csorgott a ruhámból. Csak arra emlékszem, a végén anyu a csípős vesszővel alaposan elnáspángolt, az egyik bádogos munkás volt a megmentőm, aki megsajnált, és kiszabadított kezei közül. Nem akart ő bántani, dehát féltő, aggódó anyai szíve kirémült a gondolattól, hogy elveszíthetett volna.
Kishúgom Eszti tette rá aznap az „i“ re a pontot. Az egyik munkás Pista bácsi csúnyán hadarva beszélt, mi akkor hallottunk életünkben először ilyet, csak füleltünk. Egyszercsak Eszterke odalépett hozzá, és megszólította:
– Pista bácsi!
– Tessék csillagom – szólt a bácsi kedvesen.
– Lom, lom, lom, lom – vágta rá Eszti szintén hadaró stílusban. Egy másodpercre mindenkiben megállt a levegő, majd lett erre óriási kacagás, a hasát fogta mindenki a nevetéstől. Szegény anyu azt sem tudta, sírjon-e, vagy nevessen, mert alaposan restellte a dolgot.
Nagyon szerettem a nyarat, olyankor mindig nagy volt a nyüzsgés a környéken. Házunk előtt, és mögött nagyban folytak a paraszti munkák, kapálások, aratás, stb. A kondások disznót őriztek, mindig kísérgettem őket. Ha eleredt a heves nyári zápor, sokan hozzánk menekültek be az eső elől. A kútunkról merték a jó hideg vizet, ha már elfogyott az otthonról hozott. Volt egy nagyobb zöld színű vizes kannánk, édesanyám gyakran telemerte friss vízzel, és küldte velem a közelben dolgozóknak. Néha kissé nehezemre is esett cipelni, de jó volt látni, milyen jóízűen ittak a poros, fáradt emberek. Sohasem tértem haza üres kézzel, gyümölccsel, finom foszlós kaláccsal kínáltak meg, melyeknek ízére ma is összefut a nyál a számban. A környéken szinte mindenki ismert, ha a kapuban állottam, minden arra menőt megszólítottam, megkérdeztem merre mennek, mi van a táskájukban, persze sohasem mentem be üres kézzel. Anyu ezért néha már mérges is volt rám, mit fognak gondolni az emberek, talán ő tanít ilyesmire, pedig ez csak úgy jött magától.
Ebben az időben a falvakban még a régi fajta barna autóbuszok közlekedtek, hátsó „potrohukkal“ nekem kissé cserebogárra hasonlítottak. Néha mi is utaztunk rajta a közeli városba, vagy rokonokhoz a szomszéd faluba. Ha felszálltunk rá édesanyámmal kislány koromban, szaladtam legelőre a sofőr mögé ülni, azt hittem, így én vagyok a vezér. Amint a busz elindult óriási zajjal, nekem ez zenei kíséretnek tűnt, ismert gyerekdalokat kezdtem el dúdolgatni, megbátorodván pedig énekelgetni mindenki nagy örömére. A végállomáson aztán rendesen megtapsoltak utastársaink, amitől én nagyon boldog lettem, mert úgy éreztem, szeretnek az emberek. Pici koromtól az töltötte el boldogsággal a szívemet, ha a figyelem középpontjában voltam, aztán később is híres ember akartam lenni, akit mindenki csodál.Tömegek előtt szónokolni, úgy, hogy áhítattal halgasson engem mindenki.
Nagyon összetartó család volt a miénk. Ünnepek táján a rokonság mindig összegyűlt, főleg Mikuláskor, karácsonykor. Anyu, és testvérei kölcsönösen vásároltak egymás gyerekeinek meséskönyvet, apróságokat, nagy boldogsággal szedtük őket elő az ablakpárkányra rakott szépen kitisztított csizmákból (mai napig megvannak!)Szánkóval húztak bennünket egyik faluból a másikba éjféli misére, rokoni látogatásra. Felejthetetlen íze volt annak a puha rántott húsnak, amelyet közösen ettünk az asztalnál. Nagyon sokszor egymásnál is aludtunk, na, az volt csak az igazi mulattság! Egyik ágyból a másikba ugráltunk, vergődtünk, míg a szülői csitítgatástól, kimerültségtől végül is öten – hatan összebújva jóízűen húztuk a lóbőrt, sokszor lábtól aludtunk, ha nagyon sokan összegyűltünk egy – egy rokonnál.
Templomba a szomszéd faluba jártunk, ahol Erzsi nényémék laktak négy gyermekkel, és keresztapámék 2 saját gyermekkel, és a két örökbefogadott megárvult legifjabb testvéreivel, Évával, és Tamással, tehát ő is összesen négy gyermeket nevelt. Cipészmesternek volt kitanulva, rengeteget dolgozott, hogy a négy gyermek semmiben sem szenvedjen hiányt. Bizony rengeteget éjszakázott is emiatt, kis műhelyében hajnalig készítette a különféle megrendelt lábbelit. De ha valaki még jobban meg volt anyagilag szorulva, akkor szívesen ingyen javította meg a megkopott, eljárt cipőiket. Mise után hol egyikükhöz, hol másikukhoz tértünk be egy pár szóra, aztán folytattuk utunkat hazafelé. Keresztapámnál imádtam leskelődni a konyhából nyíló műhelyébe, bámultam, hogyan készülnek a cipők a kaptafán. Margit ángyi a felesége azonnal megterített nekünk gyereknek a hokedlin, mellette kisszékkel, egy – egy tányér finom levest ettünk, egymást bökdösve, piszkálva, de az otthoni levesnek már sohasem volt olyan az íze, mint ennek a közösen elfogyasztottnak.
Erzsi nényéméket sem sérthettük meg, így időként hozzájuk is felmentünk. Ők jó idő esetén a nyári konyha elé terítettek. Hatalmas, nehéz karosszékekre ültünk, én ezen egyszer addig addig hintáztam, fészkelődtem, mígnem székestől hanyat vágódtam szüleim rémületére, unokatestvéreim nagy örömére, hiszen gyerekek közt legszebb öröm a káröröm. Sándor sógor nényénk férje igazi gazdálkodó ember volt, gyakran emellett fúrt, faragott odahaza, rengeteg szerszámot készített a mezei, és egyébb munkálatokhoz, a gyerekek részére pedig mindenféle apróbb bútordarabokat, fonott székeket, sámedliket, bölcsőt is faragott.
.

.
.

Facebook hozzászólások

  1. Guti Csaba

    Szép emlékek sorozatát ismerhetjük meg ebben a visszatekintésben. Jó volt olvasni.

  2. István

    Egy újabb “tele-család-regény”.
    Mint a szeptemberi novelláknál is írtam már, az ilyenekből hiányzik a történet. Kedves, kis emlékek, összezsúfolva, ránk borítva, csak egyik sincs kidolgozva rendesen, történet formájában, pedig ebben az írásban féltucatra való is lenne. Pedig érdemes volna foglalkozni velük, mert a szerzőben “benne van”, hogy jó kis történetek kerekedjenek ki! De így nem érdekel! Továbbra is Mórát ajánlom…

Hozzászólás

*

Solve : *
23 − 8 =